The Walking Dead: a teljes szezonTeszt

Amikor a The Walking Dead játék első része (A New Day) megjelent, úgy gondoltuk, hogy elég csak arról tesztet közölni, majd a teljes szezon ötödik, egyben utolsó epizódjának megjelenése után áttekinteni, hogy mi változott a kezdetek óta. A rövid válasz: nem sok. Akinek a bevezetés tetszett, az egészen nyugodtan befektethet a teljes évadba, nem fogja megbánni. Aki nem is hallott eddig a Telltale egyik legjobban sikerült játékáról, az kezdheti az ismerkedést az említett cikkel, minden információt megtalál benne arra vonatkozóan, hogy mire számíthat.

A Walking Dead a képregényhez hasonlóan végig nem a zombikról szól, hanem a szereplőkről, az egymás közti kapcsolataikról, a személyiségük bonyolultságáról (vagy épp fordítva, egyszerűségéről), és azokról a döntésekről, amelyeket mi hozunk meg, és amivel gyakran mi döntünk a sorsuk alakulásáról. Az élőhalottakra azt a szerepet osztották, hogy a háttérvilág részeként megalapozott indokot adjanak a történéseknek, de az igazi üzenet itt is az, hogy az emberiség legnagyobb ellensége saját maga, legyen szó két személy kapcsolatáról, vagy jóval magasabb közösségi szintekről.

A történetvezetés pont olyan minőségi, mint a képregényben; jól tagolt, önállóan is nagy jelentőséggel bíró szakaszok követik egymást részről részre, és függetlenül attól, hogy kielégítő-e valaki számára az interaktivitás mértéke, szinte biztos, hogy a dramaturgia önmagában a képernyő elé szegezi a folytatásra szomjazó játékosokat. A világ pont úgy tágul, ahogy egy jól felépített zombis sztoritól joggal várhatjuk. Az első részben megismerjük a szereplők hátterét, elkezdünk szimpatizálni egyesekkel, másokat elsőre megutálunk. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, hogy a kislányon kívül nincsenek fekete és fehér karakterek, mindenkinek világos a motivációja, és ha a cselekedeteikkel nem is értünk egyet, nem vitatkozunk azok helyességével. Lee és Clementine kapcsolata az egyetlen stabil szál, ami végigvonul mind az öt részen, a szinte apai törődés pedig összességében az egyetlen igazán pozitív cselekedet, amivel találkozhatunk. A hangulatában végig baljós második részben a szereplők megismerkednek a kilátástalansággal és a reménnyel, mi külső megfigyelőként folyamatosan sejtjük, hogy valami nincs rendben az újonnan megismert emberekkel, de egészen a végéig nem tudjuk, hogy mi.

Nagyjából ekkorra kezdenek el nagyon kemény döntéseket hozni a karakterek (pontosabban rajtuk keresztül a játékosok), itt válik egyre inkább egyértelművé, hogy sok szituációnak nincsen jó vagy rossz megoldása, gyakran egyszerűen olyat fogsz tenni, amit nem szeretnél, ott és akkor mégis azt a döntést indokolt meghozni, nem másikat. A harmadik epizód egyszerre szól a célkeresésről és a céltalanságról. Míg a csapat talál valamit, ami hosszú távon is életben tartja a reményt, addig mások számára az út kegyetlen módon ér véget. Sokak számára ez a rész a csúcs, én személy szerint a negyediket tartom annak, ami nem csak rengeteg szereplőt vonultat fel, de a történetet is ide-oda csavarja többször, és a helyszínek is kellően változatosak, ráadásul az első komolyabb közösséggel való találkozás minden, csak nem megnyugtató. A záró epizód ezek után egyértelműen a mélypont, amely a szálakat fantáziátlanul fésüli össze, és az elementáris érzelmi töltéssel rendelkező utolsó öt perc részben tudja csak feledtetni ezt.

