Duke Nukem ForeverTeszt

Szokták mondani, hogy a magyar embernek két dologról nemtől és kortól függetlenül van véleménye: a politikáról és a fociról. Gamerek esetében ez három dologra módosul mostantól: csatlakozik hozzá a Duke Nukem Forever. Mert lehet az ember rajongó, lehet gyűlölő, lehet az egész előtt értetlenül álló és természetesen az egészen röhögő - egy 14 éve fejlesztett, sokak által messiásként várt játék biztos, hogy mindenkiből ki fog váltani valamilyen véleményt.

Számomra a DNF valami olyan, mint amikor a buszmegállóban odabújik hozzánk egy göthös, háromlábú, igencsak csúnya és betegesnek tűnő kóbor kutya. Alapvetően minden egyes agysejted sikítva tiltakozik az ellen, hogy hozzányúlj, pontosan tudod, hogy egy kisebb labornyi fertőzés bujkálhat benne. De mégis, rád néz azzal a szomorú szemével, nálad pedig a józan ész kiáltásait elnyomja az ember alapvető barátsága a kutyákkal és naná, hogy megpaskolod kicsit az oldalát. Feltéve persze, hogy szereted a kutyákat - vagy, hogy kicsit kitörjek ebből a metaforából, játszottál és szeretted annak idején a Duke 3D-t. Hiszen pontosan tudjuk, hogy a dobozból frissen kiemelt játék másfél évtizednyi hendikeppel indul, de Duke vigyorgó arca olyan szinapszisokat lendít életbe, melyek azt súgják tétovázó kezednek, hogy nyugodtan helyezd a lemezt a gépbe, legrosszabb esetben is azt kapod, amit legutóbb 14 éve. Ennél jobban pedig nem is lehetne beletrafálni a lényegbe, a DNF ugyanis pontosan azt nyújtja, amit a Nagy Előd és egy fikarcnyival sem többet. A gond az, hogy az akkor csillogó szemű gyerkőcök mellett a szórakoztató iparág ezen ága is felnőtt és látványosan elhaladt az olyan élmények mellett, melyeket a Duke Nukem Forever tud nyújtani.

Kezdjük a leglátványosabb problémával: A játék egészen egyszerűen technikailag elmaradott. Nem kell ezen csodálkozni, azt az időszakot tapossuk, ahol néhány hónapos csúszással is öngyilkosságot lehet elkövetni, 14 év pedig barátok között szólva is lehetetlen helyzetet produkál. Nem lehet pontosan tudni, hogy hol hagyta abba a 3D Realms és hol vette fel a Triptych / Gearbox / Piranha hármas, de az tény, hogy grafikailag egy tízfős modder csapat is ki tud hozni hasonló látványt az Unreal motorból. Rendkívül szerencse, hogy az említett rendszer alapvetően minimális hozzányúlással is egészen decens látványt tud még kiizzadni magából, így a játék még így sem tartozik az abszolút sereghajtók közé (igen, rád nézek most, Legendary). Megkockáztatom, hogy az összkép néha még akár az "egészen kellemes" jelzőt is magáénak tudhatja, de ezek a pillanatok inkább a csapat dizájnereit dicsérik, akik a rendkívül szegényes alapból megpróbáltak valami elfogadhatót összerakni. Néha sikerül ez - de általában nem. Tovább tetézi a bajt a modern korok szellemében a játékba oltott post-process effektek, melyek az egyébként sem komoly látványt sokszor kategóriákkal bénábbra tudják rontani.

KÜLÖNVÉLEMÉNY - LIQUID

Lesznek pillanatok a Duke Nukem Forever végigjátszása során, amikor elégedetten bólintasz. “Nem is olyan rossz” - mondod majd. Talán még az “ez most élvezetes volt”, és a “azért mégis csak van valami ebben a Duke-ban” mondatok is elhangzanak majd. A megjegyzéseid alatt önmagad jobban megfigyelve észre fogod venni, hogy minden egyes pozitív kijelentés után enyhe, de jól eső melegség jár át. Ez az érzés a nosztalgia.

