Metro: Last LightTeszt

Mennyire vágytam már rá, hogy újra visszatérhessek a moszkvai metró alagutakba! A két évvel ezelőtti Metro 2033, bár megvoltak a maga gyermeteg hibái, mégis megragadt az agyamban, aztán az alapjául szolgáló könyvet elolvasva véglegesen beleszerettem Glukhovsky posztapokaliptikus Moszkvájába. Természetesen azonnal lecsaptam a könyv folytatására és szorosan nyomon követtem a játék változat alakulását is - a többi rajongóval együtt rettegtem a THQ-csőd utáni kétséges időszakban. Szerencsére a viharfelhők elvonultak, igaz a kiadó változott, de a 4A Gamesnek sikerült piacra dobni a Last Lightot - és milyen jól tették!

A Last Light nem a második könyv történetét veszi alapul, hanem a Metro 2033 direkt folytatása, annak vége (a játék ismerőinek: a “rossz” vége) után nem sokkal játszódik, nem találkozunk tehát Homérosszal, Hunterrel vagy a 2034 valamelyik másik szereplőjével. Újra Artyom bőrébe bújhatunk, aki immár a Rend tagjaként őrzi a frissen megszerzett D6 állomást. Ugyebár az előző rész azzal fejeződött be (komoly spoiler, ha még nem olvastad / játszottál vele, tekerj előre egy mondatot!), hogy a metrót fenyegető Feketékre sikerült egy kellemes rakétatámadást ráeresztenünk, csak hogy az utolsó pillanatban kiderülhessen, hogy az addig átélt látomások az egyébként békés faj próbálkozásai voltak a kapcsolatfelvételre. Ezek után nem meglepő, hogy mikor kiderül, hogy egyikük valószínűleg túlélte a támadást, Artyomot küldik ki, hogy véglegesen pontot tegyen a faj történetének végére. Ahogy azonban az lenni szokott, a feladat pillanatok alatt nem várt fordulatot vesz, a rövid túrából egy méretes körút lesz több metróállomáson, bázison, frakción és a kihalt Moszkván keresztül, csak hogy végül újra kiderüljön az, ami ebben a világban alapvető tanulság: igaz, hogy a külvilágot gyilkos mutánsok lakják, a metró népére mégis önmaga rejti a legnagyobb veszélyt. Oh, ráadásként választ kapunk arra is, hogy miért pont Artyom az, akivel megpróbáltak ezek a lények kapcsolatba lépni.

Mindezt olyan tíz-tizenkét órányi, helyenként erősen scriptelt FPS játékban tálalják elénk. A srácok érezhetően engedtek a modern trendek csábításának, a Last Light lényegesen filmszerűbb lett elődjénél. Baj? Egyáltalán nem, a történet kellően lendületes, kellően erős ahhoz, hogy esetenként a játék kicsit megfogja a kezünket (bocsánat, fejünket) és a megfelelő irányba fordítsa, ráadásul mindezt úgy, hogy közben egy percre se érezzük, hogy egy Call of Duty mintájú csatornában haladnánk előre. Jól példázza ezt, hogy újra lehetőségünk van minimális emberáldozattal befejezni a játékot - betyár nehéz feladat lesz, vannak olyan részek ahol nem is tudom, hogyan lehet ezt végigvinni, de egy achievement a bizonyítéka annak, hogy megoldható.

Persze nem érdemes elsőre így nekifutni, főleg azért, mert a Last Light harcrendszere határozottan jól sikerült. Visszatérnek a már megismert fegyverek (Kalash, Bastard, Helsing, Duplet és társai), lehet őket szépen személyre szabni attól függően, hogy mire és hogyan vadászunk (egy négycsövű shotgun kitűnő választás mutánsok ellen, de lopakodáshoz nem feltétlen ezt kell magunkkal vinni) és természetesen megmaradt az antik katonai lőszer, mint univerzális valuta. Az ellenfelek intelligenciája, bár nem mondanám élvonalbelinek, jelentősen javult, az emberi ellenfelek próbálnak valamennyit taktikázni, míg a mutánsok pusztán számbeli fölényük és erejük miatt lehetnek komoly ellenfelek, nomeg azért, mert minden feleslegesen eltöltött perc a felszínen könnyen megbosszulhatja magát később, mikor elfogy az utolsó szűrő is és ott maradunk a mérgező levegőn.

