Silent Hill: Shattered MemoriesTeszt

Mondjuk ki őszintén: a Silent Hill sorozat egy ideje már nem az igazi. A pontos okokról el lehetne vitatkozni, de jelen esetben teljesen felesleges, a Silent Hill: Shattered Memories ugyanis meg sem próbálja helyretenni a dolgokat. Gyáva lépés? Nem, egyáltalán nem az - sőt, kifejezetten bátor, a Climax fejlesztése ugyanis teljesen más irányból közelíti meg a franchise-t, mint az elődei. Az egész már csak azért is érdekes, mert papíron az első rész remake-jéről van szó, ám ahogy haladsz előre a játékban, úgy fogsz rájönni te is, hogy a Shattered Memories csak másodsorban horrorjáték - elsősorban egy utazás a koponyád körül, ami egy pszichológus székében kezdődik, és ott is ér véget.

Könnyen barátkozol? Odafigyelsz más emberek érzéseire? Megcsaltad már a partnered? Ha végig szeretnéd játszani a Shattered Memoriest, akkor bizony magadba kell nézned, és válaszolod kell néhány hasonló kérdésre. Nem nekem, a játéknak. Hogy fontos-e? Nagyon is, az új Silent Hill ugyanis az első percektől fogva belőled, a személyes véleményeidből, érzéseidből és válaszaidból építkezik. Izgulni nem kell a kérdések miatt, az egésznek nincs semmiféle tétje, Dr... majdnem kimondtam a nevét. Szóval az orvos csak kíváncsi, nincsenek rossz válaszok, és egészen a játék legvégéig az sem lesz tiszta, hogy egyáltalán miért is van szükség erre a kezelésre. Ennek ellenére garantálom, hogy élvezni fogod - nem csak azért, mert hatalmas szubjektív töltetet visznek a játékba ezek az öt perces szekvenciák, hanem azért is, mert a Shattered Memories minden lehetőséget megragad arra, hogy visszatükrözze számodra a válaszaidat.

Hogy mennyire flexibilis játék is lett a Shattered Memories, az csak akkor fog feltűnni, ha többször is nekifutsz, elképesztően sok apró részlet, párbeszéd és karakter tud ugyanis megváltozni annak függvényében, hogy milyen személyiséget vázolsz fel a játék számára, a Silent Hill esetében már-már kötelező többféle befejezésről nem is beszélve. Konkrét példákat direkt nem említek: egyrészt azért, mert semmiféle poént nem szeretnék előre lelőni, másrészt pedig azért, mert a Shattered Memories tényleg mindenkinek egy kicsit másmilyen játék lesz. Ami különösen tetszett a történetet illetően: a Climax úgy döntött, hogy elveti a vallásos és túlvilági témákat, így minden idők leginkább földhözragadtabb Silent Hill sztoriját élhetjük át, olyan konklúzióval, ami minden bizonnyal a 2010 legjobb befejezésének járó serlegért is versenyben lesz az év végén.

A leírtakból a legtöbben minden bizonnyal már kikövetkeztették, hogy a Shattered Memories története valójában csak nagyvonalakban emlékeztet az első részére, de nem csak a sztorit illetően történtek komoly változások, a játékmenet is teljesen más, éppen ezért az újragondolás kifejezés sokkal jobban körülírja a játékot, mint a remake jelző. Silent Hill városában mászkálva például egészen másra kell számítanunk, mint korábban: a Shattered Memories nem szívesen engedi el a kezünket, és egy viszonylag lineáris útvonalon terel végig bennünket, ami nem véletlen, az eszköztár ugyanis teljes egészében száműzve lett, így különösebb szükség nincs a kutakodásra és a gyűjtögetésre. Hogyan lesz ebből a csupasz elképzelésből jó játék? A válasz a tempó: a Climax kiváló, példába illő módon, mennyiségben és hosszúságban adagolja a terápiás, a mászkálós, a speciális, kötött helyzetekben játszódó, illetve a rémálom-szekvenciákat, így ha valamit, akkor unatkozni egészen biztosan nem fogsz a Shattered Memories alatt.

