Astral ChainTeszt

Stylish Action Games (bocsi, képtelen vagyok normálisan lefordítani) - kevés kivétellel (Infinite Space, valaki?) ez a titulus illeti a Platinum Games portfóliójának javát. Olyan akció játékok, amelyben a főhős(ök) sokféle harci stílust képesek elsajátítani, így a játékos eldöntheti, melyik áll neki leginkább kézre. Vagy akár kombilnálhatja is a különféle elemeket és extravagánsan tehet pontot egy-egy ütközet végére. Már persze ha jók a reflexei és hajlandó is megtanulni jól játszani (git gud!) az adott játékkal. A cikkünk tárgyát képező Astral Chains annyiban lóg ki a sorból, hogy az akció mellett másféle (legyen szó kaland vagy szerepjáték) elemeknek is szerepet ad, melyek legalább annyira hangsúlyosak, mint a Platinum által fémjelzett stílusos akció (no, csak lefordítottam). Mennyire működik ez így egybegyúrva? Tán nem árulok el nagy titkot: elég jól.

Ha kedveled a nyolcvanas évek klasszikus, neonfénnyel bevilágított, bűbájos miliőjét, már eleve nem keresgélsz rossz helyen: az Astral Chain le se tagadhatná, hogy ebből a világból merítették az inspirációt az álmodói. Oly annyira, hogy a különféle szuperhősök és boszorkányok után nem más kapja a főszerepet, mint egy ikerpár, akik… rendőrök. Na, nyugi, nyugi, nem iskolás gyerekeket kell átsegíteni a zebrán, meg lefényképezni a városban 51 km/h-val száguldozókat: főhőseink egy speciális alakulat (nevesítsük: Neuron) tagjaiként debütálnak épp, kiknek mesterségük címere: legion idomárok.

Sir Lánc-elot és Alice in Lánc

Ejj, úgy nézem picit előre szaladtam: beszéljünk egy picit a dolgok állásáról. A föld és kedves kis humanoid lakói benne vannak a pácban - ki hitte volna: egy békés, pillangókkal teli zöld mezős szettingből hogy csinálnál akciójátékot? - az asztrális síkról érkező kimérák tönk szélére pendítették az emberiséget, akik végső megoldásként felhúzták az Ark nevű várost, hogy oda menekítsék a populáció maradékát. Mert hogy a kimérák nem azok a kimondottan békés fajta entitások, ráadásul a red matter nevű anyagukkal képesek megfertőzni a maradék humán erőforrást, akik így kis idő elteltével az ellenség oldalán kötnek ki, nem is a legcsinosabb állapotukban. Mi lesz ebben az egyenletben a sárkányfű?

Az előbb említett legion-ök! Ezek szintén az asztrális síkról importált lények, azzal a különbséggel, hogy egy lánccal hőseinkhez vannak kötve, így bármikor megidézhetőek és hatékonyan bevethetőek a rút agresszorokkal szemben. Mivel a történet igen hangsúlyos szerepet játszik, természetesen ennyinél nem állunk meg: az Astral Chain sztorija jópár csavart tartogat magában, és annak ellenére, hogy néhol sikerül arcpirítóan buta dolgokat is a színpadra varázsolnia, (mondom én, hogy a nyolcvanas évek itt a fő inspirációs forrás!) végig fenntartja az érdeklődést.

Kellettél ide te is, mint Opel Astral-ra a hólánc

Hogy néz ki ez a játékmenet oldaláról? Kezdjük a nem szokványos Platinum attribútummal: a kaland elemekkel. Amikor felveszel egy ügyet, első körben ki kell nyomoznod, illetve rekonstruálnod kell azt, hogy mi is történt. Ilyenkor szépen körbejárod a helyszínt, beszélgetsz a szemtanúkkal, vizsgálgatod a nyomokat, visszanézed a térfigyelő kamerák felvételeit. Itt mindenféle hasznos és kevésbé hasznos információknak leszel kis gazdája, melyeket a periódus végén a kollegákkal (vagy azzal, akivel a történet szerint épp együtt mesterkedsz) feldolgoztok. Ez úgy néz ki, hogy feltesznek három kérdést, te pedig a jegyzeteidből kiválasztod a szerinted oda illő választ.

