Aeterna NoctisTeszt

Pedig lenne mire büszkének lennie: az Aeternum csapat első játéka az első mozgó objektumtól az utolsó gyönyörű art-ig kézzel rajzolt mestermunka, amely még a stilizált kétdimenziós szinergia kedvelők számára is elismerést kiváltó módon feszül ki a festővászonra. Igen, a játék valóban káprázatosan fest, mesterien játszik a sötét és fényes tónusokkal és valóban nem mindennapi képzelőerőről árulkodik, köszönhetően a játékmenetet is befolyásoló környezeti elemeknek.

A látványért cserébe viszont nagy árat fizetünk, ugyanis a gameplay szinte minden szempontból nehéz és túlzó: nem csak a platform szekciók hosszúak és nehézkesek (sőt, sok esetben ún. precíziós ugrándozást és további ügyeskedős mozdulatok beékelődését is megkövetelik), de a játéktér is indokolatlanul nagy. Nem túlzás, a Dreadnél kb. háromszor-négyszer nagyobb területre nyúlnak a labirintusok és bár akadnak benne kiemelkedően hangulatos világok, de az óriási útvesztő legtöbbször inkább nyomasztó érzést szül, mert a cselekmény csak elvétve vezeti a játékos kezét ahhoz, hogy ad1: okot adjon a további felfedezésre, ad2: rásegítse a játékost, hogy melyik powerup-ot használja, esetleg rátaláljon annak a feltételezett rejtekhelyére.

A metroidvaniák keretrendszere szigorú ugyanakkor logikus és egymásra épülő építőkövek összessége, amelynek egyik fő alappillére, hogy a környezet és a felfedezés kettősével picit vezesse is a játékost arra, amerre szükségszerűen kellene, hogy menjen. Mindezt módjával ugyan, de iránymutatóan. Nos, az elsőjátékos csapatnak nem sikerült ezt a feladatkört maradandóan megoldania, amely a túlzóan nagy bejárható játéktér erejével még a kitartóbb játékosokra is rátelepszik. Szerencsére akadnak azért ezt ellensúlyozandó megoldások is: ugyan a sztori kicsit lassan indul be, de idővel a haladás a fast travel intézményével eléggé felgyorsítható. A megoldás ugyan nem a konvencionális útvonalon halad, de relatíve átlátható és nagy segítségre is lesz a soulslike-szekvenciák újbóli kikerüléséhez.

Soulslike. Tudom, sokan már szaladnának elfele, mert az Aeterna Noctis metroidvania stílusa mellett számos ponton soulslike jelleggel igyekszik feldobni a már eleve hardcore mivoltát. Ez pedig nem biztos, hogy szerencsés, több okból sem: a backtracking-alapú szubzsáner önmagában is csak bizonyos játékos rétegek játszótere. Ehhez hozzátársítani a nehézkes repetitív harcokat és a trial & error mechanika bosszantó hátráltatását, súlyos kalapácsütés az átlagos játékos képességeire (és akkor a nehézkes checkpoint rendszerről még nem is beszéltünk). Az sem túl bíztató, ha a fejlesztőcsapat szinte már rögtön a premiert követően kénytelen beapplikálni egy easy módot a következő patchnote alkalmával, hogy segítsen kicsit a szövevényes és összefűzött platforming részek kikönnyítésével az eltúlzott nehézségen.

Ez már önmagában is árulkodó jel, amely továbbra sem segít azon, hogy játék kényszeres hardcore jellege elvegye a fókuszt a valódi élményről, amelyről kellene, hogy szóljon: a felfedezés öröméről és a backtracking mechanikában rejlő sikerélményről. A dolgot ellensúlyozandó szerencse, hogy azért a pozitív soulslike hozadékból is felbukkan néhány: a bonfire és az ehhez kapcsolódó gyógyulási lehetőségekről például itt sem kell lemondanunk - bár ez azért nincs pariban a játék által megkövetelt légtornász-mutatványokkal.

Mentségére legyen mondva, hogy az ilyen kihívás-tüske-szerű szekvenciák után azért eléggé jutalmazó a játék - ennek is kell lennie, mert a különböző ellenfelek aprítása sem puszta gombsimogatás. A legtöbb mob hatékony elpusztítása idővel tanulható és viszonylag könnyen letudható - probléma csak akkor van, ha kiesünk a ritmusból és a színes-szagos lények elözönlik a játékteret, ez ugyanis elkerülhetetlen haláltusával jár. Mindezek ellenére a stage-powerup-bossok koreográfiája simán hozza a zsáner kiválóságainak szintjét, ugyanakkor finoman megtervezett kihívásokat is tartogat: akadnak benne random szekvenciák, breaking mozdulatok, de összességében véve a pattern kitanulása semmivel sem bonyolultabb, mint a sokat emlegetett Metroid Dread stage-bossjai esetében.

Az ilyen monszták közt azért rendre checkpointok is találhatóak, így azért e tekintetben egyáltalán nem rossz ez a fajta leképezés. Kicsit hiányoltam is egy ún. Boss-rush játékmódot az AN-ből, ez önmagában megérne egy misét a szavatosság biztosítása céljából, sőt! Talán sokkal inkább ez, mint az 50, kimaxolva kb. 100 órányi bolyongás, amely során biztossággal végig lehet menetelni a játékon (hacsak nem fanyarodunk kreditért cserébe egy-egy térkép szektor megvásárlásáért, merthogy ilyen opció is fellelhető a játékban).

Apropó, térkép: egy dolog a játéktér felfedezése, de számtalan feladat és side-quest található a játékban, amely bár opcionális, inkább csak a lore-hoz tesz hozzá, illetve egészíti azt ki. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a játék kiindulópontja alapvetően egyszerű felvetésre épül, miszerint a Fény királynője és a Sötétség királya a kozmikus egyensúlyt viaksodásukkal romba döntve, halhatatlanságra kárhoztattak a káosz által. Egy gigászi összecsapás következtében a Sötétség Hercege marad alul, s erejétől megfosztva kénytelen a szétszakított világot bejárva újra felemelkedni, amelyhez nyilván Aeterna zegzugos világán keresztül vezet majd az út.

A király eleinte híján van szinte minden isteni képességének, így elég nagy fókusz tevődik a skill pointok behalászására, amelyet a szokásos progress mellett alkalmi (néhol titkos) kihívások felkutatásával boostolhatunk meg. A skill fákból természetesen több is akad, amely mondhatni elég újszerű megvilágításba helyezi a metroidvania stílust, hiszen opcionális képességekből azért nem volt túlzottan sok a zsáner képviselőiben.

mcmacko: én is nyomultam az Aeternával, még a megjelenés környékén. A vizualitása döbbenetes, a mélysége szájtátós. Az európai módon értelmezett darkos j-fantáziának is megvan a maga bája. De a játék iszonyat hardcore, még talán jobban, mint a Hollow Knight. Az Aeterna leginkább a bogárvánia követői számára lesz csábító, és azoknak, akik a méretes, masszív kihívásokat keresik egy ilyen játékban...