Alone in the DarkTeszt

Az első rész Derceto udvarházát bármilyen irányból vizsgáljuk, kikezdhetetlen horror-helyszín. Akkoriban még nem volt minden második rettegésre építő játék alapsztorija H.P. Lovecraft műveivel aládúcolva, és a Cthulhu-mítosz sem volt még túlhasználva. A Louisiana állambeli mocsaras környezet, az 1920-as éveket idéző hangulat, a tucatnyi titkot rejtő ház, az életünkre törő szörnyek és szörnyűségek mind-mind hozzájárultak a sikerhez. A 2024-es újrázás az ígéretek alapján most megpróbál pontosan ezekre az alapokra építkezni. A magánnyomozó Carnby és az őt felbérelő Emily Hartwood ezúttal azért érkezik a Dercetoba, hogy megkeressék az eltűnt nagybácsit, Jeremy Hartwoodot. Kettejük párosa kiemelten fontos, ezért David Harbour és Jodie Comer arcát és hangját is megkapták a karaktermodellek. Habár ez nem kellene, hogy több legyen egy marketing-döntésnél, egyértelmű, hogy mindketten jól játsszák a szerepüket és jól illenek a megszemélyesített karakterekhez, a való világból kölcsönzött páros így egyértelműen képes valami pluszt hozzáadni a játékhoz. Ők ketten külön utakon indulva próbálják megtalálni Jeremyt, de hamar kiderül, hogy a konfliktus valójában a ház több évszázados történetének és múltjának köszönhető. Menet közben pedig a jól ismert survival horror recept érvényesül: az irányított szereplő hol feladványokat old meg, hol feljegyzéseket olvas, hol pedig mindenféle rémségekkel küzd meg. Papíron úgy látszik tehát, hogy tökéletesen betartották a fejlesztők az ígéretüket és visszatértek a sorozat gyökereihez. Ez azonban sajnos nem jelenti egyben azt, hogy az Alone in the Dark jó is lett. Hiteles? Mindenképpen. Szórakoztató? Itt már rezeg egy kicsit a léc.

A mintegy 7-8 órás játékidő alatt számtalanszor harcra kényszerülünk, amivel nincs is nagy gond, egy Alone in the Dark játékban az egyedüllét és a sötét aligha tudna úgy érvényesülni, hogy közben nincs olyan veszély, ami az életünkre tör; ez a feszültségteremtés és fenntartás alapja is egyben. Azonban a harcrendszer ha át is lett gondolva alaposan, a megvalósítása nagyon darabos, polírozatlan lett. Az összesen három lőfegyver eleve egy kicsit kevésnek tűnhet, és azt még csak-csak elnézzük, hogy egyiket sem lehet fejleszteni, de egyszerűen rossz élmény őket használni. Az ellenfelek nagy része pillanatok alatt a közelünkben terem, és ilyenkor semmi terünk nem marad lövöldözni, a szó szoros értelmében beragadunk. Ezekre a forró helyzetekre jók a közelharci fegyverek, amikkel ütögethetjük az ellent. Ezek hiába törnek el néhány találat után, még így is hasznosabbak, mint a lőfegyverek, teljesen rosszul van belőve a játékegyensúly. Papíron érdekes ötletnek tűnhetett, hogy a pályák különböző részein elhelyezett üvegeket és Molotov-koktélokat is fel lehet venni és elhajítani, de nem lehet őket eltenni későbbre. Így ha belépünk egy új helyszínre és meglátjuk a gondosan elhelyezett üvegeket, már el is spoilerezték nekünk, hogy itt támadásra számíthatunk.

A játékmenet nem kevésbé fontos pillérét jelentik a feladványok, amelyekkel szintén sok időt fogunk eltölteni. Na nem azért, mert nehezek, hanem mert újra és újra és újra visszatérnek. Jellemzően három típussal találkozhatunk. Az egyiknél utalásokat kell találnunk arra, hogy egy három elemű sort milyen számok alkotnak. A megoldás általában ott van a szemünk előtt. A másik egy hagyományos puzzle. Mármint puzzle puzzle, amelyben darabkákat kell egymás mellé illeszteni, hogy együtt kiadjanak egy ábrát. A harmadik pedig a klasszikus kalandjátékos feladvány, amikor egy kulcstárgyat meg kell találni a továbbjutáshoz. Például az üres generátor mellett a benzineskannát egy méterrel arrébb. Megvan az az élmény, amikor mondjuk egy Silent Hillben egy akadály állja az utadat, amihez kellene egy tárgy, amit csak egy órával később szerzel meg, miután átkutattál mindent, megoldottál három másik feladványt és négyszer a frászt hozták rád? Na itt ilyen katartikus sikerélmény nincs, mert siker ugyan van, de szinte minden esetben olcsó, ezért élményt sem adhat. Összességében a harci és a puzzle elemek aránya alapvetően nem lenne rossz, de a kettőt összekötő exploration nagyon sótlan. A "hogyan nyitjuk meg a lezárt szobákat" formulát az elmúlt évtizedek során többen tökélyre fejlesztették, és bár itt többé-kevésbé felmondják a kötelező leckét, de az minden esetben olyannak tűnik, amit már ezerszer láttunk máshol. Általában húsz vagy több évvel ezelőtt, csak épp sokkal izgalmasabb körítéssel.

