Super Mario Galaxy 2Teszt

A Super Mario Galaxy egy kihagyhatatlan alapmű, olyan minőségű platformjáték, amelyből szökőévente születik egy. Ha valaki Nintendo Wii tulajdonos, szereti az ugrálós játékokat, és ezzel még nem játszott, akkor komoly pótolnivaló hiányossága van, nemtől, kortól és kultúrális preferenciáktól függetlenül. Ezt azért érdemes tisztázni, mert ezt, a játékosok és a tesztelők egyöntetű véleményét ezúttal a Nintendo nemcsak felismerte, de tiszteletben is tartotta, miközben a folytatás készülődött a Tokyo EAD fejlesztőstúdiójában. A Super Mario Galaxy 2 nem változtat sehol drasztikusan a formulán. Erre azonban nincs is szüksége, hiszen a Galaxy lényege, hogy minden pálya egy külön bolygó, saját, csak rá jellemző környezettel, szinvilággal, feladatokkal, és játékszabályokkal. “Csak” az volt tehát a fejlesztők dolga, hogy az ideális folytatások nagyobb, szebb, több mantráját ismételgetve hűek maradjanak a változatosságot alapból garantáló formulához.

Az eredeti Mario Galaxy mechanikáinak ismertetésétől, leírásától ezúttal eltekintenék (a tesztet arról ITT lehet megtalálni), és inkább arra koncentrálnék, hogy miben változott a folytatás az elődhöz képest. Időközben megjelent egy New Super Mario Bros Wii, és a hatalmas anyagi sikerek nem hagyták érintetlenül a sorozat három dimenziós kivetüléseit sem. Ez azt jelenti, hogy ugrott az előző rész központja, ahonnan a pályákra mentünk, az új űrhajó mellett egy jóval klasszikusabb módon tudunk a pályák között közlekedni. Vonalakkal összekötött úton haladhatunk az első galaxistól egészen Bowser végső kastélyáig (és a végigjátszás után még azon is túl, a bónusz világ felé). A játék intrójában Mario két dimenziós úton halad, a klasszikus kameranézettel, de a játékban is jóval több 2d-s szekvencia szerepel majd. És akkor még nem is beszéltünk a “hogyan játsszunk a játékkal” tanító dvd-ről, vagy az elődben bemutatott, itt minimális szerepet kapó Rosalina árnyékáról, aki akkor jelenik meg egy-egy pályán, ha már sokadik nekifutásra sem sikerül megcsinálni azt. Ha elfogadjuk az általa nyújtott segítséget, nem igazi csillag lesz a jutalmunk - ez az ára a tanácsoknak. Ezek az imént felsorolt dolgok arra utalhatnának, hogy azért a játék egyszerűbb, könyebb lett, hogy minden játékos sikerrel végigjátszhassa majd. Ez az állítás azonban csak félig igaz. Az első hat világ, nagyjából 50-60 csillag megszerzése valóban nem tartozik a legnehezebb feladatok közé, a főellenségek a Nintendós tradícióknak megfelelően egyszerűek, és Bowser kastélyába komolyabb agyvérzések nélkül eljuthatunk 10-15 dedikált játékóra után. A Mario Galaxy 2 242-es csillagszáma (121 normális, majd 121 zöld csillag) azonban jól mutatja, hogy az opcionális pályák, és a főellenség legyűrése után megnyiló világ azok, ahol az igazi kihívás rejtőzik - ezek a helyszínek már az első plusztól kezdve jóval nehezebbek, mint amit általában az elődben tapasztalhattunk.

A Super Mario Galaxy 2 jóval változatosabb, mint az első rész volt. Ami igencsak nagy szó, tekintve hogy a Galaxy érdemei közül a legfőbb pont a hihetetlen változatosság volt - ebben a részben azonban az új power-upok (Mario mozdulatait, képességeit alapjaiban megváltoztató bónusz-öltözékek, ha úgy tetszik) és Yoshi miatt azonban még több lehetőség közül válaszhattak egy pálya felépítésekor. A pár éve bemutatott újdonságokat, mint a gombnyomásra megváltozó gravitációs irányok, bolygók közti gravitációs vonzás, és a mozgó/eltűnő építőelemek játékát a fejlesztők időközben tovább tökéletesítették, és bizony lesznek olyan pályák, ahol jobb beletörődni, hogy sosem fogjuk megszokni az egyik irányt, olyan gyakran változik körülöttünk a világ, és persze a módszer, ahogy abban haladhatunk majd.

