Zene, lándzsa és grafikonokTeszt

KLANG

A ritmusjátékok nem annyira fehér hollók a Videojátékok Nagy Könyvtárában, ahogy ma már azon se lepődünk meg, ha keverik ezt a stílust valamivel, hiszen például ilyen turmixnak köszönhető az igen jól sikerült Crypt of the Necrodancer is. A Klang is egy ehhez hasonló keverék, a ritmikus alaphoz most egy jó adagnyi ugrálást, ügyességi feladatokat adtak, a végeredmény pedig… nos, sajnos nem igazán lett annyira jó, mint a részegységek külön-külön.

Ez pedig azért van, mert látszólag ez a két stílus nem különösebben tud együttműködni, ami valahol egyébként érthető is: mindkettő ügyességet és precizitást követel a játékostól, ennek megfelelően nagyon nehéz egy arany középutat megtalálni az elképesztő nehézség és valamelyik elem háttérbe szorítása között. Sajnos ez a Klangnak nem is feltétlen sikerült. Névtelen, két méretes hangvillával felszerelt hősünknek pályák tömkelegén keresztül kell visszaverekednie magát a csúcsra, miután néhány furcsa szerzet eléggé ellátta baját - és bár pályából tényleg sok van, ennek ellenére maga a játék nem hosszabb néhány óránál. Ennek oka az, hogy az egyes helyszínek rendkívül rövidek, sokszor egy percnél se sokkal hosszabbak, mindegyikük egy-egy elektronikus zenemű egy apró darabja, mely az adott helyszín végén, egy látványos főellenfél csata után áll össze egésszé.

Ez nem feltétlen hangzik rosszul, de ahogy említettem sajnos a fejlesztők nem igazán tudtak a platforming és a ritmikusság között jól egyensúlyozni. Az ugrálós részek kicsit súlytalanok, melyen az se segít, hogy hősünk nem a legegyszerűbben irányítható karakter, sokszor estem azért le valami feneketlen gödörbe, mert nem volt hajlandó a megfelelő ritmusban megfordulni. A ritmusjáték elem leginkább az ellenfeleknél bukkan fel, meghatározott helyeken támadnak ránk és ilyenkor négy irányból (plusz néha átlósan is) lövöldöznek, melyet megfelelően időzítve a lövés irányba történő gombnyomással (vagy karhúzással) tudunk visszaküldeni a feladónak. Nem túl bonyolult dolog, általában jól is működik, bár érdekes módon volt néha olyan, mikor mintha kiesett volna a ritmusból a dolog, ami azért nem igazán szerencsés.

Az egészben a legrosszabb mégis az, hogy néhány pályányi lötyögés után néha jön egy-egy olyan pályarész, melynél látványosan bedurvulnak a fejlesztők és egy szabad szemmel is látható nehézségi tüskét tolnak be a játékba. Képzeljük el a helyzetet, mikor a bal karral kell karakterünket irányítani, jobb karral a megfelelő ütemben védekeznünk a támadások ellen, közben pedig a két ravasszal még figyelnünk arra, hogy mikor kell ugrani és lebukni olyan csapások elől, melyek egyetlen pillanat alatt kinyírják a főhőst. Nem mondom, hogy nem akartam néha a falhoz vágni az irányítót... Mindez pedig már csak azért is gáz, mert technikai oldalról viszont rendkívül jól összerakott játék a Klang. Az általa prezentált zene stílusában nem tartozik a kedvenceim közé, de ennek ellenére jól megkomponált, hallgatható számokat kapunk, melyekhez rendkívül látványos kinézet társul - nagyon sajnálom, hogy mindez nem egy jobb játékban került elém.

Szóval most már ezt is tudjuk: zenés ritmusjáték plusz platforming nem biztos, hogy az a képlet, amit érdemes megoldani, vagy legalábbis nem úgy, mint ahogy azt a Klang tette. Kár érte.

Warhawk

LICHTSPEER

A Lichtspeer kipróbálásáig valahogy sosem gondoltam arra, hogy nekem épp egy intergalaktikus lándzsadobáló szimulátor hiányzik a Steam könyvtáramból, pár óra dobigálás után azonban rá kellett jönnöm, hogy pedig de. Nincs ebben semmi furcsa, épp csak az értelmet nem kell keresni benne, hiszen az életben is annyi az értelmetlen dolog, ami valamiért mégis szórakoztató! A játék kezdetekor jön is a figyelmeztetés: „ACHTUNG! Egy jövőből és a sajátodra merőleges dimenzióból érkező ősi germán játékélményben lesz részed. Nagy a valószínűsége, hogy a látottaknak az égvilághon semmi értelme nem lesz, de ne aggódj, ez a cél.” Ezután egy eszelős Lichtgod jelenik meg a kiválasztott Hans/Helga előtt, aki nagyon unatkozik, ezért leszel szíves szórakoztatni őt és sokszori elhalálozásod árán borzalmas bestiákat ölni az ő dicsőségére, de nem ám a szánalmas kis emberi öklöcskéiddel, hanem a fantastisch, intergalaktikus, über-tápos, és szuperrózsaszín LICHTSPEER segedelmével.

