Ni No Kuni: Wrath of the White Witch RemasteredTeszt

Exkluzív PS3 címként annak idején talán sokaknak radar alatt maradt a Ni No Kuni első része, pedig sok szempontból az elmúlt évtized egyik legjobban kidolgozott japán szerepjátéka volt, amit Klári első Gamer365-ös cikkében alaposan ki is vesézett és kilenc ponttal jutalmazott.

A Remastered verzió a korábbi exkluzivitás miatt ezúttal kivételesen indokoltnak tűnik, még úgy is, hogy valójában nem sok mindenhez nyúltak hozzá, a játék pedig eredeti verziójában is annyira stílusos volt, hogy a mai napig követendő példaként szolgálhat a videojátékok művészeti vonatkozásaival foglalkozó fejlesztőknek. Mit tud az új verzió? PC-n és PS4-en az eredetihez képest felhúzott grafikát; a plafon a 4K és a 30 FPS - vagy 1080p és 60 FPS, ki melyiket preferálja (az átvezető jelenetek sajnos fixen 30-on futnak). Ez utóbbit egyébként egy standard PS4 is kipréseli magából, nincs szükség hozzá Pro gépre. Ezzel szemben a Switch verzió valójában nem is kapta meg a Remastered szócskát a címébe, ennek az oka az, hogy az maga a PS3 verzió 720p-s, 30 fps-es teljesítményét tudja (de mindenki higgadjon le, főleg kézikonzolos módban a csodás színorgia így beszippantja a játékost a képernyőbe). Az összes korábbi DLC jár minden verzióhoz, de ez esetben talán még kevésbé fontos adalékok ezek, mint általában a letölthető tartalmak lenni szoktak.

Ugyan a 2013-as nyugati (és 2011-es japán) megjelenés nem volt olyan régen, de bizonyára felvetődik a kérdés, hogy mennyire állja meg a helyét a Ni No Kuni hat-nyolc évvel később. A helyzet az, hogy akárhonnan nézem, a mai napig szinte mindenben kenterbe veri a tavaly megjelent (és általam is kicsit túlpontozott) folytatást. Azzal kapcsolatban mindenki azt emelte ki, hogy a Studio Ghibli nélkül a képi világból hiányzik az a varázs, ami az előd minden képkockáját jellemezte. Ezzel nehéz vitába szállni, ez így is van. De játékmenet terén is valamivel szórakoztatóbb az első rész. Érdekesebben csavarodik a történet, jóval több réteggel is bír, de maga a világ is sokkal kidolgozottabb. Míg a bejárható tér legalább felével alig tudtak mit kezdeni a folytatásban, a Wrath of the White Witch jóval izgalmasabban van felépítve. Sokan nem szerették a pokémonos harcrendszert, ami nagyban épített a befogott szörnyecskékre és sokkal vontatottabb is volt, mint a második iterációban, de egyben izgalmasabb, emlékezetesebb és nem utolsó sorban sokkal nehezebb boss-csatákat is eredményezett.

Ha egymás mellé helyezzük a két epizódot, rögtön látszik az igazi különbség: az első el tudta hitetni a játékossal, hogy egy Ghibli történet kellős közepébe csöppent, míg a második inkább érdekes mechanikákkal és számtalan - nem feltétlenül jól sikerült - újítással próbálta pótolni a legendás stúdió hiányát, inkább kevesebb, mintsem több sikerrel. Azért nehogy azt higgye bárki is, hogy a Wrath of the White Witch maga a "Tökéletes JRPG", de az biztos, hogy aki nem ismerte az eredetit, annak érdemes egy próbát tennie vele. Nem biztos, hogy a játékos megkapja tőle azt, amit például a legutóbbi Dragon Quest nyújt, ráadásul az endgame tartalom sikerülhetett volna sokkal-sokkal változatosabbra is, de az biztos, hogy nagyot durranó hangulatbombát kap a pénzéért. Viszont ha annak idején beletette azt a nyolcvan órát, amit megérdemelt a játék, a Remastered ehhez nem tud majd semmi pluszt hozzátenni.