Ismered a “kognitív disszonancia” kifejezést, nyájas olvasó? Ha nem, gyorsan elmondom, hogy mi az. Például: dohányzol, tudod róla, hogy erősen növeli a tüdőrák valószínűségét, de mégsem tervezed a leszokást. Vagy: ágyba viszed a dögös szőkét, pedig tudod, hogy otthon egy kedves barna vár, akit nem illene megcsalnod. Ilyenkor alakul ki a kognitív disszonancia. Tudod, hogy helytelen, mégis csinálod, ettől kellemetlenül érzed magad, és (gyakran nem is tudatosan) arra törekszel, hogy minimalizáld ezt a kellemetlen érzést. Például bemagyarázod magadnak, hogy a dohányzás nem is olyan káros, vagy hogy egy félrelépés még nem a világ.

Ha annak idején ('96-ban) játszottál a Duke 3D-vel, és kellemes emlékeket őrzöl róla, ugyanez történik veled. Látod és tudod, hogy az “új” Duke egy romokból összetákolt, játékmechanikái és vizuális szinten is elavult, gyenge játék. Belekapaszkodsz a nosztalgiába, és végignyomod. Ha tényleg szeretted a Duke-univerzumot tizenvalahány éve, ezt az egy végigjátszást megérdemli a Forever- de egy perccel sem többet.

De ezt még túléli az egyszeri toleráns játékos, maximum mondogatja magában a szokásos "régen se volt szebb" mantrát. (Egyébként de, az volt. Mikor megjelent határozottan kellemes látvánnyal ajándékozta meg a játékosokat, ne feledjük a szintén abban az évben megjelent Heretic és Hexen még a Doom motort használta. Megszorítani pedig egyedül a Quake és esetleg a Descent tudta. Igen, jó év volt ‘96 az FPS rajongóknak.) Nincs is ezzel baj, a jószívű és nosztalgikus hangulatban lévő tesztelő félreteszi a Crysis 2-be beleszokott szemét, hiszen mennyiszer leírtuk már, hogy nem minden a látvány. Például azt el kell ismerni, hogy változatos helyszíneket kapunk, ha nem is túl sokat, vagy egyedit. Város, anyahajó, város, sivatag, gát. Már csak ekkora felhozatallal is köröket ver mennyiségben mondjuk a fent említett Crysis 2 helyszíneire, mindazonáltal pont a fent említett technikai hiányosságok miatt egyszerűen nem érzi azt az ember, hogy minden egyes újabb pálya "emelné a tétet". Egyszerűen csak jönnek egymás után mert megköveteli őket a történet, és hogy ne mondja azt a játékos, hogy unalmas, meg mert úgyis ott volt a spejzban egy évtizednyi modell hozzájuk.

Furcsa mód valamiben azért megpróbálkoztak követni a jelenlegi trendet, így Duke öregkorára kicsit elgyengült és mindössze két fegyvert tud csak magával hordani. Részemről ez volt az egész játék legmegrázkódtatóbb pontja, nagyon számítottam megint az 1-9 billentyűkön elterpeszkedő fegyverválasztékra. Maga a választék egyébként lefedte volna bőven a legfelső billentyűsort, néhány újdonság mellett gyakorlatilag az előző rész összes sztárja tiszteletét teszi a pisztolytól a Devastatorig, csak míg előbbit minden második ellenfélnél megtaláljuk, addig utóbbit a játék folyamán talán ha háromszor használhatjuk. Még rosszabb a helyzet az örök kedvenc Freeze Ray / Shrink Ray kombóval, melyek abszolút unikumként talán ha egy-kétszer felbukkannak. Persze megértem, hogy a játékmenet ezt kívánta (?), de nekem a Duke feeling az azt jelenti, hogy én választhatom ki, hogy RPG-vel rombolok, vagy gépágyúval.

Ez a fegyver-probléma különösen a főellenfeleknél lesz szembetűnő. Fontos szabály, hogy robbanószeren kívül más nem igazán fog rajtuk, tehát minden ilyen harc úgy kezdődik, hogy kezünkbe nyomnak egy RPG-t, meg a hozzá tartozó öt rakétát. Ennyi. Nem tíz, nem száz, öt - ami persze közel sem elég egy Battlelord térdre kényszerítéséhez. Mit tehet akkor az egyszeri fejlesztő? Odarak valahova a pályára egy Mágikus Lőszer Ládát, mely gyakorlatilag végtelen alkalommal tölti újra kiürült fegyverünk. Innentől pedig a főellenfél harc arról fog szólni, hogy rakéta-rakéta-rakéta-rakéta-rakéta-lőszerláda-rakéta... Ez minden, csak nem ötletes. A főellenfél harcok befejezéseként bedobott QTE-ket pedig optimistán felfogom az egész jelenség paródiájaként, mert egyébként a játéktörténelem legszomorúbb pillanatai közt kellene számon tartanom a "Nyomj SPACE-t hogy megmogyorózd a Battlelordot" feladatot.

