Uncharted: The Nathan Drake CollectionTeszt

Nyolc éve már annak, hogy az Uncharted: Drake's Fortune meghódította a Playstation rajongókat és ugyanazzal az ívvel be is lőtte a sárga mérget az Xbox-követők vénájába. Ez a szám egyfelől azért durva, mert lassan egy évtizede történt a dolog, de mintha csak tegnap láttuk volna az első szájtátós jeleneteket a játékból. Másrészről meg azért kamillázunk az időtávon, mert amikor berakjuk a The Nathan Drake Collection-t, és elindítjuk az első Uncharted játékot, egy szemernyit sem tűnik közel évtizednyinek a távolság.

A Playstation 4-re érkező HD kollekció természetesen (a Vita változatot leszámítva) mind a három játékot tartalmazza. A gyűjtemény mindjárt az első „dzsungeles” epizóddal nyit, amely már a széria legelején képes volt megmutatni, hogy a Prince of Persia … bocsánat, Tomb Raider formulát miként lehetett előremutatóan modernizálni. A pakkosból nem hiányozhat az Among Thieves, amely az első epizódra nem egy, nem kettő, hanem számolatlan lapáttal pakolt rá, szinte minden téren. A pályatervezés finomodott, a helyszínek változatosabbak lettek, a sztori pedig még inkább középpontba helyezte a nagybetűs Fantasztikumot. Tetszik vagy sem, az Uncharted 2 technológiája páratlannak számított, a fokozhatatlannak tűnő jelenetek sorozatai pedig az előző generáció egyik legélvezetesebb akciójátékává varázsolták a Shambhaláért folytatott küzdelmünket. A harmadik epizód talán nem tudott annyit hozzátenni az elődökhöz, mint a kettes számú felvonás, azonban így is egy korrekt, mi több, eszméletlenül feszes, érzelmi vonalon is érdekesen bontakozó epizódot kaptunk a Drake's Deceptionnel.

De mielőtt nagyon belelovallnánk magunkat, azért érdemes egy levegővétel után tisztább fejjel is végiggondolni a látottakat-tapasztaltakat. Az Uncharted mindhárom epizódja durván túlmutatott a saját korának prezentációs és játékmechanikai megoldásain. Oké, az is tény, hogy sokat áramvonalasított a a játék régi a kincskeresős akciójáték formuláján, és ezzel együtt a platformer-szakaszok is butultak. De általában véve mindig a maximumot próbálták kihozni Naughty Dogék az akkori lehetőségeikből. Ennek ellenére néha beugrik a kettős érzés: hiába néz ki csudajól a mai napig mindhárom játék, hiába vannak szájtátós effektusok mindenfelé, azért a részleteket szemlélve belebotlunk majd néhány mára már elavultnak tűnő megoldásba, ami a felbontás és a kép tisztasága révén is jobban előtérbe kerül, mint korábban. Mondok még egy furcsát: az Uncharted-varázs is kicsit elveszik azáltal, hogy egy bika PS4-en futtatjuk a játékokat. Tisztán emlékszem, hogy a Playstation 3-as változatok esetében harapni lehetett a mágiát a levegőben, és nem hittük el, hogy micsoda minőséget passzíroz ki magából az egyre inkább korosodó gépünk. Ez az érzés nyilvánvalóan csorbul a PS4-es verziók mintavételezése során. A játékmenet egyik legtöbbet kritizált elemét sem javították-javíthatták ki a portolást végző szakik: a fegyverharc és az animációs kelléktár továbbra is kissé súlytalan érzetet kelt, ráadásul olyan animációs bugokba is beleakadtunk a tesztelés során (létra oldalába fennakadó Drake, másodpercnyi időre terpesztős-széttárt karú modell-állapotba átváltó Drake, guggolásba bennragadó kölyök-Drake), amilyenekre nem emlékszünk a korábbi PS3-as játékórákból. Talán a portolásnál csúszhatott valami félre, de lenyugtatjuk a kedélyeket: csak nagyon ritkán találkoztunk efféle botorságokkal.