Splinter Cell: BlacklistTeszt

A Splinter Cell az Ubisoft nagy útkereső játéka, az a sorozat, melyet részről részre próbáltak minél nagyobb közönséggel megszerettetni, méghozzá sokszor komoly áldozatok árán, gondoljunk csak a Convictionra, ahol a dramaturgia oltárán áldozták fel a lopakodós-taktikus játékmenet nagy részét. A Blacklist ebből a szempontból egyfajta visszatérés az alapokhoz, a klasszikus trilógiához, de tették ezt úgy, hogy közben megtartották a két újgenerációs rész pozitívumait is. A végeredmény egy olyan játék lett, mely kitűnően kiszolgálja a sorozat bármely részének rajongóit, feltéve, hogy az adott rajongó nem a szereplőkért rajongott és nem foglalkozik túl sokat a történettel.

Mert a játék története egészen addig tűnik érdekesnek, míg az ember komolyabban el nem gondolkodik rajta. Valószínűleg nem fog senki meglepődni azon, hogy újra egy terrorista csoport fenyegeti az Egyesült Államokat, most éppen Mérnököknek nevezik magukat és folyamatos támadásokat jelentenek be egészen addig, míg az USA haza nem hívja a különböző országokban tanyázó katonáit.

És bár a csoport tevékenységével természetesen nem tudunk azonosulni (vagy ha mégis akkor komolyan javaslom valamilyen szakember felkeresését), azonban követelésük olyan, mely egyrészt jelenleg nagyon is aktuális, jelenleg is komoly viták táptalaja, nem lehet egyértelműen gonosz célként elkönyvelni és éppen ezért nem lehet nyugodt szívvel azt állítani sem, hogy mi vagyunk a jófiúk, akik a Szabad Világot Védelmezik Titokban. És ha ennek a gondolatnak sikerül bogarat ültetnie a fülünkbe, onnantól valahogy sokkal kevésbé tudunk azonosulni Fisherrel és tevékenységével.

Pláne úgy, hogy a Blacklist Sam Fisherének van egy komoly problémája. Igen, az, amit már sok helyről lehetett hallani: a hangja. Szintén apróságnak tűnhet, de a sorozat rajongói számára Michael Ironside hangja olyan szinten összenőtt a sorozat főszereplőjével, mint Nolan North hangja… nos, mindennel, amiben lehetett hallani. Nyilván embere válogatja, de számomra az új hang, Eric Johnson, legyen bármilyen jó színész is, egyszerűen nem került szinkronba a karakterrel, dörmögése inkább flegmának, mintsem komolynak tüntette fel.

Nála egy fokkal jobban sikerült az örök társ, Anna Grimsdottir szinkroncseréje, azonban a sors fura fintora, hogy a stábból a prímet egyértelműen a főgonosz Majid Sadiqet megformázó Carlo Rota viszi el. Az ő alakjára kialakított szereplő a hangjával együtt igazán karizmatikus lett, lényegesen több a szokásos n+1 terroristánál - ezzel pedig végső soron újra oda lyukadunk ki, hogy pont azzal nehéz azonosulni, akivel kellene.

Miért olyan fájó pont ez? Azért, mert ahogy már fent is írtam, maga a játékmenet egészen kitűnőre sikerült. Még ha a történet nem is annyira konzisztens (sőt, a vége felé határozottan elkezd szétesni) arra minden esetre tökéletes, hogy olyan helyszínekre kalauzolja el a játékost, melyek egyrészt nagyszerűen visszaidézik a klasszikus Splinter Cell pályákat, másrészt felépítésükkel kitűnően kiszolgálják a különböző játékstílusokat.

Várjunk csak, különböző játékstílusok? Igen, a Blacklist egyik legfontosabb újítása az, hogy a játékos kezébe adja a döntést: a klasszikus trilógiában megismert szellemként, vagy a modern részek ragadozójaként, esetleg a kettő stílus vegyítésével gyűri le az akadályokat. Rossz döntés nincs, és bár a játék lényegesen jobb pontokkal értékeli azt, ha lopakodva, mindenkit elkerülve és egy lövés nélkül teljesítjük a pályákat (melyek természetesen lényegesen nehezebbek lesznek így), azok se kerülnek hátrányba, akik az árnyékból lapulva szeretnek mindenkit levadászni, sőt még azok se, akik gépfegyvereket lóbálva tesznek el a láb alól kisebb hadseregeket.

