Szögezzük le a legfontosabbat az elején. A teszt további részében már-már zavaróan sok dicséret és ömlengés fog “elhangzani”, amennyiben Te, kedves olvasó nem ezt szeretnéd, úgy kérlek nyomd is meg azonnal a böngésző vissza gombját. Nem tehetek róla, egyszerűen nem lehet rosszat írni minden idők egyik legjobb játékáról.

Anno mikor általános iskolába mentem, az a “szerencse” ért, hogy ének-zene tagozatos lettem. Volt anno mindenféle kasztrendszer, azok akik matekozni tudtak jól mentek egyik osztályba, a humán tárgyakat kedvelők (vicces, 6-7 éves gyerekekről beszélünk ám!) mentek másikba, mi egyfajta all-around csapat voltunk, ez lett az ének-zene tagozat. Ahol is az ötödik év elején minden fiúnak felajánlottak két lehetőséget. Vagy mennek az énekkarba, vagy zenélni fognak a helyi rézfúvós zenekarban. Mivel bennem már akkor tudatosult, hogy hangommal kisebb országokat lehetne elpusztítani, természetesen a zenekart választottam, azonban rettenetesen nem fűlött a fogam ahhoz, hogy kivörösödött képpel köpdössek egy acéldarabba, így inkább egy huszárvágással dobosként próbálkoztam be - jó ritmusérzékem miatt sikeresen. Onnantól pedig arany életem lett, bár a szüleim kicsit sajnálták, hogy a leghátsó sorban, minden kamera és tekintet elől rejtve vagyok én tudtam, hogy egy elit környezetbe kerültem be, én alkottam a zenekar talpazatát, az ÜTEMET, melyet a többiek követtek. Egészen addig örültem ennek a helyzetnek míg ki nem derült: a csajok igazából a dobosokért sincsenek oda, ha ott vannak a szomorú gitáros csókák...

Lassan húsz év telt el azóta, ez a seb azonban valamiért nem merült feledésbe. És milyen szerencse ez, mondhatom így utólag, hiszen ha elfeledtem volna, akkor talán nem harcoltam volna annyira, hogy a megjelenés után minél hamarabb kezembe kaparinthassam jelen tesztünk alanyát, a Guitar Hero II egy példányát!

Mert mi is az a Guitar Hero? Mivel X360 platformon azonnal a második résszel kezdünk, egy kis magyarázat nem árt. Röviden és velősen a Guitar Hero abból az alapötletből merít, ahonnan a Dance Dance Revolution sorozat (tetszik tudni, mikor nyilakkal ellátott szőnyegen ugrál a szerencsétlen játékos), azonban itt az ugrabugrálás helyett egy gitárral kell megszelídítenünk a rakoncátlan dallamokat. A feladat mindössze annyi, hogy a gitár nyakán lévő gombok közül azt kell lefogni, melyet a képernyőn látunk, majd megfelelő időben meg kell “pengetni” a húrt. Egyszerűnek hangzik, ugye? Lényegében az is, de legyünk őszinték, a nagyság sokszor az egyszerűségből születik (krhm Tetris, valaki?). Mindazonáltal a GH2 az a játék, melyet szinte egy három éves gyerek is elkezdhet, azonban hosszú napok, hetek, hónapok gyakorlása után lehet csak profi benne valaki.

Mitől lehet jó egy ilyen, alapvetően a ritmusérzékünkre építő játék? Gyors fejszámolás után kiderül, három fő témakört kell vizsgálnunk. Kezdjük talán a legfontosabbal, magával az irányítóval. Az X360 verzió teljesen új gitárt kapott, mely az X-plorer névre hallgat. Fehér, mint a konzol, igazán szexi kinézetű, és igencsak strapabíró eszköz. Az én lapátkezeimnek picit kicsi volt, azonban ez tényleg az én hibám és a kezdeti kényelmetlenség után nagyon jól hozzá tudtam szokni. Keringett egy olyan hír netszerte, hogy a gitár whammy barja (kis kar az alján, nyomkodásával egyrészt a hangokat torzíthatjuk be kicsit, illetve a star power kinyeréséhez lehet használni), melyet hivatalosan is elismertek, viszont a nálam lévő modell - bár elvileg ez is benne van a gázosak közt - semmilyen hibával nem rendelkezett. Minden esetre kint van egy patch, ami a készítők szerint megoldja a problémát. Ami azonban tényleg zavaró, a gitár nem kábel nélküli! Van hozzá egy jó hosszú kábel, de igazi pörgést ennek eltüntetésével lehetett volna csak elérni. No mindegy, ennyit kibírunk. Vállamra csatoltam a gitárt, majd átléptem egy másik valóságba, pusztán az érzéstől elöntött a “rocksztár vagyok” feeling.

Elindítottam az első számot, Surrender a Cheap Tricktől, megjelentek a “hangjegyek”, majd... szívtam. Nem kicsit, nagyon. Sorra rontottam el őket, az ujjaim soha nem a megfelelő gombot nyomták, ha meg mégis, akkor pengetni felejtettem el. Ezt megismételtem még egyszer, aztán megint, aztán megint, majd mikor már úgy éreztem, hogy nincs tovább, lassan elkezdtem ráérezni a ritmusra. Hihetetlen, az első számot négy csillagra lenyomtam az ötből - Easy fokozaton. Ezzel pedig elérkeztünk a következő témakörhöz, magához a játékmenethez, vagy inkább játék élményhez. Ez az ugyanis, melyet semmi nem tud utánozni, annyira egyedi, annyira jó! A játékban négy nehézségi szint van, melyek szokatlanul élesen különböznek egymástól. Aki hozzám hasonlóan még nem találkozott az előző résszel (atyaég, mit hagytunk ki, gyerekek!), azoknak javaslom a legegyszerűbb szintet. Tudom, csíra dolog meg minden, de ott viszonylag gyorsan jön a sikerélmény, illetve ismerkedni lehet a számokkal, a ritmusukkal, meg lehet jegyezni, hogy várható egy-egy komolyabb szóló rész. Amennyiben úgy érezzük, hogy ez a szint már nem rejt kihívást (ezt könnyen meg lehet tudni, mikor már mindenféle nehézség nélkül nyomjuk majdnem hiba nélkül a zenéket, akkor eleget gyakoroltunk), feljebb léphetünk a közepes szintre. Itt pedig kis szerencsével picit megint szívni fogunk. Nem elég, hogy a hangjegyek jóval sűrűbben jönnek, ami a legfontosabb, itt már három gomb helyett négyet kell kezelnünk, ami bár elsőre nem tűnik bonyolultnak - kisujjunk elvileg eddig is rajta pihent azon a gombon - élőben rettentő szokatlan lesz, megint kezdhetünk beletanulni a számokba.
[Nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!]