Miként működik ez egy akciójáték adalékaként? Működik, szó se róla, ámbár szerénytelen véleményem szerint ezek a session-ök jóval hosszabbak, mint amilyennek kellene lenniük. Néhol kifejezetten úgy éreztem, hogy a program húzza az időt: a sztori szempontjából nem kaptam semmi olyan pluszt, ami nélkül ne tudtam volna élni, ellenben már rég mentem volna tovább kimérát kaszabolni. Mert hogy kimérát kaszabolni jó.

Azért nem jó érzés, amikor lánccal kAsztrálnak...

Mert ne legyen a nevem koszorú, akarom mondani Platinum Games, ha a kaszabolás nem jó. De szerencsére erről szó se nincs: amennyire kis egyszerűcske, egydimenziós csihi-puhinak indul az első harc, annyira intenzíven és sokszínűen bontakozik ki idővel, amint megkaptuk az első legion-t. Első látásra úgy tűnhet, hogy egyszerre irányítani a karaktered és a legion-t bonyodalmas folyamat, de meg kell nyugtassalak: annyira a tenyeredbe simul a láncnak öltözött kantár, mintha egész életedben mást se csináltál volna. Karaktered háromféleképp indíthat offenzívát: gyors támadás kis sebzéssel, lassú támadás nagy sebzéssel és távolsági támadás (ilyenkor konkrétan pisztollyá változik a szolgálati X-baton-od) - ehhez hozzájön a többféle legion többféle harci stílusa, ami testre szabható, expandálható és persze mindenki fejleszthető = elég sokféleképp fogsz tudni harcolni, na.

Hoppá! Innovált kutyák!

Azért azt hozzá kell tennem, hogy alkottak Platinum-ék ennél már jobbat is. Akármennyire kézreálló és sokszínű a harc, a Bayonetta avagy a Wonderful 101 azért egy erős szinttel feljebb van. Ennek két oka van: egyfelől a kimérák rusnya teremtések szegények, igénylik is a pofont emiatt, de közelről sem annyira erős a dizájn, hogy bármelyikük igazán megmaradjon az emlékezetedben. Olyan egyformán ocsmányak. Másfelől pedig, sajnos esetünkben a legnagyobb kiméra a kaméra: néha olyan lehetetlen helyzetekbe tud állni az operatőr - heves ütközetek kellős közepén, naná - hogy semmit se látsz. Ez pedig kérlek baj. És ha már a bajoknál tartunk: az asztrál síkon (mert hogy itt is gyakran fogsz járni) van néhány platformer rész, ami a legion-öd chain jump képességével próbálsz majd abszolválni. Ne húzd fel magad, de itt többször fogsz önhibádon kívül a szakadékba pottyanni, mindenféle tereptárgyakban elakadva.

Nem beszéltem még a körítésről, pedig pedig pedig… pedig illene, mert igencsak rendben van. A művészeti dizájn különösen. Ahogy beteszed a lábad az asztrál síkra, az valami igazán rendkívüli, de a többi helyszín is igazán gondosan megálmodott, a már említett nyolcvanas évek túlszaturált, kissé cyberpunk-ba hajló stílusjegyeinek nyomvonalán. A zenék pedig elképesztően jók, tökéletesen illenek a fent említett vizuál alá. Hallgasd csak:

Az Astral Chain egy igazán különleges, ínyenc falat, mind megjelenésében, mind a zsáner megközelítésében. Egy olyan kompozíció, amely - amennyiben kompatibilis vagy a fent bemutatott tulajdonságokkal - megérdemli a figyelmet. Bár nem érzem azt, hogy egy Bayonetta szintű klasszikussal van dolgunk - és az előtérbe helyezett kalandelemek okán esélyes, hogy nem is fogod olyan sokszor újrajátszani - amennyiben valami friss és szokatlan, de mégis minőségi szórakozásra vágysz, ez egy jó lehetőség, hogy jóllakasd a Switch-edet.