LG B7 OLED TV TesztHardver

Nem minden nap jár televízió a Gamer365 tesztlaborjában, de amikor igen, akkor a legjobbak közül szemezünk. Az LG OLED55B7V pedig mindenképp a legjobbak elit társaságából való, már ami a földi halandók által elérhető ár/érték arányt illeti. A HDR-el, 4K-val és egyéb finomságokkal felszerelt OLED televízió közöttünk járt, és megnéztük mit tud, ha videojátékos és otthoni mozi funkciókra használjuk. Figyelem! Nem tudunk és nem is kívánunk a tényleges laborfelszerelésekkel megtámogatott hifi-tesztműhelyek babérjaira törni, de megpróbáljuk elmondani, hogy egy játékos számára miért lehet szintlépés egy ilyen képernyő beszerzése.

Szögezzük le rögtön: manapság nem nagy vaszisztdasz egy 55 colos televíziót megvásárolni. Ha az ember nem hajt a 4K-ra, HDR-re és egyéb finomságokra, úgy 160k Jó Magyar Forint környékén már be lehet szerezni egy ekkora dögöt. Merthogy ez a méretskála tényleg a „dög” kategóriába tartozik, és akkor még finoman fogalmaztunk. Ahogy megérkezett a készülék doboza, már a kartonváz méreteivel megküzdöttünk, a kipakolás pedig külön hadműveletnek számít. A jó öreg 42'-es tévém lekerült a helyéről, a klasszikus háromfiókos IKEA Besta polcsor tetejére pedig felkerült a mothership. A készülék mérete egy panellakásban éppen hogy „még befér” kategóriába tartozik, a káva nélküli, gyönyörű készülék mellett, a már említett házimozi alapbútorra pedig még elfér két kisebb polcsugárzó. (Tudom-tudom, akusztikailag és egyéb szempontból nem túl szerencsés elrendezés, de gamer-kuckót rendezünk be, nem high-end hifiszobát.) A talpazat kellemesen ívelt designt kapott, az összeszereléshez pedig szükség van öt plusz négy csavarra. (Figyelem, a fejek elég könnyen kopnak!) Ja, na meg egy masszív kanapéra, ahol ideiglenesen elfektetjük a monstrumot.

Miután helyére kerül a televízió, bekapcsolás után a kontrasztarányon fogunk elcsodálkozni. Hja kérem, az OLED technológia nem véletlenül pörög a piac felsőbb szegmenseiben - a fekete itt tényleg fekete, a színek és fények pedig lazán ámulatba ejtik az embert, legyen szó vaksötét éjszakai filmezésről, vagy napsütéses szombat délelőtti játékról. Ezt nem lehet szóban leírni: aki sokat molyolt már IPS képernyőjű mobiltelefonnal, és váltott valamilyen OLED típusúra, az érzékelheti a LED TV-ről való felfelé váltást. A B7 pedig pontosan ilyesmi élményt nyújt, aprócskának nem mondható 139 cm felületen. Nincs „clouding”, nincs egyenetlen háttérfény-paca sem, nincs homályszürke fekete sáv a szélesvásznú film tetején és alján, valamint nincs dinamikus feketeség-váltakozás. Persze akinek már volt OLED televíziója korábban is, az valószínű nem flesselődik ekkorát a ezeken a tényeken - mi megtettük. Ez tényleg egy új generáció, egész egyszerűen más szint, mint amit egy LCD-ből ki lehet hozni. Új élmény.