Hősöd persze nem csak Hans, vagy Helga lehet, hanem jobbnál jobb germán hangzású nevekből lehet mazsolázni, így én például egy Günther nevű harcost indítottam változatos tájakon át vezető dicső útjára, amelynek végén igazi Germonauttá válhat (ne kérdezzétek, mi az a Germonaut, fogalmam sincs). A szerepek és feladatok tisztázása után nincs más hátra, mint lándzsadobó pozícióba helyezkedve végiggyakni az előttünk álló tizenhárom pályát, amelyek legtöbbjén öt hullámban érkeznek az olyan szörnyűséges fenevadak, mint a hipszter jégóriás, a gördeszkás rozmár, a viking zombi pingvin, az elegáns wurst zombi, a mechateknős, vagy a repülő pegahund zombi. Ahogy haladunk epikus küldetésünk teljesítése felé, úgy változik nem csak a vidék, de az azt benépesítő dögök külleme is, de alapvetően végig ugyanazok az ellenféltípusok szerepelnek, csak épp egyre több és többféle van belőlük. A legszemetebbek mind közül a vízből kiugráló, majd a fejedet leharapó HALAK, vagy bármelyik távolsági fegyverrel felszerelt ellenfél, a fokozatosan egyre futurisztikusabbá váló pályák némelyikén pedig a gépek is ellenünk fordulhatnak.

Nagyjából kétpályánként érünk egy-egy régió végére, amit egy gigászi főellenséggel való összecsapás koronáz meg, a pályák között pedig minden alkalommal a világtérképen lyukadunk ki, ahol addig összegyűjtött tapasztalati pontjainkat LSD-re, vagyis intergalaktikus űrpénzre válthatjuk. Nehezen megszerzett vagyonunkat a Lichtspeer fejlesztésére költve három képességfa pusztítónál pusztítóbb képességeit nyithatjuk meg, és ezek mindegyike is három szinten fejleszthető. Mindet megnyitni az első végigjátszás alatt szinte lehetetlen, de sokat segít, ha koncentrálva a bónuszokra próbálunk sorozatosan fejdobásokat bevinni (egyébként sem jó mellédobálni, mert a minket figyelős istenség a sorozatos bénázást látva mérgében rövid időre elveszi az erőnket, ami szinte mindig game overt eredményez), vagy az egyes pályák opcionális feladatait teljesíteni. Ezek a változatos extra kihívások nagyon feldobják a faék egyszerűségében is baromi élvezetes játékmenetet, és a látványos és nagyon rózsaszín tömegoszlató, vagy védelmünket szolgálgó képességekkel együtt mélységet is adnak neki.

Ha már mélységek, hardcore játékosok is megkapják a magukét, a szavatosságról gondoskodik ugyanis a négyféle nehézségi szint, van ugyanis a normal és a rage quit mode-nak is new game+ változata, ahol az ellenfelek többen vannak és máshogy bukkannak fel.

Szeretném külön kiemelni, hogy az egyre durvábban adrenalinpumpáló Lichtspeer nem csak függőséget okoz, hanem audiovizuális élményként is nagyon egyben van. A minimalista ábrázolást a sokféle pálya mindig harmonizáló élénk színeivel és háromszögeket vérző ellenfeleivel nagyszerűen kiegészíti a háttérben szóló über soundtrack, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. A színekkel trollkodás egyébként nem áll távol a kedves készítőktől, mert egészen biztos vagyok benne, hogy szánt szándékkal küldik ellenünk a túlnyomórészt fehér és kék jeges-havas pályán a fehér és kék ellenfeleket, hogy egyet-egyet elvétve az sunyiban jól kinyírjon minket. Ez sem csorbítja a játék azon tulajdonságát, hogy egy borzalmas(an fárasztó) munkanap végén akár tepáriás jelleggel, agressziólevezetés gyanánt is alkalmazhatjuk, mert valami elképesztően felszabadító érzés mérgesen német szavakat üvölteni a képernyőre.

Innen is gratulálunk a kétfős lengyel Lichthund-nak ehhez az elvetemült indie csodához, amely az effajta humorra vevő játékosok többségét velem együtt megvette kilóra, és arra is rávilágított, hogy indokolatlan német szavakból és a "das" névelőből sosem lehet elég. Szép munka volt, fiúk!

siklara

SERAPH

Már megint valami rogue-lite próbálkozás?! - ez jutott eszembe, mikor elolvastam a Seraph leírását. Procedurálisan generált pályák, crafting, ellenfelek tömkelege, olyan dolgok ezek, melyekkel mostanában könnyedén gátat építhetnénk bármelyik nagyobb folyóhoz, azonban a Dreadbit becsületére legyen mondva, hogy ezeket úgy ötvözték egy játékban, hogy az mégis jól működjön és igazán frissnek hasson.

