DNF: The Doctor Who Cloned MeDLC

Valószínűleg nem árulok el titkot, ha elmondom: nem a Duke Nukem Forever volt 2011-ben a Gamer365 kedvenc játéka. A beláthatatlan ideig készülő, az utolsó utáni pillanatban megmentett DNF igazi fércmunkának bizonyult, rémisztően elöregedett játékmechanikával, kínkeservesen összefoltozott pályákkal és olyan prezentációval, amiért már a generáció elején is összehúztuk volna a szemöldökünk.

A tavaly év végén megjelent single-player DLC, a The Doctor Who Cloned Me méretes példány, letöltésben több giga, tartalmát tekintve négy óra - vagyis alapjáraton tisztességes játékadagot kapunk a 10 dollárunkért / 800 pontunkért cserébe. A sztori elmenne akár Duke Nukem Forever 2-nek is, Duke ezúttal ősi ellenfelével, a robotizált Doktor Protonnal csap össze, és a titokzatos Area 51-ben is tesz egy hosszabb látogatást. Kapsz új fegyvereket, kapsz új ellenfeleket, és kapsz új bossharcokat - elég az üdvösséghez?

Bár a vigyor nem túl széles (a miértekről később), de ettől függetlenül mégis örömmel jelentem: igen. A TDWCM egy erős kategóriával jobb minőséget képvisel, mint az alapjáték, az abból örökölt problémák többsége ugyan javarészt most is ott ficánkol, de nagy általánosságban jóval kellemesebb élmény, mint a lemezen található eredeti egyjátékos kampány. A pályatervezés és a ritmus jóval feszesebb, a DLC az első fél óra unalma után felvesz egy teljesen korrekt utazósebességet, és az végig tartani tudja. A megoldandó feladatok ötletesebbek, még akkor is, ha a DNF továbbra is erősen majmolja a Half-Life 2-t - az egyik „rejtvény” a HL2 darus feladatának majdhogynem direkt másolata például. A humor is javult valamicskét, Duke beszólásai jobbak, kár, hogy a játék még mindig vadul ragaszkodik a toalett-poénokhoz, a kanálisban tett (lekicsinyített) látogatás egyértelműen a DLC mélypontja, a magam részéről videójátékban az arcomba úszó fekáliát (az a szar idegen neve, tetsziktudni) még csak-csak elviselem, de használt tamponnal (nem viccelek) még véletlenül sem óhajtok találkozni.

A prezentáció is javult valamicskét, az előzmény toldozott-foltozott pályái után a DLC jóval következetesebb grafikai stílust visz végig, de technológiai szempontból továbbra is alacsony színvonalon, bosszantóan gyakori és hosszú töltési időkkel. Az akció egy sóhajnyival jobb, de tényleg csak egy sóhajnyival, az elbaltázott alapok megmaradtak, a lövöldözések többségükben inkább nyögvenyelősek, mint izgalmasak - a bossharcok viszont lazán verik az alapjáték főnök-hirigjeit. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a pécére korábban kiadott „több, mint két fegyver” patch miért nem kerül bele ebbe a (konzolos) csomagba - a játékon nem javítana kilométereket, de egy fokkal közelebb hozná a klasszikus Duke-élményt.

Annak idején többen is azzal mentegették a DNF-et, hogy „oldszkúl játék”, ezért megbocsátónak kell lenni vele szemben - nos, valóban így volt, a DNF oldszkúl játék, egy roppant gyenge oldszkúl játék. A DLC-re sokkal inkább illik az „öregecske, de azért élvezhető” kitétel, a The Doctor Who Cloned Me-vel felturbózott Duke Nukem Forever a „jó játék” kategóriát ugyan továbbra sem éri el, de óvatos lépés a helyes irányba.