KinectimalsTeszt

A Kinectimals rendkívül kemény kihívás elé helyez minket, szteroidtól pumpált űrgárdistákon és karokat kitépő görög félisteneken nevelt, raidekre járó és afgán terroristákat reggeliző, úgynevezett hardcore gamereket. A feladat az, hogy elfelejtsünk mindent, ami ebbe a státuszba “emelt” minket és próbáljunk úgy nézni a játékra, ahogy kistestvérünk, gyermekünk, esetleg kedvesünk tenné. A Kinectimals ugyanis nekik készült és ha emiatt ítéljük el, akkor bizony csak a saját lelki szegénységünkről állítunk ki bizonyítványt.

Felfedezőként Lemuria különleges világát járhatjuk be. Kis trópusi sziget ez a semmi közepén, egyedül néhány fiatal vadmacska népesíti be, illetve Bumble, egy fura patkány/macska/pillangó keveredéséből kialakult néhány száz éves lény. Elmondása szerint nem mi vagyunk itt az elsők, olyan kétszáz éve Able Blackwood kapitánnyal és dicső kompániájával érkezett ide valamilyen kincses térkép után kutatva, azonban a jó kapitány csak egy részletet talált meg belőle mielőtt elhagyta volna a szigetet. Gondolhatnánk, hogy feladatunk a sziget felfedezése lesz, ami részben igaz is, de ezzel a játék nagyon kis részében fogunk foglalkozni. Időnk java része azzal megy majd el, hogy szőrös házi kedvencünkkel játszadozunk (rossz az aki rosszra gondol).

Felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a Kinectimals csak egy újgenerációs tamagocsi, esetleg egy nagyképernyős Nintendogs, azonban ezzel nagyon messze vannak a játék tényleges lényegétől. Persze itt is lehet etetni, tisztogatni, gondozgatni tigrisünket, azonban szemben a fent felsorolt játékokkal, a Kinectimals nem “gazda-szimulátor”, nem büntet ha nem adunk a kisállatnak enni napokig, nem kell a fejlesztők által megadott rutin szerint beosztani virtuális napunkat. Ehelyett abszolút a szorakozásra, mi több, a társas szórakozásra helyezi a hangsúlyt - teszi ezt több tucatnyi minijátékkal és a Kinect révén egy, a fentieken jócskán túlmutató megközelítéssel.

A kisállatunkkal folytatott interakció ugyanis egészen addig tűnik gyerekesnek, míg ki nem próbáljuk. Onnantól abszolút természetes lesz, hogy “kinyúlunk” a képernyő felé, ha meg akarjuk vakargatni a fülét (értelemszerűen kell egy kis beleélés, hiszen a Kinect csak a kezünket érzékeli, az ujjainkat nem - bár valamiért mégis mindenki, aki kipróbálta azért bőszen vakargatta a levegőt), vagy jobbra-balra lépegetünk a kamera előtt, hogy az elforduljon. A játék egészére jellemző egyébként, hogy nem igényel egy olyan pontos mozgást mint mondjuk egy Dance Central, vagy Kinect Aventures - ez betudható a megcélzott, alacsonyabb korosztálynak. Amikor viszont szükség van rá (például a trükkök betanításánál) nagyon szépen, pontosan figyeli mozdulatainkat. Itt kell megjegyeznem, hogy szerencsére a Kinectimals nem csinál képeket rólunk, nem kell attól rettegnünk, hogy közszemlére tesszük a kitárt karokkal ugrálós vagy háton fetrengős képeinket.

Maga a játékmenet nem túl bonyolult, viszont igencsak változatos lett. Gyakorlatilag a feladatunk annyi, hogy játszunk szőrös kedvencünkkel. Nincs megkötve mivel, akármit választhatunk - és van miből, tucatnyi labda, frizbi, vagy akár RC kisautó közül lehet szemezgetni - előbb-utóbb feltűnik valamilyen kihívás, mellyel pontokat lehet szerezni. Egyszerűbb kis feladványok ezek, néha célba kell dobni, másszor megadott mennyiségűt kell passzolgatni vagy épp a kiírt mutatványokat kell végrehajtanunk. Bizonyos pontmennyiség után az adott terület újabb részei nyílnak meg, majd később a sziget további pontjaira is ellátogathatunk.

A különböző “alterületek” jellemzően egy-egy feladat köré épülnek, itt érmekért megy a verseny, melyek extra pontokat vagy különleges játékszereket jelentenek. A pontok valutaként is működnek, a szigeten lévő lemúr-shopban újabb játékokat, vagy viskónkhoz jobb berendezéseket vásárolhatunk. Ha pedig ez nem lenne elég, még a játék elején szert teszünk egy fura kincskereső eszközre, mellyel a föld alá ásott trófeákat kutathatjuk fel. Amennyiben pedig még ez sem elég, a Kinectimals különböző ábrák beolvasásával újabb tárgyakat, mi több, újabb állatokat nyit meg. Érdemes például ezt a fórumot olvasgatni ilyen ábrákért...

A Kinect felhozatal közös jellemzője a funkcionálisabb látványvilág - ennek a Kinectimalsban nyoma sincs. A Frontier bámulatosan szép látványvilágot hozott össze, a kevesebb és kisebb területért cserébe a környezet minden egyes részlete mesteri részletességgel lett összerakva, mindezt pedig megkoronázza a macskakölykök kinézete. A képeken is lenyűgözően néznek ki, de komolyan, mindez semmi ahhoz képest, amit mozgás közben láthatunk. Ráadásul soha egy pillanatra nem érezzük, hogy a szőrgombócok mozgását valamilyen algoritmus-halmaz irányítja, nincsenek megszakadt mozdulatok, nincs beakadás, vagy hasonló “mesterséges” mozzanat. Külön megéri “elbújni” előlük, családi kedvencek azok a mozzanatok, melyeket ilyenkor produkálnak.

Egyetlen hátránya van a Kinectimalsnak: nincs magyar nyelvű felirat, szinkron hozzá. Általában ez nem szokott zavarni, de a 4-10 éves korosztály még a saját anyanyelvével sincs teljesen tisztában, nem hogy egy másik országéval. A Kinectimalsban pedig meglepő módon egész sok szöveg van, Bumble folyamatosan csacsog hozzánk - kicsit sokat is, bizonyos szinten a játék minden pillanatban fogja a kezünket - és persze a különböző feladatok is angolul vannak kiírva. Persze kis ügyességgel ezt a helyzetet előnyünkre is lehet fordítani, hiszen kevés jobb indok van egy családi mókázásra, mint egy közös kirándulás egy virtuális állatkertbe.