A Seraph első ránézésre egy kétdimenziós platformer / twin stick shooter hibrid, ami majdnem helyes meghatározás is lenne, egy kivétellel: bár a játék jelentős részében lövöldözni fogunk, csak teljesen opcionálisan lesz lehetőségünk célozni. Ez pedig elsőre elég hülyeségnek tűnik, hiszen hol a kihívás, ha nekünk csak rá kell ülnünk a lövés gombra? Ott, hogy ezt ellensúlyozandó a pályákon jelentős mennyiségű és igen erős szörny van, így nekünk pont elég lesz az, hogy megfelelő ütemben ugráljunk és próbáljuk elkerülni a lövedékeket, megfelelő segítség az, hogy a főhősnő közben önműködően célozza be a közeli ellenfele(ke)t.

Ehhez pedig az is kell, hogy a játék irányítása megfelelően kézreálló legyen, amit Dreadbitéknek szinte száz százalékosan sikerült is megoldaniuk. Seraph elképesztően látványosan és az esetek döntő többségében nagyon pontosan ugrál, eszköztárában pedig a szimpla és dupla ugrás mellett ott van a „csúszás” lehetősége is, melyek megfelelő kombinálásával igen jó esélyünk van a pályák túlélésére. Ezek mellé kapunk még néhány speciális képességet is, melyek elsőre nem tűnnek túl fontosnak, de ahogy egyre több és egyre erősebb ellenfelek kezdenek felbukkanni (nem ritka az olyan sem, amelyiknek több „rétegét” kell leszedni ahhoz, hogy elpusztuljon), úgy egyre jobban meg kell tanulnunk ezek taktikus használatát is.Mindössze két gondom volt az irányítással: egyrészt furcsa volt elsőre, hogy hősünk "feltapad" a falakra és csak lassan pattan vissza róluk, másrészt kicsit zavaró, hogy ha lefelé kell zuhannunk, akkor nem tudunk arrafelé nézni is, így felkészülve az ott tanyázó szörnyekre.

Az egész lövöldözés és ugrálás meg van fejelve egy elsőre talán picit bonyolultnak tűnő, de végeredményben igen jól összerakott fejlesztési és crafting rendszerrel, ahol a különböző képességek mellett lehetőségünk lesz bővíteni azon fegyverek és tárgyak számát, melyeket aztán a játék elrejt majd az egyedileg generált pályákon. Érdemes a pályák között visszatérni ide és költeni az összeszedett értékeket, mert sokszor döntő fontosságú lehet, hogy milyen fegyvereket összeszedve fogunk szembe találkozni egy-egy erősebb ellenféllel.

Ezek mellé pedig egy igazán kellemes látványvilágot kapunk - a kétdimenziós shooterek világában mondjuk már eléggé nehéz újat alkotni, de ennek ellenére a Seraph nagyon szépen összerakott, látványos animációkban gazdag kis játék lett, tényleg olyan, amire jó ránézni.

Nem számítottam rá, de igazán kellemes élmény lett a Seraph, kitűnően működnek az összekevert elemek benne, hozzájuk pedig kitűnő látványvilág és egy kellemes történet csapódik. Ha nem állnak messze tőled a hasonló lövöldözős játékok, akkor erre mindenképp érdemes ránézni!

Warhawk

PAVILION

"Negyedik személyű puzzle játék" - áll a Pavilion leírásában, ami azért inkább reklámfogás, de jól jelzi, hogy itt valami különlegessel van dolgunk. Mit is jelent a fenti kifejezés? Nagyjából azt, hogy ebben a játékban nem csak külső szemlélőként látjuk a névtelen főszereplőt, de még csak direkt módon irányítani se tudjuk, cserébe viszont a pályák több elemét piszkálhatjuk. Megkongathatunk egy harangot, hogy odacsaljuk a férfit, lekapcsolhatunk lámpákat, hogy elzárjunk előle útvonalakat, később pedig mozgathatunk hatalmas tömböket, így terelgetve a helyes irányba.

Érdekes ötlet ez és az esetek döntő többségében meglepően jól működik. Persze viszonylag gyorsan átáll az ember agya arra, hogy kicsit másképp fogjon hozzá a feladványokhoz, de kellemes felüdülést jelent ez a megoldás a szokásos puzzle játékokhoz képest. A dolognak még vannak még apró gyermekbetegségei, néha a főszereplő hajlamos beragadni egy-egy helyre, máskor nem feltétlen hajlandó odamenni ahová mi szeretnénk - valószínűleg a fejlesztők is sejthették ezt, mert a menüben ott figyel egy ilyen esetekben kitűnően használható „jelenet újraindítása” opció is.