A kúria amúgy minden fenti probléma ellenére is izgalmas helyszín, amiben ha nem is annyira vagyunk egyedül, a felderítése tényleg képes izgalmakkal szolgálni. A ritmus akkor bicsaklik meg, amikor időről időre új helyszínekre utazunk. Az Alone in the Darknak ugyanis az a történetmesélési módszere, hogy néha kirándulást tehetünk olyan helyszíneken, amelynek köze van Dercetohoz, Jeremyhez vagy valamely irányított szereplőhöz. Ezek általában olyan negyed órás blokkok, amelyek valamit hozzáadnak a fő sztorihoz, de cserébe annyira lineárisak, hogy az esetek többségében ténylegesen folyosókra korlátozódik a mozgásunk. Ezek között van, ami tökéletesen illik az alapsettinghez, a luisianai hangulatú kisváros pl. már-már silent hilles, de még a temető is nagyrészt rendben van, amikor viszont a nappali (Alone in the "dark", ugye...) New Orleans kikötőjébe látogatunk, már emelkedik a szemöldök, Szíriában pedig végképp elveszítjük a fonalat, de nincs megállás, és máris Grönland felé vesszük az irányt. Az AitD így azon kevés játék egyike, ahol nem azért rimánkodunk, hogy jöjjenek végre a változatosabb helyszínek, hanem pont azért, hogy minél előbb visszatérhessünk a kúriába, ami minden szempontból érdekesebb. És ha már itt tartunk, a két szereplő külön végigjátszásával sem lehetünk teljes mértékben elégedettek, mert bár mindketten kapnak egy húsz perces egyedi háttérsztorit a vége felé, ezen kívül túl sok különbség nincs kettejük előrehaladásában, ugyanakkor, ugyanazok a dolgok történnek velük, különbségek csak a kúria lakóival folytatott beszélgetéseikben vannak.

Nem nagyon lehet szépíteni, az Alone in the Dark játékmenete végig középszerű, de még csak nem is érződik, hogy a készítők ambíciózusabbak lettek volna, amibe végül belebuktak, hanem úgy tűnik itt az elejétől kezdve viszonylag alacsonyra lett téve a léc. De igazságtalanság lenne nem kiemelni, hogy vannak olyan pillanatok, amikor a fentiek ellenére is csillog-villog a játék. Amikor a kilencszázhúszas évek hangulatát kell megidézni, szinte minden tökéletes: a ház berendezése, a zenék, az öltözékek mind autentikusak, elhisszük, hogy ott vagyunk és együtt rettegünk a szereplőkkel. Szinte érezzük, hogy a házzal semmi nincs rendben, és szerencsére végig kerülik az olcsó ijesztgetést, helyette inkább az atmoszférán keresztül próbálják átadni a borzalmakat, többnyire sikeresen. És ahogy korábban már említettem, a két valódi színész jelenléte is hozzátesz ehhez. Ami szintén nagyon jól működik, hogy okosan különválasztották a harcok és a feladványok nehézségét. Előbbinél hard módban kezd némi súlya lenni az összecsapásoknak, nem tankként rohanunk keresztül a játékon, hanem tényleg ki kell használni a lő-, közelharci és dobófegyverek különbözőségében rejló lehetőségeket. A feladványoknál ettől teljesen függetlenül egy csomó hintelést be tudunk kapcsolni, és bár összességében külső segítség nélkül is túl könnyű minden, ez a fajta nehézségskálázás példaértékű.

Felmerülhet a kérdés, hogy nem bántom-e igazságtalanul a játékot. A helyzet az, hogy ilyen címek a PS2 érában háromhavonta érkeztek, és igazából tudtak mindent, amit az új Alone in the Dark tud. Éppen ezért valószínűleg azok fogják a legjobban élvezni, akikben nosztalgikus húrokat penget meg az időszak emléke, de nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az első rész szellemiségét csak részben sikerült megidézni. A sok felesleges, valódi hangulatot nélkülöző helyszínnel saját magát kannibalizálja a játék, ami jól működik benne, az is háttérbe szorul így időről-időre. A végeredmény is csak kettős tud lenni ennek fényében. Amikor működik, akkor vannak kimondottan jó pillanatai, amikor viszont nem, akkor a sok középszerű megoldás frusztrációt és értetlenkedést szül. Érdemesebb lett volna ennél valamivel többet bevállalni, mégiscsak az első survival horror örökségéről van itt szó.

PLATFORM PS5 (tesztelt), XSX, PC
KIADÓ THQ Nordic FEJLESZTŐ Pieces Interactive
MEGJELENÉS 2024. március 20. ÁR 20.000 HUF