A Duke3D hatalmas újdonság volt abból a szempontból, hogy a pályákon rengeteg dolgot használhattunk vagy birizgálhattunk. Nos ez a fícsrör visszatért, az utolsó villanykapcsoló is fel- és lekapcsolható, a legeldugottabb konnektorba és bele lehet nyúlni (bár rengeteg olyan esetet is felsorolhatnék, mikor valamivel szívesen "akcióba léptem" volna valamivel, de a fejlesztők nem gondoltak rá így nem tehettem meg). Ezzel mindössze egy gondom van: jellemzően egyszer vicces, aztán soha többet. Tegye fel a kezét, aki lekapcsolgatta az össze lámpát, belenyúlt az összes konnektorba, megcsinált bármilyen Egot adó tevékenységet egynél többször! (Acsivadászok válasza nem ér!) Nem azért nincs ilyen a mai játékokban, mert olyan ötlettelenek lennének a fejlesztők, hanem mert egyszerűen nincs rájuk szükség. Volt egy korszak, mikor ez jó poén volt, de úgy a Shadow Warrior környékén már lezáródott, hagyjuk békében nyugodni.

Hasonlóan visszásnak érzem a különböző, a játékélmény frissítését megcélzó ötleteket. Jön az egyszeri Duke Nukem Fan (hehe, DNF), aki azt mondja, hogy ezek az ötletek hiányoznak manapság az FPSekből. Valóban. Az elmúlt évek egyik nagy játékában nincs olyan rész, ahol összemegyünk GI Joe méretre és úgy kell egy konyhában elnavigálnunk. Persze felmerül a kérdés, hogy ez azért van, mert manapság a játékokat egy kaptafára készítik, vagy azért, mert teli szájból röhögtük volna ki őket, ha mondjuk a CoD egyik részében hasonló butaságot próbáltak volna ellőni. Kedves rajongó, vannak ilyen ötletek, csak éppen az adott játék környezetébe illenek bele. Ide nem illett volna egy tankos / vadászrepülős harc, ezért kaptunk... nos, targonca-harcot. (Ha már járműhasználat: észrevettétek, hogy az összes trailer főszereplője, a hajós rész lazán kimaradt a játékból?)

Szokták mondani, hogy a mai shooterek rémisztően "csőjátékok". Ezzel nem vitatkozom, maximum csendben megjegyzem, hogy a példaként felhozott régi FPS-k a szövevényes térképek mögött ugyanilyen csőben vezettek. Számomra ami fontos az az, hogy mennyire tudják elhitetni, hogy arra megyek, amerre én akarok, illetve mennyire foglalnak le egy-egy "akció-jelenet" között. A DNF például semennyire, a fent említett néhány használható tárgyat kivéve az utóbbi időszak legunalmasabb intermezzoit kapjuk. A folyosókon az ajtók közül mindig csak a továbbjutáshoz szükséges nyílik, a néhány szabadabb területen meg azonnal láthatatlan falakba ütközünk, ha a "rossz" irányba szeretnénk elindulni. A játékmenet feldobása érdekében néhány logikai feladványt is bedobtak a fejlesztők, ami akár jó ötlet is lehetett volna - ha egyrészt nem pofonegyszerű és unalmas mindegyik, másrészt ha nem a Duke Nukem Foreverről beszélnénk. Ebben a játékban a az ilyen feladványokat nagyjából úgy éltem meg, mintha Szandika elkezdene spontán Harriet Beecher Stowe felolvasó esteket tartani.

Egy dolog azonban nagyon durván kimaradt a játékból: a MI. Becsületére legyen mondva, a játék próbálja leplezni ennek hiányát, mégpedig pontosan azzal a módszerrel, amivel 10+ éve is tették az FPS-k. Minden ellenfélnek van egy-két támadásmódja, ezeket kapjuk meg keverve, azaz biztosak lehetünk benne, hogy a pig copok megpróbálnak lelőni, majd egy bizonyos sebeződés után nekünk rontanak. De nagyjából ennyi, nem fogunk soha olyan helyzetbe kerülni, hogy azt érezzük, a gépi ellenfél megpróbál bekeríteni vagy hasonló, mondjuk a Haloban látott taktikákat használ. Egyszerűen sokan vannak (annyira viszont nem sokan, mint mondjuk egy Serious Samben), sokfelől jönnek (jellemzően a hátunk mögül) és erős fegyverekkel.