A fenti, elsőre talán feleslegesnek tűnő részletességű leírás azt hivatott szemléltetni, hogy a készítők a tizenkét órás végigjátszás alatt úgy manipulálják az érzéseket és érzelmeket, ahogy csak szeretnék, a játékos pedig (majdnem) végig partner is ebben. A Walking Deadet végig a dramaturgia vezérli, nem a feladatok vagy az interaktivitás. Az első részekben még elvétve lehetett találkozni kalandjátékokra jellemző puzzle elemekkel és tárgyhasználattal, de ez a végére teljesen kikopik. A záró epizódban emlékeim szerint nem nagyon volt olyan tárgy, amit végül nem közvetlenül a felvétel helye mellett kellett használni. Érdekes, hogy előre haladva az interaktív részek egyre kevésbé a kalandjátékokra jellemző feladványokat jelentették, hanem a harmadik résztől kezdve tömegesen is megjelentek azok az akciójátékokra jellemző félperces jelenetek, amelyekben nagyon gyorsan és ügyesen kellett aktívan csinálni valamit, pl. ellenfeleket lelőni, vagy a kurzorral villámgyorsan megtalálni egy élőhalott gyenge pontját.

Valószínűleg azt, aki eljut a harmadik részig, az interaktivitással kapcsolatos problémák már nem fogják zavarni, mert a történet, és a kemény döntések meghozatala elegendő lesz számára. A legnagyobb kérdőjel a legelején az volt, hogy lehet-e annyi elágazást tenni a játékba, hogy a döntéseknek hosszú távon is legyen tényleges hatása. Sok esetben olyan súlyos dilemmákban kell pillanatok alatt kijelölnünk egy-egy utat, hogy cserébe jogosan várjuk el, hogy annak legyen is következménye. Ebben a tekintetben bár csodákat nem képes tenni, de elég jó eredményeket tud felmutatni a Walking Dead. Minden részben hat kiemelten fontos, és nagyjából kétszer ennyi, kevésbé jelentős szituációban kell döntenünk. Előbbiek befolyásolhatják akár azt is, hogy kik maradnak életben a környezetünkben, utóbbiak általában Lee és a többiek viszonyát határozzák meg. A baj nem azzal van, hogy többször mindegy, hogy kit mentünk meg, mert onnantól kezdve csak jelentéktelen mondatokat ad a sztoriíró a szájába egészen addig, amíg úgyis meghal egy-két résszel később, sokkal inkább az, hogy az utolsó részben elbaltáztak mindent, pedig akár forradalmat is csinálhattak volna. Nehéz erről spoilermentesen írni, de a negyedik rész végén a legtöbb addigi döntésünk abban csúcsosodik ki, hogy a csapat nagy vita után szétválik, és a főhős legalább hat-nyolc különböző felállás valamelyikével indulhat neki az utolsó felvonásnak. Ezen a ponton biztos voltam abban, hogy az utolsó rész mindent vinni fog, és érdemes lesz akár a legelejétől többször újrajátszani mindent, hogy a különböző csapatok más-más befejezéseit is megismerhessük. Egy hónapon keresztül vártam erre, de hiába, a végeredmény az lett, hogy az ötödik rész elején elmegy a csapat egy tíz perces küldetésre, ami javarészt átvezető jelenetekből áll csak, majd újraegyesülnek. Ennyit a grandiózus fináléról, ennyit a jelentőséggel bíró döntésekről. Ennél már csak a “főgonosz” volt méltatlanabb a sorozat színvonalához, így hagyva az utolsó résszel keserű szájízt maga után. Na annyira azért mégsem, a záró képsorok megrázóan szomorúak, és tökéletesen illeszkednek ahhoz a szellemiséghez, amit a jobb jelenetekben megszokhattunk. Happy endre ebben a sorozatban ne számíts!

A befejezés után jogos a kérdés, hogy merre tovább. A történet lezárása természetesen magában rejti a folytatás lehetőségét, és az eladási adatok alapján sem lehet kétséges, hogy jönni fog a második évad, szinte minden platformon bombasiker lett ugyanis a Walking Dead. Remélhetőleg a készítők technikailag is fel fognak nőni a feladathoz a folytatásra, ugyanis az évek óta használt engine hiányosságai mára jól láthatók, az állandó késések, valamint a grafika nagyon hullámzó színvonala pedig arról tanúskodik, hogy veszélyes havonta új részt bevállalni anélkül, hogy az nincs kellően előkészítve. Még szerencse, hogy történeteket írni ennek ellenére is nagyon tudnak.

**A végére adós maradtam még a részpontszámokkal.

Episode 1 - A New Day [7/10]

Episode 2 - Starved for Help [8/10]

Episode 3 - Long Road Ahead [8/10]

Episode 4 - Around Every Corner [9/10]

Episode 5 - No Time Left [5/10]**