Disco ElysiumTeszt

Már a kezdés is jól szemlélteti, hogy mire lehet számítani a Disco Elysiumtól: sötét képernyő, hátborzongatóan melankolikus zene, és egy árva párbeszéd panel, ahol hármasban társalgunk az ősi hüllőagyunkkal, valamint a limbikus rendszerünkkel arról, hogy egyáltalán érdemes-e kikászálódni az öntudattal terhelt való világba. Amennyiben a válasz igen, egy középkorú, kellően leharcolt férfi képe rajzolódik ki, aki indokolatlanul nehézkesen tápászkodik fel egy szál alsógatyában, mely a színe alapján már egy hete megérett a váltásra. A munkához elengedhetetlen deduktív képességek máris próbára kerülnek, amint a szoba közepén találjuk a cipőpár egyik felét, tőle egy hajításnyira pedig a belülről kitört szállodai ablak szilánkjait. A nyakkendő mindeközben a mennyezeti ventilátorról némán ítélkezik nyomorultságunkon, míg tehetetlenül pörög, mint egy unott gyerek a körhintán. Ez eddig inkább egy (sötét) kalandjáték benyomását keltheti, és javarészt az is, de ekkor közbelép az RPG a kockáival: ha képességeink engedik, az ominózus nyakkendő megkaparintható sérülés, vagy gyenge fizikum esetén halál nélkül, ha pedig az álomvilággal (foglalkozó agyterületünkkel) jó a kapcsolatunk, akár szóba is elegyedhetünk vele. Igen, a nyakkendővel.

És épp ezért egyszerre könnyű és nehéz beszélni a játékról. A nagyjából 30 óra minden jelenetét fel tudnám idézni, annyira markáns élmény mind, ugyanakkor azzal egyben el is spoilerezném. Úgyhogy megpróbálom inkább körültekintően körbejárni, mint ahogy azt egy bűnügyi helyszínnél szokás. Ami a szituációt illeti: 70-es éveket idéző, poszt-háborús, poszt-kommunista város, Revachol lepukkant negyedébe vezényel a nyomozói munka, ahol egy embert felakasztva találtak. Első rendőri feladatunk, hogy a holttestet leimádkozzuk. Részben azért, mert fontos bizonyíték, részben pedig azért, mert a környék zavarodott fenegyereke addig dobálja kövekkel a tetemet, amíg arra lehetősége van. Ez a fő sodrásvonal, de természetesen, mint minden jó és komplex RPG-ben, idővel itt is sok-sok mellékszál pöndörödik fel. Mindebben kiváló társunk lesz Kim Kitsuragi, aki objektív és visszafogott stílusával szolid vasmacskája az identitását vesztett hősünknek.