A játék minden elvégzett pálya után a fenti három kategóriába sorolja tevékenységünket és egy nem túl bonyolult algoritmus alapján kiszámolt pénzmennyiséggel jutalmazza teljesítményünket. A pénzből egyrészt a főhadiszállásként is funkcionáló repülőt lehet fejleszteni, ami azonban fontosabb, Sam felszerelését is személyre szabhatjuk, bővíthetjük. Mivel megszabott mennyiségű fegyver és eszköz vihető csak egy-egy küldetésre, létfontosságú, hogy az ember azokra költsön, melyek összhangban vannak az általa választott stílussal.

Ehhez minden segítséget megkapunk különböző piktogramok és adatok képében, de nagyjából egyértelmű, hogy lopakodáshoz nem nehézpáncélzatot választunk, lövöldözéshez pedig valószínűleg nem jól álcázó, cserébe pillekönnyű gúnyába bújunk. A fenti problémákkal ellentétben ezek azok az apróságok, melyek miatt elkezdhetünk valamennyire kötődni a főszereplőhöz, valahogy úgy, ahogy a Diablo 3 játékos kötődik az általa fejlesztett és felszerelt hőshöz. Egyszerűen érezzük, hogy miattunk halad úgy Sam ahogy és nem különböző fejlesztői döntések miatt.

BLACKLIST SPIDER-BOT

Annyira nem meglepő, hogy a kiadók mindenféle mobilos "kiegészítő játékokat" dobnak piacra az aktuális dobozos játék mellett, az Ubisoft is hasonlóan döntött és így érkezett meg [iOS](https://itunes.apple.com/hu/app/splinter-cell-blacklist-spider/id648356859?mt=8) és [Android](https://play.google.com/store/apps/details?id=com.ubisoft.splintercell.blacklist) platformokra a Splinter Cell: Blacklist Spider-Bot. Az apró, ingyenes játék azonban meglepően jóra sikerült - három különböző játékmódot kapunk (melyek a Blacklistben található három harcmodort személyesítik meg), kellemes kinézetű környezetben egész kézreálló irányítással navigálhatjuk az apró pókrobotot.

Ráadásul a mobilos játék az Uplayen keresztül össze tud kapcsolódni a dobozos tesóval is, ez pedig több fronton is jó a játékosnak. Egyrészt exkluzív tárgyakat nyit meg, másrészt a robot által összegyűjtött valutát áttolhatjuk a "valós" számlánkra.

A meglepően hosszú és tartalmas szóló kampány mellett külön érdemes kiemelni a mellékküldetésként felbukkanó koop pályákat. Bár ezen feladatok többsége egyedül is teljesíthető, azonban mindenképp érdemes kipróbálni egy társsal (ahogy az ilyen játékoknál lenni szokott: lehetőleg egy olyannal, akivel jól tudunk együtt játszani), mert párosban egészen más, kitűnő hangulatuk van. Egy hozzáértő társsal teljesen egyedi, különleges élményben lehet részünk, ha jól tudunk együttműködni, akkor az utóbbi idők egyik legjobb koop játékát kaphatjuk.

És ha már itt tartunk, legtöbbször kevés szót ejtünk róla, de itt mindenképp meg kell említeni a játék keretrendszerét. Rendkívül jó döntés volt a menük elhagyása és mind a szóló, mind a többjátékos küldetéseket egy térképre pakolni, úgy képzelem, hogy valahol itt kezdődik az az „összekapcsolt egyjátékos” élmény, melyet az újgenerációs konzolokra megjelenő játékoknál többször említettek.

Visszatér a kompetitív többjátékos mód, a Spies vs. Mercs is, melyet, őszintén bevallom, teljes szívből sose sikerült megszeretnem. Nem azt mondom, hogy rossz lenne, sőt, igazából ez az aszimmetrikus játékmód az, amit el tudok egy ilyen játékhoz képzelni, mindössze az a bajom, hogy az esetek többségében egész egyszerűen nem jönnek át azok a finom apróságok, a szóló játékban jól használható taktikák. Új játékmódok is kerültek be, köztük például a vegyes csapatú deathmatch, ami elsőre elképesztő blődségnek tűnhet, pedig alapvetően igen jól tud működni.

A Blacklist a Splinter Cell sorozat képzeletbeli metronómjának középpontjában helyezkedik el. Ahelyett, hogy új területekre merészkedett volna, inkább megpróbálja egyszerre kiszolgálni azokat, akik a modern, akció centrikusabb epizódokba szerettek bele és azokat is, akik valahol a Chaos Theory környékén élvezték kedvelték utoljára a sorozatot. És ezt tökéletesen teszi, akár lopakodni, akár vadászni, akár lövöldözni szeretsz, ebben a játékban megtalálod a számításodat. Csak próbáld a játékot élvezni és nem a cselekményen gondolkodni.