The SurgeTeszt

A német Deck13 horrorisztikus akció-szerepjátéka egy közeljövőben játszódó sötét disztópiát vázol fel, ahol a környezetben tett károk miatt a Föld és az emberiség lassú haldoklásnak indult, a Creo nevű óriásvállalat azonban azt állítja, képes megfordítani a folyamatot. Főszereplőnk Warren, akinek egyetlen érdekessége, hogy tolószékes, és talán ezért csatlakozik a Creohoz, amely többek között csúcstechnológiát képviselő exoskeletonokat ad alkalmazottainak a munkavégzéshez. Ez Warren számára nem csak a járást teszi lehetővé, hanem hatalmas erő kifejtését is, amire szüksége is lesz, első munkanapja ugyanis rázósabban indul, mint Leon S. Kennedynek a Racoon City rendőrörsön. Az exoskeletont úgy műtik rá szerencsétlenre, hogy a műtétet végző számítógép meghibásodik, és így se érzéstelenítést, se altatást nem kap, amikor ruhán át csavarozzák be a csontjaiba a fémvázat. Filmszakadás után a gyár roncstelepén tér magához, ahol egy őt ipari hulladéknak érzékelő drón készül épp lebontani, és nagyjából eddigre már teljesen biztos, hogy valami nem oké az álommunkahellyel.

A The Surge történetének mocskosabb részletei nagyjából a játék közepe táján kezdenek el felsejleni emailekből, audiologokból és a kevés túlélő beszámolóiból, de azt nyilván mindenki sejti, hogy a Creo nem az önzetlen jóság megtestesítője, és a kutatás-fejlesztés részleg szupertitkos projektjei morálisan erősen megkérdőjelezhetőek. A cég az emberiség megmentését sem egészen úgy tervezi, ahogy a gondosan felépített médiakampányban hirdeti, és a váratlan rendszerleállás után hulláktól és dühöngő alkalmazottaktól hemzsegő sötét folyosók hatalmas kijelzőin nekünk is bőven kijut a céges agymosásból. Multis alkalmazottként külön vicces, milyen zseniálisan parodizálja ki a játék a kommunikációs emailek és videók semmitmondó üzeneteit és tipikus hangzatos szófordulatait, de a beszédes kinézetű helyszínek is megteszi hatásukat.

Noha sok időt fogunk tölteni szellőzőkben és rosszul megvilágított folyosókon, szerencsére a változatosságra nem lehet panasz, és a Creo főhadiszállásának részlegei graffitiken, posztereken, és az események tükrében morbidnak ható céges mottókon keresztül is hozzájárulnak a sötét hangulat fokozásához. A területek között többnyire egy Half Life-ból ismerős vonattal utazhatunk, és a játékstílustól függően 25-40 óra hosszú játék során eljutunk a Creo gyártósoraihoz, az arborétumot is tartalmazó biolaboratóriumokba, a kutatás-fejlesztés és a biztonsági részlegekre, és végül a felső menedzsment rendkívül elegáns legfelső szintjére. Mindenhol van egy Operations szoba, ahol gyógyulhatunk és craftolhatunk, vagy a minket távolról segítő Sally nevű nővel cseveghetünk, és ha meghalunk, akkor is ide kerülünk vissza. Ehhez a menedékhez a területet felfedezve számos rövidítést nyithatunk meg, és a különböző területek között is viszonylag egyszerű az átjárás, pályadizájn szempontjából tehát nagyszerűen felépített világgal van dolgunk.

A legtöbb helyszínre többször is vissza kell térnünk, bizonyos ajtók kinyitása és jutalmak megszerzése ugyanis csak megfelelő jogosultság birtokában, valamint kellően magas szinten lehetséges. Az események és bizonyos tetteink hatására ezek a korábban megjárt területek mindig némi változáson mennek keresztül (még több vér és hulla), és a korábbinál jóval keményebb ellenfelekkel találjuk szembe magunkat, hogy véletlenül se unatkozzunk.

Warrenként a játékidő nagy részében futunk és csonkolunk. Futunk, mert a korai helyszínek néhány ellenfele kezdetben annyira brutálisan erős hozzánk képest, hogy nincs más választásunk, és csonkolunk, mert így leszünk erősebbek. A The Surge-t ugyan maguk a készítők is szívesen hasonlítják gyors összecsapásai miatt a Bloodborne-hoz, aki azonban Soulsborne-élményt vár, jó eséllyel csalódni fog, mert a hasonló kihívás és a sok átvett mechanika ellenére a Deck13 játéka nagyon más élményt nyújt. Eleve üdítő, hogy a Souls-formulát ezúttal horror sci-fi környezetben látjuk viszont, de még jobb húzás, hogy a loot-szerzés látványos és brutális kivégzésekhez kötött, ugyanis csak úgy juthatunk fegyverhez és páncélhoz, ha azokat levágjuk az ellenfeleinkről.

A harcok során kiválaszthatjuk, melyik testrészt célozzuk, és ha valamelyiket eleget ütjük, végül jó eséllyel le tudjuk nyesni, de az sem mindegy, hogy az adott végtagon van-e páncél vagy sem. Ha könnyen meg akarjuk úszni az összecsapást, a védtelen testrészt üssük, ha azonban egy szettre vagy alkatrészre vágyunk, a nehezebb utat kell választanunk. Az igazán jó cuccok fejlesztése érdekében néha rákényszerülünk, hogy kitanulva az ellenfelek mozdulatsorait újra és újra bedaráljuk őket egy-egy szükséges spéci kacat miatt, ráadásul az exoskeletonunk energiamagjának kapacitását növelő szintlépéshez is ipari hulladék (scrap) kell.

