A nyolcvanas évek eleje felé Vince McMahon nem elég, hogy kivásárolta az apját a családi pankráció-üzletből, a vasárnapi húsleves evés közben azért is jó nagy sallerokat osztogatott neki az öreg, mert nem tudott nyugton maradni az iparágban. A fejébe vette ugyanis, hogy azzal keresheti a legtöbb pénzt, ha alapjaiban reformálja meg az egész cirkuszt. Első lépésben felrúgta azt az íratlan szabályt, ami a rengeteg kis szövetséget helyhez kötötte. Akkoriban az volt a divat, hogy mindenki csak egy jól körülhatárolt területen tevékenykedett, ritkán mentek csak át a szomszédhoz verekedni. Vince-nek azonban nem volt elég az ország északnyugati csücske, az egészet akarta.
Csarnokokat foglalt, utaztatta a pankrátorait, reklámhelyet bérelt rengeteg televízióban, és az 1982 óta ismert Hulk Hogant (aki a Rocky III-ban szerepelt) tette meg a cég arcává. Elherdálta a család teljes vagyonát, majd végül mindent vagy semmit alapon kitalálta a Wrestlemaniák intézményét. Ebben nem a pay-per-view (“fizess, hogy megnézhesd”)rendszerű sugárzás volt az igazi újdonság, hanem az, hogy a “szép izzadt férfiak birkóznak csúnya izzadt férfiakkal”-elv életképességét kérdőjelezte meg.
Pontosabban nem is azt állította, hogy nem ez kell az embereknek, hanem azt, hogy ahhoz, hogy még több ember pénzét tudhassák a zsebükben, az évtizedeken keresztül működő mixhez hozzá kell keverni még egy-két összetevőt. Sztárokat. Tortadobálást. Vicces törpéket. Csöcsöket. Csupa olyan dolgot, amiket amúgy is szeret a tömeg a tévében. (Néha ez a mix olyan jól sikerül, hogy a pankráció rajongói egy külön fogalmat is alkottak rá, ez pedig a “wrestlecrap”. Az idei Manián volt belőle legalább egy órányi... A teljesség kedvéért: a fogalom alá tartozik minden olyan jelenet, amit látva az egyszeri rajongó sírva röhög és elkezd más hobbit keresni).
Az első Wrestlemania a WWF-fel karöltve meghódította azokat a tömegeket is, amelyekről Vince apja álmodni sem mert. Azóta évről évre ez az esemény a szervezet legnagyobb rendezvénye, éppen idén ünnepelte a jubileumi, huszonötödik felvonását. A probléma az, hogy mivel ez legalább annyira szól a külvilágnak, mint azoknak a rajongóknak, akik heti rendszerességgel nézik az adásokat, nagyon nehéz megtalálni az eltérő igények közötti egyensúlyt. Van olyan év, amikor ez tökéletesen sikerül (a hatodik felvonás minden, most harminc év körüli néző gyerekkori kedvence volt, a tizenhetedik pedig a nagyszerű összecsapások miatt lett minden idők legjobbja), máskor kevésbé. Az évforduló miatt idén nem csak az utolsó negyed év adásai voltak nagyszerűek (konkrétan: jobbak, mint a WM maga), hanem a marketing-gépezet is magasabb sebességbe kapcsolt, ennek egyik kézzel fogható bizonyítéka a Legends of Wrestlemania című játék.
A stílus szerelemeseinek már a legutolsó (a soha le nem közölt Gamer365-teszt szerint egyébként kerek 8,0 pontot érő) Smackdown vs. Raw megjelenésekor feltűnhetett, hogy ezúttal a korábbi sztárokat kihagyták a játékból. Naná, hiszen el lehetett adni őket külön is, teljes áron. Sőt, egy gombnyomásra a mai sztárok megnyílnak itt is, ha a játék talál a korábbiból mentést. Üzletileg alattomos, de hibátlan gondolatmenetre épülő döntés...
Valószínűleg érezhették a kiadónál is, hogy elég necces lenne teljes egészében ugyanazt kiadni kétszer is fél év alatt más szereplőkkel, ezért a létező legrosszabb elhatározásra jutottak, az irányítást nulláról újraírták. Aki tehát hosszú heteket ölt abba, hogy a télen a SdvsRaw mesterévé váljon, az most elfelejthet MINDENT, amit ott tanult. Nyilván nem lehet ebben a játékstílusban olyat állítani, hogy “szimulálja a valóságot”, de az biztos, hogy az előzmény az irányítást tekintve a létező legközelebb állt ahhoz, hogy hitelesen visszaadja azt az élmény-dózist, amit ennek a szórakoztató sportnak a heti követése közben éri az embert.