A Pavilion legerősebb pontja mégsem a feladványrendszere (oké, az is jó, szerencsére elég változatos feladványokat kapunk), hanem a rendkívül hangulatos kinézete. Tessék ránézni a képekre, gyönyörű, részletesen kidolgozott helyszíneken terelgethetjük a főszereplőt, mellé pedig igazán hangulatos zenei aláfestést is kapunk. Az egyedüli ami nem tiszta az az, hogy miért ilyen a környezet és úgy általában, mit is keresünk itt, a Pavilion ugyanis nem igazán próbálkozik bármilyen történetet elmesélni, vagy ha mégis, akkor azt rendkívül bénán teszi. Ha pedig ez nem lenne elég, a játék igen rövid, olyan két-három óra alatt be is lehet fejezni - már ha befejezés az amit kapunk, ugyanis jelenleg csak a játék első fejezetét kaptuk meg, a folytatás majd jövőre lesz elérhető.

Ennek ellenére ha valaki szereti a különleges kalandjátékokat, akkor mindenképp érdemes egy kört tennie vele. A feladványok kellően furfangosak és változatosak, a körítésbe pedig egyszerűen nem lehet belekötni. Negyedik személyű? Nem biztos, de nagyon kellemes, az tuti!

Warhawk

METRICO+

Gyerekként az unalmas iskolai órák alatt rendszeresen éltem ki kreatív pillanataimat a különböző tankönyvek oldalain (nem olyan értelemben). Ábrákat egészítettem ki, rajzoltam át, grafikonok hasábjaiból csináltam házakat, egyszóval fogtam az egyszerű szemléltető képeket és igyekeztem kicsit feldobni őket. És hogy mi köze ennek a Metrico+-hoz? Hogy a játék is nagyjából erre épít.

Adva van egy végletekig lecsupaszított környezetbe felépített logikai platformer, ahol minden, de tényleg minden a feladatokról szól és ennek van alárendelve. Nincs zavaró HUD, megtévesztő menü, túlkomponált, figyelemelterelő soundtrack, csak az általunk irányított karakter és a feladványok. Amik kezdetben a rendkívül triviális kategóriába sorolhatók, a végére azonban képesek néhány perc gondolkodásra ösztönözni minket. Szerencsére a puzzle-ök nehézségi íve kellő mértékben nehezedik, sosem kapunk durva tüskéket. A feladatok fejezetekre vannak osztva, melyek mindegyike egy-egy új “képesség” használatát vezeti be, hogy aztán a következő a már rendelkezésre álló arzenál teljes egészének felhasználását kérje számon. Ezzel egy időben pedig természetesen egy új trükkel is felvérteződünk, a végjátékra pedig már csak amiatt is gondolkodóba eshetünk, hogy egyáltalán szükségünk lesz-e mindegyik mozdulatra a továbbjutáshoz.

Történetre sem érdemes számítani, bár a mély gondolkodásúak megpróbálhatnak jelentéseket keresni a fejezetek végén, amikor is az általunk irányított karakter feláldozza (?) egy-egy testrészét a továbbjutás érdekében. A Metrico+ tényleg ízig-vérig a fejtörőkre koncentrál, ráadásul egy-egy pályán még extra kihívásokat is tartogat számunkra. A továbbjutás mellett ugyanis az akadályok megfelelő pozicionálásával rejtett tárgyakat nyithatunk meg (kördiagramokat), amiknek jelentősége igazából nincs, a maximalisták azonban így néhány extra percet beletehetnek a játékba. A plusz idő pedig jól jöhet, ha maximalizálni akarjuk a játék ár/érték arányát, a főleg geometriai alakzatokkal operáló Metrico+ ugyanis nem egy hosszú játék. Mindössze néhány óra alatt kényelmesen végigérhetünk rajta, valamint még egy-két órát beletehetünk, ha a pályákon elrejtett diagramokat is be akarjuk gyűjteni.

A Metrico+ minden elemében letisztult, ez már az első képek alapján egyértelmű. Azonban ez teljesen jól áll neki, hiszen nem kíván több lenni, mint ami valójában. Egy egyszerű logikai játék, ami képes rövidebb időre is lekötni, hiszen az egyes feladatok teljesítéséhez néhány percnél nem kell több. Mindehhez a minimalista koncepcióhoz tökéletesen passzol a szinten végletekig egyszerű vizuális dizájn és zenei aláfestés, a végeredmény pedig egy olyan játék, amibe végül annyit láthatunk bele, amennyit a saját fantáziánk elbír.

ne5h