Sonic the Hedgehog 4: Episode I.Teszt

A Tüskegér Project első teaser videója kellően felcsigázta a Sonic rajongókat. A Sega nem tréfált, hiszen a Project Needlemouse titulus a Sonic széria direkt folytatását takarta. A sorozat negyedik epizódja tehát megérkezett letölthető cím formájában, a formula pedig visszatért a szűk húsz évvel ezelőtt vert gyökerekhez.

Az epizodikus formában megjelenő Sonic the Hedgehog 4: Episode I. ugyanis régisulis játék, nem is kicsit. A játékmenet mit sem változott a kilencvenes évekhez képest, sőt a hangulat is tökéletes: a pályák színkavalkádban úsznak, a háttérben klasszikus szegás dallamok csilingelnek, és figyelem (!), Sonic barátai még csak említés szinten sincsenek jelen. Itt van viszont Robotnik doki, itt vannak a csúfságukban is kedves robotállatkák, a jól ismert hurkok, a háttérben csillogó tenger, és a táncoló napraforgók. Igazi Sonic esszenciát pakoltak össze tehát a Sonic Advance és a Sonic Rush széria fejlesztői.

Érdekes módon a gyökereket tiszteletben tartó megközelítés a játék nehézségét nem kifejezetten érintette. Klasszikus Sonic epizód még soha nem volt ennyire könnyed. A nehézséget jelentősen redukálja a pályaválasztó képernyő. Immár nincs szükség zsinórban végigmenni a felvonásokon, a bossok kivételével gyakorlatilag bármelyik pályára előretekinthetünk, és tetszőleges sorrendben teljesíthetjük őket. Az életekkel is bő kezűen bánik a játék, első végigjátszás után hat élet maradt a tarsolyomban, ami azért mutatja - a Sonic 4-et bátran kipróbálhatják azok is, akik rettegnek a pár generációval korábbi játékok nehézségétől.

A térképet négy zónára osztották fel Segáéknál. Az első helyszín (Splash Hill Zone) a szokásos tengerparti háttérrel, napraforgókkal, sebes hurkokkal tarkított világ. Az első benyomások abszolút visszahozzák a Mega Drive-os időket, szívet melengető módon nosztalgiázunk, és még az első főnöknél is kaján vigyorral füstöljük ki az ismerős tojásgépezetet Robotnik alól. A többi zóna is magán hordozza a jellegzetes vonásokat, de mindegyikhez sikerült valami olyan pluszt tenni, amely bizonyítja, hogy a széria játékmechanikája 2010-ben is lehet érdekes. A Casino Street Zone flipperes pályái közt sikerült egy olyan felvonást is kreálni a Dimps fejlesztőinek, amely a háttérben elhelyezett kártyáknak köszönhetően rengeteg bónusszal zúdítja nyakon Mr. Needlemouse-t. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a pozitív játékélménynek nem csak a kihívás az alkotója, hanem a jó időben elsütött jutalmazás is is. A Lost Labirynth zónában piramisokat látogatunk meg, sötétben tapogatózunk és falakat robbantunk. Szerencsére a korábbi részekben idegölő víz alatti szekciók ezúttal minimális hangsúlyt kaptak. A Mad Gear zóna Robotnik bázisa, itt hatalmas fogaskerekeken kell egyensúlyoznunk, és még egy menekülős pálya is befért a végére. Négyszer négy pályáról van csupán szó? Közel sem, hiszen a tizenhetedik pálya az utolsó nagy küzdelem Robotnik ellen egy űrállomáson. Ez sem minden, hiszen a szokásos káoszsmaragdok (hét van belőlük) is arra várnak, hogy összekaparjuk őket a bónuszpályákon. Segítségükkel egy kicsit bővebb befejezést nyithatunk meg, ami a második epizódba enged sünifarknyi betekintést.

A tesztelt Wii verzió szinte csak felbontásában tér el a nagygépes változatoktól. A látvány, a sebesség és az összkép meggyőző hatást kelt. A Cel-Shaded modellek kedvesek, csinosak, az utolsó főnök pedig még Wii szinten mérve is látványosra sikeredett. A hátterek térben ábrázolt rétegei is nagyszerűen illeszkednek a kétdimenziós síkokhoz. Az animált pályaelemek sem csúnyák, de tény, hogy sprite-mivoltuk nem feltétlen pozitív oldalról erősíti az összképet.

Első pillanatokban Sonic karaktere meglepően nagynak tűnik, sokat foglal a képernyőből, így szinte már-már túl közelinek érezzük a kameranézetet. Ezt a benyomásunkat szerencsére öt perc után a kukába fogjuk vágni - a Sonic 4 így és ebben a formában is tökéletesen működőképes; a száguldás során mindig belátható marad a pálya, a gyors reflexekre pedig régen is szükségünk volt, most sem lesz ez másképp.

A Sega zeneszerzőit általában mindig dicsérjük és a komponistákkal nincs is gond az új Sonic játék esetében sem. Viszont a cicomázott MIDI hangzás véleményünk szerint eléggé olcsó húzás technológiai oldalról. Egy kicsit komolyabb hangszerelés nem ártott volna a kellemes tingli-tangli dallamoknak. Más szempontból viszont a fejlesztők a nosztalgia jegyében akár maradhattak volna a nyers és zúzós chiptune hangzásnál, amely a Mega Drive-os verziókat is jellemezte annak idején.

A Sonic 4 sikeresen váltott jegyet a retro-vonatra. Játékmenete és pályadizájnja a széria legjobb pillanatait idézi, de egyben mutatja azt is, hogy a Sonic-mechanika két dimenzióban működik igazán; a szimpla száguldás, az ügyességi és puzzle elemek egyedi kombinációja ilyen formában emészthető a legjobban. Ennek csicsázása, felesleges felturbózása a saját szabályainál és megkötéseinél fogva felesleges és szükségtelen. A játékidő letölthető címhez mérten remek, újrajátszhatósági faktora magas, prezentációja stílusos, de néhány pontjában öreges. A fanoknak a Sonic 4: Episode 1 nem lesz más mint egy ínyencfalat a nosztalgia sűrű szirupjába mártogatva. A többieknek pedig egy klasszikus-ízletes szeletke a jump 'n run műfaj fénykorából.