A nagy változatosság valamilyen szinten hátránya is a játéknak, legalábbis a hétköznapi játékos szemszögéből nézve: a címlapon virító Yoshi szerepléseinek számát például egy kezemen meg tudnám számolni, ha nem számítjuk a rejtett világot és a sokadik csillagot érintő, adott pályát más megközelítésből tálaló újrajátszást. Sajnos nem csak Yoshi az egyetlen “áldozat”, de a powerupok közül is akadnak olyanok, amelyek nem passzoltak a készítők elképzeléseihez, ilyen például a Mariot szellemmé változtatő öltözet, vagy a tűzvirágos és a rugós powerup is - a változatosság ára, hogy bizonyos dolgok akaratlanul is kevésbé lesznek jelen a játékban.

A Nintendo mágia, a brilliánsan megtervezett, sokszor újrajátszható pályák, és a mindenki arcára kortól függetlenül mosolyt csaló pillanatok sem maradnak távol a játéktól. A nagyzenekari aláfestés az elődben döbbenetes volt, itt azonban még jobb, hiszen sikerült kompromisszumot kötniük, és ugrott a néhol túlságosan komolyra vett figura. Az új dallamok mellett sikeresen feldolgoztak ismét egy csomó ezeréves klasszikust is.

A platformjátékokhoz az idegeskedés is hozzátartozik, abból pedig ki fog járni elég azoknak, akik maximumra akarják pörgetni a Mario Galaxy 2-t. Amíg az ötödik és hatodik világ elkezdi finoman adagolni a nehezebb részeket, úgy a Bowser legőzése utáni pályákon néhol vért fogunk izzadni, és a fekete lyukak gyakori használata miatt valóban egyetlen egyszer sem hibázhatunk egy-egy pályán. Komoly koncentrációt igénylő kihívás magas szinten, hangulatos és gyermeki boldogságot előidéző örömjáték az alappályákon: nagyjából így lehetne a Mario Galaxy 2-t összefoglalni. Nem beszéltünk még a grafikáról. A Super Mario Galaxy bámulatos pályákat tudott a képernyőre varázsolni, a maga korában pedig nyugodtan lehetett őt a gép legszebbjének tartani - a második rész egy picivel tovább emelte a színvonalat, az újonnan bekerült plusz effektek és az eltelt három év alatt nyert tapasztalat egyaránt segített a még szebb, még látványosabb pályák létrehozásában. A fejlesztők persze nem estek bele abba a hibába, hogy mindent túldizájnoljanak, így továbbra is az egyedi színek, felismerhető ellenfelek, látványos és jellegzetes kontúrok határozzák meg a Super Mario Galaxy 2 képi világát.

A Super Mario Galaxy 2 valóban szinte mindent tud, amit a jó folytatásoknak tudnia kell. Szebb, változatosabb, tartalmasabb, és úgy összességében “jobb”, mint elődje - a szétdarabolt felépítés miatt azonban nem mondanám kihagyhatónak az első Galaxyt csak azért, mert a változatos kaland a második részben folytatódik. Különösen azért nem, mert az előd néhány kellemetlenségét sikerült megőrzni - a térérzékelés bizonyos pályákon sokaknak gondot okozhat, a mozgásérzékelésre alapozó (ezúttal egy madárral navigálunk a versenypályákon, plusz a gömbbel gurulunk) pályák pedig legjobb esetben is átlagosak, néhol idegesítőek - én annak is örültem volna, ha egyáltalán nem szerepelnek, helyüket pedig hagyományos pályák veszik át. Szerencsére a sztori ha lehet, még egyszerűbb, mint eddig volt - olyannyira, hogy Princess Peach és Bowser már csak “Szörny” és a “valaki, aki különleges számodra” néven vannak megnevezve, nehogy megzarvarjanak valakit, aki a sorozatba most csatlakozna be. Ezt azonban még csak negatívumnak sem nevezhetjük, a Mario platformjátékokban a sztori volt az utolsó, amire számítani lehet.

A Super Mario Galaxy 2 leginkább arról szól, hogy ismét elmerülünk egy hihetetlenül változatos platformjátékban, ahol a szabályok pályáról pályára változnak, ahol a Nintendo mágia az első pillanattól az utolsóig jelen van, és garantálja a szórakozást, ahol percről percre változik a fent és a lent, ahol totálisan megszabadulunk a valódi világ minden kötöttségétől és kiszámíthatóságától. Igazi videójáték, a legjobb tálalásban, amire a Nintendo Wii képes. Remekmű, akárcsak elődje.