De mi a helyzet akkor, ha konzolt kötünk rá. Az attól függ - mondaná az örök kukacos. De a B7 esetében nincs szükség túl sok szkepticizmusra, hiszen bármilyen kurrens gépet is kötünk a képernyőre, viszonylag magas élményfaktort fogunk kapni. Induljunk a csúcsról. A PS4 Pro és az Xbox One X játékok feltupírozott látképe csodálatosan átjön a körülbelül három méterről mintavételezett 55 inches képernyőn. A korrekt képtisztasággal rendelkező játékok még 1080p-n is a legjobb formájukat mutatják a nagy kijelzőn. Ha pedig feljebb ugrik a felbontás, akkor olyan részletek is előjönnek, amelyekre az ember nem is számítana. Ha van egy X-ed, és befut egy ilyen képernyő, azonnal zizzenj rá az Insects demóra, ahol real time összehasonlításban lehet a 4K által felfedett képrészleteket kimutatni, valamint a HDR megnövekedett szín- és dinamikatartományát lekövetni. De mit is jelent a játékokban a HDR? Azt, hogy a színek erőteljesebbek, mélyebbek, a fények és a kontraszttartomány pedig kicsit hatásosabb lesz. Nem mindenkinek fog bejönni a látvány (pláne azoknak nem, akik egy fotószerkesztésnél is inkább a visszafogott hangolásra, mintsem a harsány összképre buknak), de ez a „parasztvakító” harsányság egy-egy blockbuster játéknak kifejezetten jót tesz. Már ahol a HDR natívan támogatott - ha a televízió saját HDR-jét akarjuk nem HDR tartalmakra ráerőltetni, úgy masszív input lag lesz a jussunk. Egyébként a televízió (nálunk okosabb és jobban fekészült tesztelők szerint) natív HDR kép esetében is 30 ms alatt tartja késleltetést, amit gaming üzemmódban tovább lehet csökkenteni. Komoly számok ezek, és a „játék” beállítás összképe is csak akkor tűnik fakónak, ha a HDR-ről váltunk vissza. Pár pillanat után ugyanúgy ámulunk majd a tévé natúr képén, ami így pőre mivoltában is nagyszerű élményeket nyújt. A 4K HDR átvitelre fizikailag nem különösebben érzékeny a televízió. Az Xbox One X-et direkt egy régi HDMI kábellel (jelesül a Wii U mellé kapott Nintendo HDMI vezetékkel) kötöttem be, képzajnak, vagy bármi HDMI hibának a nyomát sem láttuk. Persze, ha a láncba egy házimozi erősítő is be van kötve, akkor érdemes a technológiával kompatibilis változatot alkalmazni, révén egy-egy régebbi AV-erősítő képes lehet lefogni az újszerű funkciókat. A HDR kompatibilitás tekintetében amúgy a HDR10, a HLG, a Dolby Vision és egy FW frissítgés után a Technicolor féle megoldás is elérhető lesz. A HDR10+-ról sajnos le kell mondania az egyszeri tévéőrültnek, ha a B7 mellett teszi le a voksát.

A televízió (és ez volt a meglepő fordulat) még 1080p alatti felbontásokon is korrekt látványt képes kipréselni magából. Összehasonlításképpen egy két évvel ezelőtti LCD 4K tévével (50') vetettük össze a látottakat. A Titanfall 2 és a Battlefront vanília Xbox One változatai a kisebb LCD tévén jóval kásásabb képet nyújtottak, mint a masszívabb OLED masinán. Sőt, visszamentünk még egy generációt; az alacsony felbontás tekintetében kifejezetten notórius Alan Wake X360 változata bár már súrolt egy élvezhetőségi küszöböt, megszokható, és játszható maradt. Bár itt már tényleg az elfogadható általános képminőség alsó határát döngettük. Kipróbáltunk a monstre képernyőn egy SNES Minit is, amely 720p képével nyilván egy interpolált pixellátványt produkál a televízión, de a klasszikus kanapé-tévé távolságból meglepően éles tudott maradni a pixelgrafika. Tényleges retró konzolt nem tudtunk a TV-re kötni. Ugyanis adapter nélkül nem lehet RCA csatlakozóval rámászni a B7 alaplapjára, a dobozban pedig alapkiszerelés mellett nem találtunk ilyet. Elvileg gyárilag ez is a csomag része, feltételezhetően a teszthardver ide-oda hurcolásakor kavarodhatott el a kis kábelke.