Ezt lecserélték egy bugyuta quick time event rendszerre, azaz a legtöbb speciális mozdulatot úgy vihetjük be, hogy a képen megjelenő gombokat jól reagáljuk le. Liquid mondta, amikor találkoztunk, hogy milyen jól irányítható a játék. Igen, mivel a legtöbb szituációban szinte mindegy, hogy mit nyomunk, valami értelmeset megpróbál belőle összerakni a program, az esetek többségében sikerrel. Húsz oldalnyit írnak a gombkiosztásról, pedig ehelyett elég lett volna annyi, hogy “nyomjál bármit haver, valami ütés vagy rúgás biztosan összejön”. Feltételezem, ugyanarról a két szék közé esésről van egyébként szó, amit néhány WM kapcsán már emlegettem, bizonyos dolgokkal ugyanis egyszerűen nem lehet mindenkit becélozni. Éppen ezért mindenkinek az egyéni megítélésére bízom, hogy az irányítás katasztrofális vagy élvezetes. [A hozzám hasonló wrestling-núboknak tökjó, mert akkor is üt, szalad és speciális mozdulatozik a pankrátor, ha a macskádat ülteted rá a kontrollerre - lqd]
Aki megvesz egy olyan játékot, amiben az első tizenöt Wrestlemania ikonikus figurái szerepelnek, az mondjuk valószínűleg képes megbocsátani bármit, ha a korhű hangulattal kapcsolatban nincs komolyabb probléma. Az pedig olyan erővel csap arcon a Wrestlemania Tour módban, hogy az ember levegőt is alig kap utána néhány percig. Három dolgot tehetünk itt a klasszikus meccsekkel: újrajátsszuk őket pont úgy, ahogyan történtek, ugyanezt tesszük, csak a ténylegessel ellenkező végkifejlettel, vagy pedig egy teljesen új meccstípus keretei között csapunk egy nagy mókát (nincs is jobb annál, mint egy igazi wrestlecrap-es Jake “The Snake” Robert meccsből Hell in the Cell vérfürdőt csinálni). Ebben nyilván még nem lenne semmi extra, de a játék arra kér minket, hogy a történéseket egy az egyben leutánozzuk, és ezért pontokkal (és megnyitható okosságokkal) honorál minket.
Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy pl. az Ultimate Warrior - “Hókógen”meccs előtt kapunk feladatokat, amit teljesítenünk kell. Idiótán rázni a kötelet, miközben az ellenfél üti a hátunkat, a sarokból kétszer Axe handle-t végrehajtani, egymást egyszerre clothesline-ozni és csupa hasonló mozdulatot bemutatni úgy, ahogy az valójában történt. Mivel minden meccsre két-három perces ráhangoló videóval készít fel minket a program, ezért akik 15-20 éve ott voltak a tv előtt, azok számára az élmény újraélése garantált, mi több: soha ilyen formában még nem lett reprodukálva. Még a tipográfia is pontosan ugyanolyan, mint amilyet az adott eseményeken használtak! Abszolút tökéletes, még a béna irányítást is elviseljük hozzá.
Nem ennyire élvezetes sajnos a Legend Killer mód, amelyben az általunk készített pankrátorral tudjuk végigverni a majd negyven klasszikust. Eleve nem értem, hogy ki akar egy névtelen senkit irányítani, ha választhatná a 150 sör megivására képes André the Giantet, a fénykorát élő Mr. Perfectet, a legjobb statisztikákkal rendelkező Hogant, meg egy rakás más hírességet ebből az időszakból (nagyon szomorú, hogy milyen sokan nincsenek már a listáról az élők sorában). Egy kedves ismerősöm fél éve álmodozik arról, hogy Koko B. Ware bőrébe bújva végigver mindenkit, az ő álma most valóra válhat. De ha már itt tartunk, hol van Macho Man Randy Savage? És Texas Tornado? Nyilván kell a letölthető csomagokra is tartogatni néhány nagy nevet. Visszakanyarodva a Legend Killer módhoz, ez nem több, mint egymás után bedobált ellenfelek sorozata, amely elképesztően monotonná válik rövid idő alatt, a saját karakter fejlesztésének lehetősége egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy az élmény öt percnél tovább tartson. És ezzel el is fogyott a tartalom a játékból, lehet persze különféle meccseket játszani bárkivel, bármilyen ruhában és bárhol, de ez inkább haverokkal ajánlott, lehet nyitni egy 30 emberes Royal Rumble-lel, az rendkívül szórakoztató alapozásnak.
Nyilván bármilyen erőfeszítés hiábavaló, hogy egy pankrációs program ne rétegjáték legyen (és ez még akkor is igaz, ha az eladási listák tanulsága szerint ez a réteg Amerikában és Angliában nem is annyira szűk), kicsit tehát feleslegesnek érzem, hogy a THQ még ezen felül is kettéosztja a vásárlókat. Hiába a sportág teljes kommercializálódása, hiába a szélesebb vásárlói rétegek megcélzása, hiába a több hónapos agresszív reklámkampány, nem értem, hogy miért volt szükség egy “wrestling light” produktumra (és lassan itt az ideje kijelentenünk: megérett az idő a quick time eventek máglyára vetésére). Mert ez ilyen formában nem más, mint egy ígéretcsomag, ami garantálja, hogy újra fogod élni a kedvenc jeleneteidet az 1985 és az 1999 közötti időszakból. Az, hogy miután ez megtörtént, unatkozni fogsz, már a te bajod.
Végül pedig könyörgöm, a grafikai motort cseréljék már le, mert nem elég, hogy vizualitás szempontjából négy éves szinten van, amikor valaki felemeli a karjait, akkor a mellkas-textúra úgy megnyúlik, hogy az ember a szívéhez kap ijedtében.
“And thats the bottom line coz The Rock said so.”