Ez mondjuk a Last Lightban valamivel ritkábban fog megtörténni, mint ahogy arra az előző rész alapján számítanánk. A játék ugyanis lényegesen könnyebb lett elődjénél, míg ott a közepes fokozat igen jó kihívást tartalmazott, addig itt néhány kivételes esetet leszámítva nem számíthatunk magas elhalálozási rátára. Nem kell spórolnunk a lőszerrel, bőséges mennyiséget rejtenek az ellenfelek, ráadásul az "arany" lőszerek se sebeznek sokkal jobban olcsó társaiknál, a tényleges spórolást a magasabb nehézségi szintre korlátozták. Külön érdekes - és bizonyos szempontból elég vérlázító - megoldás, hogy az első részben megismert Ranger nehézségi szint (ultra magas nehézség, kevés lőszerrel, kemény ellenfelekkel, szinte azonnali halállal, HUD nélkül - “ahogy a játékot játszani érdemes” a fejlesztők szerint) külön, fizetős DLC-ként, illetve a limitált kiadás előrendelői bónuszaként érhető el. Oké, valószínűleg a játékosok nagy része nem fogja ezt hatalmas veszteségként megélni, mégis maga az ötlet elég bosszantó. Ahogy bosszantó az a néhány MI és grafikai hiba, ami a játékban maradt - nem olyan zavaró módon mint az első részben, de megint sikerült beakadó ellenfelekbe és társakba, egy helyben toporgó mutánsokba és néhány szétcsúszott textúrába futnom.

Visszatér az előző részből megismert döntés lehetősége, hogy az adott szituációt a fent említett abszolút erőszakmentes módon próbáljuk megoldani, esetleg lopakodva, vagy fegyvert lóbálva az ellenségre rontva, illetve ezek valamilyen keverékében. Én ez utóbbit kedveltem a legjobban - felfedezni a környéket, kikémlelni a katonák útvonalait, elosonni a lámpákhoz, kapcsoló dobozokhoz és lekapcsolni őket (persze erre fel vannak az ellenfelek is készülve, fejre szerelt lámpát felkapcsolva próbálják az áramkimaradás okát fellelni), majd módszeresen árnyékból lekapkodni a bakák egy részét (halálos, és mivel a holttestekből visszaszerezhető, így lényegében végtelen mennyiségű dobókésünk jó társ ebben), majd a maradékot tűzharcban eliminálni. Mindez persze nem működik a mutánsok ellen, akik, ahogy fent említettem általában jóval egyszerűbb taktikát folytatnak, de (végre!) butának nem nevezhetném őket. Nem csak nekünk rontanak, de próbálnak kitérni a lövedékeink elől, visszahúzódnak, csak hogy utána egy hatalmas ugrással próbáljanak leteríteni a lábunkról. A szárnyas démonok képesek felkapni, ha nem vigyázunk, az alagutak mélyén tanyázó pókszerű lényeg páncélja szinte áttörhetetlen (viszont a fénytől megégnek), a felszín vizeiben pedig savat köpködő és egyéb halálos lények tanyáznak. A változatosságra tehát nem lehet panaszunk, a csatáknál pedig érdemes odafigyelnünk a taktikánkra, már csak azért is, mert az első részhez hasonlóan nem elég csak céloznunk és lőnünk. A lámpánknak és éjjellátó készülékünknek energiája folyamatosan csökken, így újra és újra fel kell őket töltenünk a kézi generátorral, a felszínen pedig egyrészt ötpercenként cserélnünk kell a filtert a gázmaszkban, másrészt a különböző ránk fröccsenő folyadékokat le kell törölni róla. Olyan apróságok ezek, melyek egyrészt nagyban segítik a beleélést, másrészt bele kell őket építenünk a taktikánkba - nincs rosszabb, mint mikor egy tucat Watchmen közepette kell szűrőt cserélnünk.

Nem tudom, hogy természetes fejlődés állhat a háttérben, vagy az, hogy a fejlesztők elszakadhattak Glukhovsky könyvétől és saját kútfőből dolgozhattak, de a Last Light története köröket ver az előző részére (fontos: a játék történetére, nem a könyvére). Nincs benne akkora fordulat, mint annak a végén, azonban az első pillanattól kezdve magas fordulatszámon pörög, nincs olyan pillanat, mikor leülne. Az előző rész döntés lehetőségei itt is visszatérnek, többször lesz lehetőségünk apró változtatásokat eszközölni a történet menetében. Nem kell Witcher-kategóriájú kereszteződésekre számítanunk, de éppen eléggé hangsúlyosak ahhoz, hogy feldobják a csaták közötti pici pihenő időt. Ráadásul a játék nagy részében társunk is lesz, a történet második felében ráadásul onnan és úgy kapunk segítséget, amit egyrészt hatalmas spoiler lenne leírni, másrészt hatalmas pacsit érdemelnek a készítők, mind az ötletért, mind a megvalósításért. Egyedül talán a főhős, Artyom az, aki kicsit kilóg a sorból, Gordon Freemanhez hasonlóan játék közben ő se fog egy mukkot se szólni, mindössze pályák között ad elő egy monológot, illetve összegyűjthető feljegyzéseken keresztül kommunikál velünk. Oké, nem feltétlen kell végigfecsegnie a játékot, de mindenképp fájó, hogy a fejlesztőknek úgy kellett a dialógusokat felépíteniük, hogy ne kelljen benne megszólalnunk, így többször úgy érezhetjük, hogy nem résztvevői vagyunk egy-egy jelenetnek, csak nézői.