Hogy mik azok a rémálom-szekvenciák? Pont az, amit a nevük is sugall: a sorozat védjegyeként ezúttal is rendre megismerkedhetünk Silent Hill kevésbé barátságos oldalával. Az újító szándék itt is megvan, a korábbi részek barnás, ipari jellegű alternatív helyszínei helyett a Shattered Memoriesben a jég veszi át az uralmat a város felett, ami persze a különféle rémségek felbukkanásával is jár. Ami még rosszabb hír, hogy nem lehet őket elpusztítani, így ha megtörténik a váltás, akkor csak egyetlen dolgot tehetsz: futsz. Ha pedig futni kell, az nem jó, hiszen ez azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnod a Shattered Memories messze-messze leggyengébb részét, a menekülős szekvenciák ugyanis elképesztően gyengére, frusztrálóra és aljasra sikeredtek. Sokszor csak a szerencsén múlik, hogy milyen hamar jutsz ki belőlük, és gyakran azon fogod kapni magad, hogy körbe-körbe szaladgálsz a szabvány-folyosókból és nagy nyitott terekből összeollózott helyszíneken. Megállni nem nagyon lehet: ha megteszed, a túlerő pillanatok alatt legyőz.

A rémálmok tehát valóban rémálomba illőek lettek, Silent Hill városa azonban már nem okoz csalódást. Vizsgálódásod során telefonod lesz a legjobb barátod, ami egyébként térképként és fényképezőként is funkcionál egyben, és igen gyakran fogsz különféle rejtélyes üzeneteket kapni rá, melyek amellett, hogy kiválóan mélyítik Silent Hill háttértörténetét, a játék amúgyis hátborzongató atmoszféráját is tovább erősítik. Utóbbihoz nagyban hozzájárul a látvány is: elképesztő, hogy a Climax mit tudott kipréselni a Wii-ből. Nem elég, hogy a külső és a belső terek egyaránt tele vannak apró részletekkel, a szuper felbontású textúráknak köszönhetően el is lehet mélyülni bennük. Külön dícséret jár az árnyékoknak, illetve a részletes, és a mimikát illetően parádésan animált karaktermodelleknek - utóbbiakon első sorban a terápiás, illetve a különféle kötött szekvenciák alkalmával van alkalom ámulni.

A mozgásérzékelésről nagyjából ugyanaz mondható el, ami összességében magáról a játékról is: ha levesszük a rémálmokat, akkor teljesen jó. Az említett szekvenciák alatt gyakran adódnak problémák, a ránkkapaszkadó ellenfelek lerázásához szükséges mozdulatokat követően ugyanis sokszor kissé nehézkes visszaszerezni az uralmat Harry karaktere felett, így ez kezdetben frusztráló lehet majd. A normál tempójú részekkel ellenben már semmi probléma nincs: az állandó barátunkkal, vagyis az elemlámpánkkal történő nézelődés rendkívül élvezetes, akárcsak a mozgásérzékelésre építő kisebb-nagyobb rejtvények, melyek során a legkülönfélébb tárgyakkal kell interakcióba lépünk. Ha tehát a technikai megoldásokat nézzük, akkor egyértelműen dícséretet érdemel a Climax csapata, hiszen a Shattered Memoriesnál jobban kevés third-party cím használja ki a Nintendo konzolját.

A Shattered Memories nem hibátlan játék: az említett rémálmok valóban borzalmasak, elfért volna benne néhány komplexebb rejtvény is, és a hat-hét órás játékidőt sem nevezném a legjobbnak, ám így is komoly figyelmet érdemel. Nem azért, mert mint horrorjáték annyira kiemelkedő lenne - ahogy a teszt elején említettem, a zsáner inkább csak egy mesterséges korlát, egy eszköz annak érdekében, hogy a játék személyes élményei kontextusba kerüljenek. Az új Silent Hillben inkább az az igazán zseniális, hogy legalább annyiszor kezdeményez interakciót a játékossal, mint ahányszor az kezdeményez magával a játékkal szemben. A Shattered Memories rövid időn belül a sokadik példa arra, hogy a videojátékos történetmesélésben fantasztikus lehetőségek rejlenek.

A Silent Hill: Shattered Memories tesztpéldányt a Konzolok Szervize biztosította, köszönjük!