DuckTales RemasteredTeszt

Ha választani kellene, hogy miről szól ez az idei nyár videojáték-fronton, akkor elsőre minden bizonnyal a remake-ek ugranának be ideális válaszként. Nem is járunk messze az igazságtól: az elmúlt időszakban, illetve a közeljövőben jól ismert 2D-s klasszikusok egész sora kapott (illetve fog kapni) modern újragondolást - mai tesztalanyunk, a DuckTales Remastered is egy sokak által kedvelt NES-es platformert emel át napjaink felhozatalába.

Egy remake esetében nem ritka, hogy éles kontraszttal találja magát szemben az ember - Dagobert Bácsiék kalandja kapcsán is hasonlót tapasztalhatunk, már ami a klasszikus játékmenet és a modern külső párosítását illeti. Ne is legyenek kétségeink: a DuckTales Remastered igazi régimódi platformer, amely az irányítás, a játék célja és a pályadizájn szempontjából erősen ragaszkodik a közel huszonöt éves eredetihez, de ezt szerencsére nem igazán róhatjuk fel neki negatív értelemben, összességében ugyanis nagyon is jól áll neki.

A kétgombos irányításnál ne is nagyon várjon senki többet: az előttünk álló akadályokat (legyen szó ellenfelekről vagy a pályák veszélyeiről) a sorozat trademark pogo-ugrálásával kell legyőznünk. Mindez továbbra is a játék egyik fő élvezeti faktora: egyszerűen jó érzés ilyen módon végigpattogni a pályákon - különösen úgy, hogy a technika kivitelezése némileg könnyebb lett, meg persze a kötelezően modernizált "fizika" is sokat javít a játékélményen. A szerteágazó célokra vágyóknak sem itt érdemes keresgélniük: a játék szinte kizárólag a pályák teljesítésére és a főellenfelek legyőzésére fókuszál, mint elérendő cél - az egyes szinteken mindössze két darab olyan gyűjtögetnivaló található, mely a játék egészére kihat egy-egy bónusz élet, illetve egy életerő-növelő személyében. A háttérből előbukkanó, vagyis alapesetben láthatatlan gyémántokért persze érdemes alaposan átkutatni a pályákat, rejtett zugok után kutatva, ám ezek valójában csak az extrákkal teli galériában történő vásárolgatást könnyítik meg, semmi mást.

Ami egyébként a pályákat és az ellenfeleket illeti: a fejlesztő Wayforward Technologies nagyon is hű maradt az eredetihez, és tényleg csak ott változtatott, ahol nagyon muszáj volt. Ez az esetek túlnyomó többségében a szintvégi főnököket jelenti, melyek jóval komplexebb, sokkal több "mintát" tartalmazó harcokat kínálnak, melyek egyértelműen a remake javára válnak - a kihívás és az élvezet tekintetében is nagyon jó szintet sikerült belőni a bossokkal. Az egyetlen hely, ahol komolyabban is belenyúlt az amerikai stúdió a NES-es játékba az legutolsó főellenfélharc, amely elé egy komplett pályarészt is beraktak, valamint ide sorolhatjuk a Donkey Kong Country-ból kölcsönzött, és a játék által felkínált hibázási lehetőségek számát tekintve néhol talán túlzottan is aljas csillekocsis részeket is.

A zenék tekintetében szintén igyekeztek hűek maradni a fejlesztők az eredetihez, ami remek döntésnek bizonyult, hiszen a meglévő kompozíciókra és dallamokra újrahúzott hangszerelés csodás hangulat-alapozó a játék számára. De összességében is hatalmas dícséret illeti az audio-szekciót: nem csak a hangok miatt, hanem azért is, mert sikerült közreműködésre bírni a rajzfilmsorozat színészeit is, akik mókás átvezetők tucatjaiban sziporkázhattak, szépen megrajzolt (igaz, jellegükből adódóan igen egyszerűen animált) karaktereknek adva életet. A Dagobert Bácsi hangját kölcsönző Alan Young egyébként különösen fantasztikus - az pedig szintén, hogy szembesülhetünk azzal, mennyire hihetetlenül nagy munkát fektettek a magyar verzió elkészítése során abba, hogy a hangok a lehető leginkább hasonlítsanak az eredetikre. De ezzel már nagyon elkanyarodtunk...

Összegezve a leírtakat: a DuckTales Remastered egy, az alapanyagot nagy mértékben tisztelő, és ahhoz igencsak hű remake lett, amely ebből adódóan igazi klasszikus platformer-élménnyel szórakoztatja az arra éhezőket. Játéktechnikailag - ami mindig fontos szempont a műfajban - igazából csak egy komolyabb hibát tudunk neki felróni: a néhol inkonzisztens hit-boxokat, melyek következtében olykor akkor is be fogunk szedni néhány találatot, amikor egyáltalán nem számítanánk rá, mindez azonban szerencsére nem párosul olyan nehézséggel, ahol a frusztráció alá tudná ásni az élményt. Megnyugodhatnak tehát azok, akik korábban már szimpatizáltak a régi-új DuckTales-szel: ha az eddigiek alapján úgy érezted, hogy ez a te játékod lehet, akkor nagy valószínűséggel az is lesz.

Nagyrész audiovizuális újragondolásként nem a DuckTales Remastered lesz az a játék, amely újraértelmezi a 2D-s platformer zsáner határait, így kiemelkedőt nem igen érdemes várni tőle: erősen ragaszkodik az eredetihez, ami rövidségében is megmutatkozik. Az a pár óra azonban rendkívül jó emészthető formában repít vissza bennünket néhány évtizeddel - ha éppen erre vágysz most, akkor nem kell sokat fontolgatnod a vásárlást, érdemes ráugrani.