Az egész beszámoló álomszerű eddig, de néhány problémát azért nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Nagy baj, hogy az adott preseteknél eléggé makrancosan alkalmazzák az intelligens képfrissítés-interpolációt, amit csak macerásan lehet visszaszabályozni. A rövid tesztidő során nem tudtunk rájönni arra sem, hogy egyes hirtelen mozzanatoknál milyen beállítással lehetne az egyes színeknél adódó szellemképet csökkenteni - sajnos színkép függvényben olykor előjön ez a probléma. Aztán ott van egy másik furcsaság - az OLED-ekre oly jellemző pixel visszatartás (retention), amely az XO menürendszer vizslatása közben ütközött elő először. Példa: az Xbox csempék fix helyen, sokszor mozdulatlanul állnak az XO főmenüjében. Adott színeknél, például a Cuphead sárgás csempéjéről elkapcsolva a részlet akár fél percig is beleég, visszalátszik a képből. Tudjátok, menüt úgy hagyjuk, mert kiszaladtunk egy kóláért. Majd visszaérünk, átkattintunk egy szürke hátterű almenübe, aztán azt hisszük, hogy a szemünk űz velünk furcsa tréfát a még mindig kontúrosan látható műtermék maradékokkal. Persze némi játék után teljesen eltűnik a jelenség, de percekig is fennállhat a furcsa effektus. Ha nagyon makacs visszatartás, vagy esetleg beégés-jellegű hiba maradna a képernyőn egy hosszabb pihenés után (ilyet nem pipáltunk), akkor a Pixel Refresher üzemmód megoldhatja a gondokat. További problémák? A televízió nem tud fekete frame beillesztést végezni, ezzel a maszatolás tovább fokozódhat. Sokaknak az is probléma lehet, hogy az ígért 1000 nit fényerőt a gép nem igazán képes elérni, de megint csak megnyugtatásul: egy átlagos nappalit úgy bevilágít a kép este, hogy egyrészről már az utcán messziről látszik az ablakból áradó fényorgia, másrészről a megszokott LCD televíziómhoz képest komolyan szokni kellett a tévé erőteljes fényeit. A nagy méret amúgy azt is magával vonja, hogy az interpolációs hibák, vagy a 30 FPS alá zuhanó képfrissítés súlyos pofonként csattannak az ember arcán. A fene sem gondolta volna, hogy az amúgy tükörsimán pörgő Uncharted 4-ben is feltűnnek a döccenések, már ahol ez persze rövidebb időkre is, de elő-előfordul.

De vissza a pozitívumokhoz! A B7-es szinte hipnotizál, amikor megfelelő videókontenttel van megetetve. A Blade Runner újrakevert 4K kiadása egy olyan élmény, ami jócskán túlmutat az eredeti Blu Ray minőségén - a tűéles kép, folyamatos mozgás, brutális HDR színhatás kombinációja tényleges „mozi az otthonodban” élményt nyújt. De tegyük hozzá, a sima Blu Ray filmek megint csak jobban mutatnak az OLED masinán, mint a már emlegetett szimpla 4K-s képernyőn. Tudjátok, vannak azok a régebbi filmek, amelyek felújításuk ellenére is szöszös, filmzajos képet nyújtanak. Nálam ilyen kritikus példa amúgy az eredeti Blade Runner, de az első Keresztapa is kéksugaras korongon. A B7 esetében a magas dinamika és a hihetetlen kontraszt feledteti a szöszös összhatást. Nem tudom milyen képfeldolgozási trükkel éltek a fejlesztők, vagy csak a szemem átlagolja másképpen az elém terülő pixelhalmot, de a nagyobb OLED kijelzőn kevésbé feltűnő, kevésbé zavaró a zaj, mint a kisebb televízión. Szerencsére a sima HD tartalmaknál, streamelős szolgáltatások alacsony bitrátával kódolt filmjeinél sincs zavaró mellékhatás. A WebOS 3.5-nek köszönhetően a médialejátszó mindenféle akadás nélkül visz mindenféle tartalmat, gyakorlatilag nem volt olyan file a tarsolyomban, amit nem tudtam lejátszani a tévével. Sőt, van egy állandó problémákat okozó, magas áramfelvételt produkáló Silicon Power külső HDD-m. A tévé gyorsan, flottul, mindenféle gond nélkül kezelte a merevlemezt, sőt az USB 3.0-nak köszönhetően a fileböngészéssel, lejátszással sem volt gond. Az appok között ott van amúgy egy GameFly nevezetű jószág is, de streaming szolgáltatásnak nagyon gyengécske - a listázott játékok között az első Tomb Raider reboot és talán a Lego Batman 2 voltak a legkiemelkedőbb címek.

