Blue Reflection: Second LightTeszt

Különös JRPG a Blue Reflection: Second Light. Különös, mert mindig furán érzem magam, amikor egy játék ambivalens érzéseket kelt. Látszólag meg van benne minden, ami miatt szeretjük a JRPG-ket: érdekes setting, elvont izgalmasnak ígérkező sztori, kellemes harci rendszer. Nem véletlen, hogy már a 2017-ben megjelent első részt is egy kis számú, annál lelkesebb rajongói tábor veszi körül. Hiába klappolnak egyenként azonban az összetevők, úgy éreztem, hogy csupán pazarlom az időmet a játékkal.

Az utóbbi három, de főleg a 2021-es év JRPG szempontjából egy fantasztikusan sikerült. Ezt már többször elmondtam. A Blue Reflection: SL egy rosszabb évben érkezve talán elfogadhatónak nevezném. Azonban az elmúlt két hónapban annyira belemerültem a Tales of Arise-ba, hogy a BR-re töltött percek felértek egy kisebb kínzással. A Gust legújabb alkotása minden szempontból visszalépés a Namco, vagy az utóbbi évek JRPG dömpingje után. Pedig a cég nem ma kezdte az ipart. Az Atelier sorozattal, már évtizedekkel ezelőtt megtanulták, hogyan kell JRPG-t fejleszteni. Az Atelier sorozat azonban megrekedt a középkategória felett egy picivel, jól kiszolgálva a sorozat rajongóit. A Blue Reflection esetében azért releváns az Atelier hasonlat, mert a játék tulajdonképpen egy átsettingelt Atelier epizód. Egy szirupos, animes, csajos, teljességgel komolyanvehetetlen felállást képzelj el, ami könnyen megüli az ember gyomrát.

A sztori mondjuk talán egy fokkal komolyabb, mint az átlagos Atelier játék. Egy csapat iskolás lányról szól, akik a suliban töltött idő után azt a küldetést kapják, hogy a darabokra tépett világot helyre állítsák. A posztapokaliptikus utalások tetszettek. Ez alapnak nem rossz, kicsit hasonlít a Persona 5-re, de itt meg is szűnik minden hasonlóság. A játékmenet központi kérdése, hogy helyre állítsuk a világot, de valahogy a misztikumot, nagyon gyengén adagolja a játék.

Az ember egy idő után egy JRPG-nél – de könyveknél és filmeknél is sokszor – már nem a settinget figyeli, hanem annak felépítést, azaz a világépítést. Hogyan fogja meg a kezét a game a játékosnak, hogyan vezeti be fiktív világába, hogyan tartja ott, hogyan teremti meg a varázslatot, azt az érzést, hogy maradj még a játék világában, deríts fel minden titkot, érdekességet, légy rabja, fedezd fel és mentsd meg. Ezt csinálta profi módon az összes klasszikus JRPG SNES-en, ez jött vissza az utóbbi években a Dragon Quest XI-gyel, a Bravely Default II-vel és a Tales of Arise-zal, és ez az, amit a BR csapnivalóan művel. A játék bedob a japános iskolai környezetbe, egyen anime szereplők közé, rád önt egy rakat információt, magyaráz, de alig mutat.

Az eredmény, hogy percek alatt az érdektelenség és az unalom démonaival kezdtem küzdeni. Alig vártam, hogy valami történjen, amikor végre kijutottam a terepre. Bóklásztam az iskolában, kaptam az érdektelen mellékküldetéseket, mire rátaláltam a nem sokkal izgalmasabb főszálra. Ez elvezetett a egy terepre, ahol aztán végre jött minden JRPG legfontosabb része a harc. Ez már egy fokkal izgalmasabb volt, alapvetően a régi FF-ek ATB-je és a körökre osztott stílus ötvöződik real time elemekkel. Van benne mélység, és lehet szeretni, bár az is tény, hogy néhány perc után úgy éreztem ismétlődővé vált. Hiába minden, nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy csupán az időmet vesztegetem. És akkor a leggyengébb részekről még nem is esett szó, amelyek a lopakodós küldetések, amikor Metal Gear Solid-szerűen kell bujkálni az ellenfelek szeme elől. Ezek nem csupán rondák, a különös nézőpont színei miatt, de még nehezen játszhatóak is. Az sem segített, hogy a grafika jobb pillanataiban éri el a kései PS2-es korszak középszerűségét. Mai standardok alapján kifejezetten csúnyácska a játék.

Idegesített a casting, karakterábrázolás- és építés? Felejtsd el a dolgokat! Képzelj el egy játékot, amiben 15 éves anime csajok mentik meg a világot, miniszoknyában, dús keblekkel, és a fiúk teljesen eltűntek a képletből. Sokat gondolkodtam a dolog szimbolikáján. Görbe tükör a férfiak által uralt mai világnak? Végül persze rájöttem, hogy erről szó sincs, sokkal inkább a minden gamerben élő tizenöt éves nerd fiúcska álmát öntötték játékba az alkotók. És mindenhol azok a tipikus animés dikciók és manírok. Igaza volt Keviny barátomnak, aki a Xenoblade 2-ben cikkben írta (ide is illik kiválóan): „[…], ahol eképpen dizájnolt karakterek felbukkannak, ott rövid időn belül elszabadul a fullkretén.” És itt kezdődik a baj, mert akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam újra visszafiatalodni, és szívemen viselni, Ao, Rena, Yuki és társai történetét, sőt egyenesen taszított az egész. „I'm Too Old For This Shit.” – hogy egy klasszikust idézzek.

A GUST rajongók nyugodtan nézzenek rá a játékra, hiszen a Blue Reflection: Second Light alulról akár meg is közelítheti az Atelier játékok szintjét. Az öreg rókák számára azonban kevés varázst hordoz a játék. És higgyétek el, nem a stílussal, de nem is a csajos körítéssel van a fő baj. A Blue Reflection 2021 JRPG mezőnyében sajnos csak a középmezőnyben tud helyet találni magának.