A S.T.A.L.K.E.R. széria 12 éve nem jelentkezett folytatással, így a Chernobylite igazi hiánypótló lehet, ami a virtuális csernobili katasztrófaturizmust illeti. Ám mindezt a maga módján teszi, ami az elvárásoktól függően jelenthet jót, vagy épp csalódást.
A csernobili erőmű katasztrófáját remélhetőleg senkinek sem kell bemutatni. Az atomenergia, a 80-as évek, Ukrajna, és a szovjet politikai kultúra olyan szövevényes tragédiája, ami jól láthatóan a mai napig aktív szelete a kollektív emlékezetünknek. És mint ilyennek, természetesen ihletforrása is, ha például a szórakoztatóiparról van szó. Részben ezért is tudott olyan népszerű lenni a S.T.A.L.K.E.R. sorozat. Míg nyugati „testvére”, a Fallout egy fikcionális, 50-es évek Amerikájával beoltott poszt-apokaliptikus mese volt, addig Csernobil története nagyon is valós (attól eltekintve, hogy a S.T.A.L.K.E.R. regény alapján készült, és egy alternatív valóságban játszódott).

A téma miatt megkerülhetetlen ez a két videójátéktörténeti legenda (és akkor a Metro-t még nem is említettem), ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a tesztalany bár mindenkitől kölcsönzött ötleteket, úgy igazából egyikőjükre sem hasonlít. Ennek több oka is van, de haladjunk szépen sorjában. Első, és talán legfontosabb tudnivaló a Chernobylite-ról, hogy nem egy open world játék. Mi több, a bejárható terület meglehetősen kicsi, amit a fejlesztők a minőséggel igyekeztek ellensúlyozni. Fajtársaihoz képest az öt pálya (plusz maga az erőmű, legalábbis annak egy része), melyek Pripyat különböző emblematikus területeit (elvileg) valósághűen ábrázolja, nem tűnhet soknak, cserébe részletgazdagok. Lepusztult, természet által visszavett panel blokkok, azok tipikus lakásai, és annál is tipikusabb, korszakkal járó bútorai, csempéi, a kórház lépcsőfordulóinak üvegkockái, az elrozsdásodott játszóterek, mind-mind hátborzongató díszletek egy olyan helyről, ahol tragikus hirtelenséggel megállt az idő. Külön lidérces az élmény, hogy ezek olyan életképek, amivel a hajdani orosz befolyás miatt itthon is könnyű azonosulni. Az Unreal motorral hajtott látványvilág kétségtelenül pazar, és erőforrásokból sem igényel sokat: i5 6600+1060 GTX konfig elegendő volt a high beállításokhoz és a 60 FPS-hez (egy-két helyszín kivételével). Ám ismétlem, ez egy kompromisszum, aminek árnyoldala a kis bejárható terület, amit ráadásul olykor láthatatlan falak is szabdalnak.

A második sarkalatos pont a történet, illetve annak mesélési módja. A pályák körüli koncepció a maga módján sejteti, hogy itt inkább a sztorin lesz a hangsúly, mintsem a grandiózus felfedezésen. Ugyanezt sugallja a hosszúra nyújtott bevezető is, ami meglehetősen sablonosan indul: az erőmű részleges amnéziát (?) szenvedett tudósaként elveszett szerelmünk után eredünk. Hogy ne legyen egyszerű a dolog, a címadó Chernobylite nevű anyag révén időben és térben is kénytelenek leszünk utazni. A spoiler elkerülése végett ennyi elég is. A sztori kibontása sok-sok dialóguson keresztül történik, melyek a szokásos angol nyelven túl oroszul is hallgathatóak. Ami a lokációt tekintve egy kellemes plusz.

Nem csak a történet, de karakterünk fejlesztése is a verbuválható társainkhoz van kötve. Ezzel a rendszerrel azonban akad néhány gond. Egyfelől néhány ember beszerzése túl sokáig tart, ami így túl lineárissá teszi a skill pontok elköltését. Másfelől pedig – az amúgy szórakoztató – döntések sora olykor beláthatatlanul alakíthatja társainkkal a viszonyt, akár odáig, hogy szimplán faképnél hagynak. Vagy bevetésekre küldve akár váratlanul el is veszíthetjük őket, ami igazságtalanul szabotálhatja a karakterfejlesztést. Ha ez nem lenne elég furcsa, halál esetén módosíthatunk a döntéseken. És ha nem élünk a lehetőséggel, a bevetések miatt eltűnt embereink mégis visszatérnek. Nem világos? Semmi gond, én sem értem.

A játékmenetet illetően viszont ezek csak apróságok. FPS létére pl. fontosabb, hogy milyen, mint shooter. Nos, meglehetősen közepes. A fegyver repertoár átlagos, amin a fejlesztés lehetősége ugyan dob egy kicsit, ám a balanszt is képes véglegesen eltolni. A játék elején kiszolgáltatottak vagyunk, célirányos modolással viszont már a kampány negyedén olyan erőfölényre tehetünk szert, ami teljesen megöli (a nem scriptelt) veszélyforrásokat. Igaz, ha hús-vér emberek fejét vesszük - akik amúgy a borzalmasan kevés ellenségtípusok egyike - akkor a józan eszünk csúszkája bánja, de ez is egy olyan egyszerű mechanika, amit gyerekjáték ellensúlyozni, valódi hatása nem igazán van. Ugyanez a súlytalanság igaz a harctéri építkezésre. Az újrafelhasznált pályákon egyre rosszabbak lesznek a körülmények, ám még nehezebb fokozaton sincs szükség az ezt ellensúlyozandó épületekre. Ahogy a csapdákra sem, aminek nem csak a csiszolatlan balansz az oka, de a gyenge AI is. Anomáliák nincsenek, a sugárzásra sincsenek felszerelések, csak alkalmi szinten kell kúrálni a sugárbetegséget. Ezen túl az egyetlen környezeti veszélyforrás a mérges gáz, amire nagy ritkán gázmaszkot kell húzni. És sajnos ennyi. A bázis- és csapatmenedzsment, a karakterfejlesztés, a harc, a gyűjtögetés mind-mind az egyszerűbb fajtából valóak, olykor már töltelék mechanikáknak hatnak. Hogy a Chernobyl sorozatot - kötelező jelleggel - idézzem: not great, not terrible.

Mentségére szóljon, hogy a Chernobylite (tudtommal) soha nem ígért többet. Egy relatíve kicsi és indie csapat 30 eurós játékáról van szó, ami a hiányosságai mellett egy hangulatos, sztori központú csernobili túrát kínál káprázatos grafikával (és majdani ingyenes DLC-kel). A látszólagos hasonlóságok ellenére nem akar se Fallout, se S.T.A.L.K.E.R. lenni. A saját útját járja, amin egy jó 15 órára el lehet merülni Pripyat jelenébe égett múltjában.