Médiaszerver funkciók? Netflix? Youtube? A kiváló WebOS-nek köszönhetően minden pikk-pakk működik, a wiimote jellegű kurzorral pedig gyerekjáték a televízió kezelése. De csak annak, aki látott már ilyen modern felhasználói felületet. Az 50+ -os, modern technikára kevéssé érzékeny korosztály számára simán elképzelhető, hogy küzdelmes lesz a beleszokás. Mint ahogy a TV méretéből fakadóan a kábelezés is meglehetősen nehézkes. Bár vannak oldalsó csatlakozók (HDMI, USB), a nagyjából füzet vastagságú, de merev képernyőlap hátsó fertályához való hozzáférés fizikai igénybevételt kívánhat, pláne, ha kevés hely van egy szekrényoldal, vagy a már emlegetett polcsugárzók miatt. A tévé súlya amúgy nem annyira vészes, inkább azzal van a probléma, hogy a finom, káva nélküli, lehelet-vékonyságú panel extrém odafigyelést, gondos takarítást, és minden hirtelen mozdulattól mentes megközelítést igényel. Persze nem próbáltuk ki, hogy a talpazat, a csavarok, vagy maga a panel mekkora rücskölést és gorillázást enged meg - a készülék árából következőleg vigyáztunk rá, mint egy Fabergé tojásra. Van egy gyanúnk, hogy nem árt a fenti hatásokra odafigyelni. A hangzás is ütős, de persze csak laikus szemmel. Ha nem fordítasz túl nagy hangsúlyt a pöpec házimozi rendszerre, akkor egy kellemesen erős, relatíve tiszta hangképet fogsz kapni. Ha hifi mániás vagy, akkor eleve prüszkölsz majd a televízió beépített csivitelőire, és örülsz annak, hogy a készülék képes az Atmos hangzást is átjátszani a csúcs-rendszeredre.

És ha már az árat emlegettük, az 55 inches képernyő körülbelül bruttó félmillió forint környékén kapható, ami egyrészről jóval olcsóbb már, mint a pár évvel korábbi OLED képernyők árai, másrészről a magyar pénztárcákat figyelembe véve még mindig a luxus kategóriába tartozik. A megfontolás csak annyi, hogy a luxust most már nem milliós nagyságrendben mérik, hanem nagyjából a feléért. Sajnos az itthoni lehetőségekhez képest ez még mindig sok (sokaknak ez a kategória az „autót veszünk” síkban mozog), de ha az embernek ez az első számú hobbija, épp méretben, minőségben és kategóriában szeretne kilépni a nemzetközi alsó-középrégió televízió kínálatából, úgy az OLED egy komoly alternatíva, praktikusan tényleg luxusminőséget kínálva, minden téren.

A B7 pedig egy kiváló jelölt a váltásra. Ár-érték aránya már most kezd legendássá válni a nemzetközi szaksajtóban, az apróbb, technológiából fakadó problémáit leszámítva pedig tényleg úsjzerű, magasabb rendű élményt képes a nappalidba varázsolni. Legyen szó játékról, filmezésről, streamelésről vagy bárminemű tévés tartalomfogyasztásról, az LG OLED B7 masinával nem lehet túlságosan mellényúlni.

A teszt lehetőségét köszönjük az LG Magyarországnak!