Az, hogy a főszereplő tiszta lappal indul, ezúttal nem a lusta írói munka eredménye, hanem alapkövetelménye annak, hogy választások mentén jó zsaru, rossz zsaru, önsajnáltató zsaru, szexista, drogos, alkoholista, kommunista, liberális, vagy rasszista személyiségjegyeket szerezzünk. Nem igazán lehet azzal vádolni a játékot, hogy politikailag korrekt akar lenni, bár a téma érzékenységéből fakadóan biztosan lesznek olyanok, akik belelátnak néhány agendát. Azonban a Disco Elysium bátran szarik rá, ami a fejlesztőcsapat bevallottan punk múltját tekintve el is várható. Igaz, ezek a vonások aligha befolyásolják a fő szál végkimenetelét, de a kisebb küldetésekben vicces alternatív megoldásokat tud produkálni. És ha már alternatívák: az említett RPG mechanika a 16 képesség mentén már önmagában garantálja, hogy egy-egy feladatot különböző szövegekkel abszolváljunk, fontos megjegyezni, hogy a legtöbb esetben a kudarc sem jelent zsákutcát, inkább csak egy megalázó, de legalább annyira szórakoztató sikátort a haladás útján.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű: az egésznek a lelke a dialógusok. Ami rengeteg olvasással jár, tehát akinek ez kizáró ok, az jobb, ha már most lemond róla. Ami nagy kár lenne, ugyanis a párbeszédek a hatalmas mennyiségük ellenére kiváló minőségűek, és olyan adagokban szervírozva, hogy az nem megy a játékmenet rovására. Csak töredékük kapott szinkront, amiket pszichedelikus képekkel, fülbemászó dallamokkal, valamint képességeink (értsd: belső hangok) diktálta kommentárok tesznek emlékezetessé. Igaz, hogy öltözékekkel, internalizálható gondolatokkal, valamint tudatmódosítókkal aktívan növelhetjük esélyeinket egy-egy párbeszéd sikeres kimenetelét, de abszolút nem kötelező. Sokkal inkább funkcionálnak komikus feloldásként két kemény téma között. Például van egyfajta bája annak, amikor a jobb statok kedvéért egy meglett nyomozó férfi kimonóban és necc pólóban faggat egy szemtanút, vagy amikor a nagy sietségben fél pár cipőben megy helyszínelni a tocsogó sárba. Ugyanez igaz a feldolgozható gondolatokra: nélkülük is simán lehet boldogulni, de megmosolyogtató, amikor pl. a homoszexualitáson órákon át rágódva végül mindenféle jutalom nélkül a játék felteszi a költői kérdést, hogy mégis minek rugózunk ezen ennyit. Ami ezeknél sokkal fontosabb, és egyben lenyűgöző, hogy mennyi helyről lehet olyan háttér-információkat szerezni, melyek sikerre vezethetnek. Épp ezért is javasolt, ha egy checket mindenképp meg akarunk ugrani (ami ismétlem, szinte sosem követelmény), akkor a savescum helyett inkább beszélgessünk más dolgokról az illetővel, vagy akár más emberekkel. Ilyenkor mutatkozik csak meg igazán, hogy mennyire szerteágazó a történet. Egy alapvetően unalmasnak gondolt mechanikát fel tudtak dobni annyira a körítéssel, mi több, koherens keretbe foglalni, hogy ne érződjön erőltetettnek vagy fölöslegesnek. Ami manapság, a percepciót szándékosan letámadó szórakoztatóipari módszertan ismeretében külön dicséretes. A Disco Elysium lassabban dolgozik az átlagnál, de jóval következetesebben.

Az olajfestményszerű látványvilág egyrészt esztétikai kuriózum, másfelől pedig tökéletes választás annak a szürreális, álomszerű, mégis olykor kijózanítóan valóságos élménynek az ábrázolására, amit a játék nyújt. Ehhez társul az izometrikus nézet, ami az öreg motorosokban máris elindítja az asszociációt a Planescape: Torment irányába. Nem véletlenül, a hasonlóság tagadhatatlan, a fejlesztők saját bevallása szerint is komoly hatással volt az alkotásra (ahogy az alkohol is), ám ettől függetlenül - a főszereplővel ellentétben - magabiztosan áll a saját lábain. A múltidézés nem csak viszonyítási alapnak jó, de arra is, hogy rámutasson: nagyjából öt szökőévente készül ilyesmi. Sajnos.

Persze nem tökéletes. Néhány szinkronhang minőségével gondok vannak, kicsit nehezen indul be a történet, a közepén egy érezhető mélyponttal, valamint érthetetlenül félrevezető a trailere, ami nyílt világról és 60 óráról beszél. Egyik sem igaz, sok fojtópont van a sztoriban, mellé relatíve kevés helyszín, ami az újrajátszást megnehezíti. Mégis úgy jó, ahogy van. Ez a történet nem csak egy nyomozásról szól (sőt), hanem súlyos önreflexióról is. Egyéni, társadalmi, filozófiai és pszichológiai szinteken egyaránt, melyek komolyságát jó ütemben oldja fel egy-egy abszurd poén. Sztereotípia, de pont olyasmi, amit egy introvertált északi (észt) csapattól várna az ember, miközben gond nélkül azonosulni tud vele. Játék közben többször is óhatatlanul felmerült bennem egy régi podcastünk, amiben emlékeim szerint liquid mondta (majd kijavít, ha tévedtem), hogy a videójátékok nagy általánosságban nem művészeti termékek. Egyetértek, de a Disco Elysium kivétel.