Melyiket válasszam?

He teheted, a PC változatot. Mindkét konzolos verzió sub-HD (1152*640) felbontásban fut, vizuális szempontból gyengébbek, mint a PC változat. Mindkét változatot hosszúra nyúló (akár fél perces) töltési idők jellemzik, ha választani kell közülük, a PS3 verzió javára billen a mérleg. Miért? Mert az legalább stabil 30 frame / szekundummal fut, Xbox 360-on erősen ugrál a képfrissítési ráta (20-30 között), és masszív képernyő szakadozás (v-sync probléma) is megfigyelhető.

Nem mehetünk el szótlanul a főszereplő mellett sem, hiszen a játék igazából róla szól, nem a földönkívüliekről vagy a bolygó, elnézést, csajok megmentéséről. Duke Nukem übermacsó, a megasztár, akinek a beszólásait álmunkból felébresztve is vissza tudjuk mondani, és az, aki talán a legjobban megsínylette az elmúlt 14 évet. Duke ugyanis egy tahó. Egy talán szerethető, rémisztően egoista tahó, már-már antihős. Olyan karakter, aki tíz évvel ezelőtt újdonság volt és rendkívül arcpirító, de 2011-ben, mikor a játékokban egy Niko Bellic vagy egy John Marston szerepel, a népesség jó része pedig egy kérdőjel alakú “szexkiborgot” istenít akkor már egészen egyszerűen kevés. Ez pedig a játékra is igaz, egyszerűen azt kapjuk, amit a 14 évvel ezelőtti rész is tudott nyújtani és semmi többet. Sztriptízbárt, félmeztelen (de még így is élettelen) nőket, olyan beszólásokat, melyeken a felnőtt közönség ma már inkább szánakozik, de semmiképp nem röhög. Be kell látnunk, hogy ma már egész egyszerűen kínosak azok a csöcsös-dugós poénok, melyeket anno lenyomtak - a DNF pedig nem tud túllépni rajtuk. Így ahelyett, hogy a jelenlegi játékok, trendek elé állítana görbe tükröt leginkább önmaga karikatúrája lesz. "Power armor is for pussies." - mondja Duke. Aha, csak ne kellene folyton fedezéket keresni, mikor a nem túl nagy egónkat (olvasd: pajzsunkat, ami egyébként egy idő után visszatöltődik - hol is láttam ilyet?) pillanatok alatt ledarálja három ellenfél. Vannak pontok, mikor mégis sikerül jó poénokat ellőni, de két kezemen meg tudnám számolni, hányszor történt ilyen.

Itt van aztán a multiplayer, ami a maga nyolc támogatott játékosával és alapszintű játékmódjaival (deathmatch, CTF és King of the Hill variációk) az “oldszkúlság” követelményét maximálisan kielégíti ugyan, de egy dekányit sem tesz hozzá a műfajhoz. A nosztalgiafaktor itt is erős, a tempó gyors, az elmélyedést viszont (jelenleg) az élményt sokszor komolyan megkeserítő lag akadályozza. Pecselni remélhetőleg fogják, több DLC is lesz hozzá - kíváncsian várjuk, hogy az acélosnak már a megjelenés után pár nappal sem mondható Duke Forever multis közösség megunja-e addig a játékot, vagy kitart a plusz tartalom érkezéséig. Az előbbire tippelünk.

A Duke Nukem Forever tripla A kategóriás játék, így annak megfelelően kell kezelnünk. Ebben a kategóriában pedig ha nem a fenti három szó állna a címe helyén, hanem mondjuk "Amerika Joe Kalandjai", akkor biztos vagyok benne, hogy a maximum a budget kategóriában harcolhatna, annyira üres és átlagos lett. 14 évet vártunk rá, de a sokak által prognosztizált megváltás, a stílus felrázása helyett egy közepes, összefércelt, kopottasan kinéző játékot kaptunk, melyet egyedül egy dolog tud eladni: a nosztalgia faktor. Ha neked, kedves olvasó ez elég, akkor a Duke Nukem Forever a te játékod. Mindenki más azonban csak akkor kezdjen neki, ha pontosan előtte fejezte be a Duke Nukem 3D-t, úgy talán nem lesz akkora törés a másfél évtizednyi lemaradás.