Karakterünk képességeinek exorigre épülő testreszabhatósága is marha jól ki van találva, hiszen a vázunkat hajtó energiamag kapacitása (=a szintünk) határozza meg, milyen páncélt és bónuszokat adó implantokat használhatunk, mert mindegyik használata valamennyi energiát igényel. Az aktiválható implantok száma is az exorig fejlettségétől függ és kb. tíz szintenként kapunk egy újabb slotot, ráadásul nincs letiltva a több azonos beültetés használata sem, így például a gyógyító implantból érdemes többet is becsattintani. Sokszor helyzetfüggő, épp milyen bónusz jön jól, ezért érdemes gyakran átvariálni az impantokat, amelyek egy része passzív bónuszt ad, de a legtöbb gombnyomásra fecskendez be valami stimulálószert.

A csonkolós mechanikával szorosan összefüggenek, és ahhoz hasonlóan baromira feldobják a harcot az energiaszint ügyes menedzselésében rejlő lehetőségek. Azt mindenki tudja, hogy a staminára figyelni kell, a The Surge azonban úgy kedvez a bátraknak, hogy a daraboláshoz és a drónunk spéci támadásához szükséges energiaszintet csak sikeres ütések gyors egymásutánjával lehet elérni. Ha két ütés között túl sokat vacakolunk, viszonylag gyorsan leapad, márpedig ha lootot akarunk, a végső csapás előtt kell hogy legyen elég energiánk a végtagletépéshez. A kvázi-mana használatába gyorsan bele lehet jönni, és irtó élvezetes, amikor már profik vagyunk az ehhez kötődő képességek használatában.

Ötféle fegyvertípussal mehetünk harcba az exoskeletonban kapálózó őrültek és a nagyobb robotok ellen, és ezek mindegyike eltérő animációkkal és sebességgel rendelkezik, de van néhány fegyverspecifikus mozdulat is. Személyes kedvencem a szokásos egykezes lóbálás megunása után az eleinte rém gyengus, később vadállat twin-rigged típus lett, de megéri kísérletezni, a páncélszetteknél pedig a stabilitásra figyelni, súly helyett ugyanis ez határozza meg mozgásunk sebességét. A nagyon stabil batár páncélzatban nehezen löknek fel, viszont lomhán mozgunk, míg egy gyenge stabilitású szettben gyorsan cikázhatunk, ám ha kapunk egy sallert, akkor szép ívesen repülünk. Mindegyik páncélnak van bónusz képessége, amely akkor lesz aktív, ha a teljes szettet viseljük, de egyfajta távolsági fegyverként bevethetünk egy már említett drónt is, amelynek típusát később szintén érdemes a helyzetnek megfelelően váltogatni.

A fejlesztők tanultak a Lords of the Fallen hibáiból, és itt elsősorban a technikai megvalósításra gondolok, hiszen míg a kétségbeejtően optimalizálatlan fantasy RPG hemzsegett a bugoktól, addig a The Surge az indusztriális és rideg sci-fi környezethez mérten látványos, és az összes platformon betonstabilan fut. PC-n összesen egyszer vágott ki az asztalra, bugként pedig legfeljebb az említhető, hogy az ellenfelek mesterséges intelligenciája néha megzavarodik, ha elcsaljuk őket a szokott helyükről, meg persze ebbe-abba beakadnak. Hangok terén különösen a zörejek és a nyomasztó zene hátborzongatóak, viszont a kisült agyú humanoid ellenfelek ordítása egy idő után elég fárasztó. A mellékküldetéseket adó NPC-k érdekesek, de elég kevés van belőlük, akárcsak bossból, az ő esetükben azonban úgy éreztem, ennyi is több a kelleténél, mert főleg a negyedik delikvenssel alaposan meggyűlt a bajom. Talán ez az egyenetlen nehézség és a kézfogás hiánya hozható fel a játék ellen komolyabb kritikaként, ami félő, hogy a frusztráló pontokon több játékos kedvét elveszi a próbálkozástól.

Pár apróságra csak véletlenül lehet rájönni, a nehézségi tüskék pedig azért is lelohasztóak, mert nem lehet co-op segítséget sem kérni, hiszen egyáltalán nincs multi a játékban. Talán vigasz, hogy a végjáték során az addigi küszködés hirtelen a visszájára fordul, és veszélyesen OP-ra fejlesztett cuccokban nevetségesen könnyű miszlikbe aprítani bárkit. Talán lehettem volna ügyesebb a korábbi szakaszokon is, mindenesetre többször igazságtalanul szadistának érződik a játék, ezért elkél hozzá a kitartás, de a mazochisták igényeit kétségkívül kielégíti, és még new game+ is van benne.

• Bizonyos mértékig talán én is mazochista vagyok, de elakadásokkal együtt is hihetetlenül élveztem a The Surge-t, ami épp úgy nem Dark Souls klón, ahogy a Nioh sem az, és szintén annyi egyediséget hoz a stílusba, hogy nem is jutott eszembe a From munkássága, amíg a Creo főhadiszállásán tartózkodtam (a Dead Space annál inkább). A jövő kérdéseit feszegető történet, a hátborzongató futurisztikus környezet, a csonkolásba torkolló pörgős párbajok, és a levágott testrészekből felszerelést barkácsoló tárgymenedzsment egy egészen sajátos egyveleget alkot. Csak remélni tudom, hogy a jövőben másnak is lesz még kedve a Soulsborne játékok alapjait hasonlóan lazán kezelve akció-szerepjátékot fejlesztenie legalább ugyanilyen színvonalon.*