A maga idejében a Metro 2033 is igencsak csinosnak számított, a Last Light ugyanígy gond nélkül verekedi fel magát az élmezőnybe. A házon belül fejlesztett motor igen jól skálázható, maximális fokozaton pedig elképesztő látványvilágot varázsol a képernyőre, a környezet bámulatosan részletgazdag lett, a bevilágítás közel tökéletes, tipikusan az a játék, ahol első körben katasztrófa turistaként fotóztam végig a pályákat. Persze ebben a módban a játék hajlamos felfalni a számítógépet és bár személyesen nem volt hozzá szerencsém, de szinte biztos vagyok benne, hogy a PS3 / X360 változat nem fogja tudni teljes pompájában bemutatni a halott Moszkvát. És bár a karaktermodellek legtöbbje is a környezethez hasonlóan részletes, számomra kicsit csalódást keltő volt, hogy profi arcmimikával viszonylag ritkán találkozhatunk - elég sok beszélgetés van a történet folyamán és egy idő után elég zavaró, milyen faarccal adják azt elő a karakterek. Ráadásul nem is mindig túl nagy átéléssel, a főszereplőkkel nincs gond, de például a gyerekek szinkronhangja határozottan olyan, mintha első próbálkozásra lettek volna rögzítve. Cserébe a mutánsok erőteljes javuláson mentek át, mozgásuk már nem közel sem annyira robotszerű, mint az első részben.

Persze a két főszereplő tökéletesen van kidolgozva: a Metró és Moszkva. Nyugodtan lehet a Bioshock Infinite mellé állítani a játékot, a város annyira tökéletesen el lett találva, csak ugye a posztnukleáris Moszkva éppen az ellentéte az utópikus Columbiának. A halál és pusztulás itt mindennapos és megszokott, nem túlzok, a játék tele van különböző fajtájú és a bomlás különböző szakaszában leledző holttestekkel. Túlzás? Egyáltalán nem, egy váratlan nukleáris támadás után mi is hasonlóképp képzelnénk el egy halott várost. És ez a mennyiség kell ahhoz, hogy a környezet ne ijesztő legyen - nem is ez volt a fejlesztők célja - hanem végtelenül és szívbemarkolóan szomorú. Ez az elkeseredettség követ aztán minket a “városokba” is, újra lehetőségünk lesz néhány népesebb állomást bejárnunk és végignéznünk, mivé korcsult az emberi faj. Az állomások teli vannak szkriptelt jelenetekkel és megéri őket végignézni, rendkívül sokat hozzáadnak a játékélményhez. Nem kell látványos dolgokra számítani: egy kritikus elmondja a véleményét a Bolshoiról, egy idős ember árnyjátékot játszik a gyerekekkel (és ők nem ismerik fel a madár árnyékát - miért is tennék, soha nem láttak olyat), félmeztelen nők táncolnak a helyi bordélyházban és egyébként is a férfiak többségének leginkább azon jár az agya, hogy mit egyen és kit dugjon meg. Elítélendő? Francokat, a két legősibb ösztön hajtja őket - ebben a világban nem is igazán van más motiváció. És gondolom nem lövök le nagy poént azzal, ha elárulom, hogy az első rész talán leghangulatosabb “szereplői”, a múlt árnyai itt is visszatérnek, sőt egy külön pályát kapnak. A Last Light egyik pillanatban pumpálja az agyunkba az adrenalint, a másikban jéggé fagyasztja a vérünket, csak hogy a nyugodt pillanatokban kifacsarja a szívünket - akció, horror és történetmesélés közel tökéletes elegyét tárja elénk a 4A Games.

Ha kicsit távolabbról nézzük a Metro: Last Lightot, akkor azt láthatjuk, hogy a 4A Games inkább biztosra ment és előző rész pozitív tulajdonságait alapul véve rakta össze a folytatást. Szebb, tartalmasabb, okosabb, hangulatosabb lett a Metro 2033-nál, valamint lényegesen filmszerűbb, a mérlegen talán most került egyensúlyba az orosz funkcionalitás (még akkor is, ha igazából ukrán stúdióról beszélünk) és a nyugati stílus. A könyv és környezet hozzám hasonló rajongóinak egyértelműen kötelező anyag a Last Light, de végre azt is le merem írni, hogy a komolyabb, kicsit ijesztgetős FPS játékok kedvelőinek is melegen ajánlható ez a játék.