James Cameron's AvatarTeszt

Nehéz dolog megfelelni az elvárásoknak, James Cameron új filmjét meg már a premier előtt valóságos hisztéria övezi. Új megközelítés, epikus történet, nagyfelbontású 3D kamerák és a CG technológia sosem látott alkalmazása lelkesíti az érdeklődők tömegét, akik jó előre új messiásként tekintenek a filmre. Nincs is ezzel baj, hiszen a Mester nem sokszor nyúlt mellé az életműve során, feltételezhetően most is valami nagyszabású, megrendítő alkotás hagyja el kezeit.

De mi a helyzet a menetrend szerint érkező játékadaptációval? Képes lesz arra a bravúrra, amit a jóemberek az ezüst vászonra álmodott matériától várnak?

A konzolokon landoló Avatarra nem kellett december második feléig várnunk, gyakorlatilag két héttel a film bemutatója előtt már a gépünkben tudhatjuk az Ubisoft stúdióiból ölünkbe pottyant lemezt. Ubiék logója pozitív előjelként bíztatta a tesztert, hiszen a kompánia egyszer már képes volt a lehetetlenre - a King Kong blockbuster mellé sikerült egy tisztességes, a mai napig minőségi referenciaként emlegetett licenszjátékkal előrukkolniuk, rekordidőn belül. Legutóbbi munkájuk viszont nem sikeredett ilyen fényesen...

Az Avatar minden erejével igyekszik azon lenni, hogy az átlagból kiemelkedő, szórakoztató játék legyen, de sajnos ez az erőfeszítés szinte minden egyes ponton elbukik.

Mechanizmusát tekintve akciójátékról beszélünk, mely harmadik nézőpontba repíti a kontrollert szorongató szobaharcost. Adott a bolygó (Pandora), adott a konfliktus a Helyi Őslakosság és a Gonosz Elnyomó Emberek között, és adott a történet... amiről a játék során vajmi kevés derül ki. Nincs a szánkba rágva, hogy miért jöttünk a Pandorára, a szereplők motivációi, jellemei még talán ennél is homályosabbak. Női, avagy férfi bakaként felbukkanunk a bolygón, pár betanító küldetés és egy nagy morális kérdőjel után frakciót választunk (azaz Na’vi avatárként védelmezzük a népet, vagy emberkatonaként hódítunk), majd a frakciók meghatározó figuráinak teljesítünk feladatokat. A narratíva lapos, a karakterek unalmasak, és a mély gondolatok is a felszín alatt maradnak.

A Far Cry 2 Dunia motorja által életre keltett Pandora bolygó hatalmas játszóterével, flórájával és faunájával részben képes volna ezt a problémát orvosolni. A megdöbbentő méretű területeket, lélegzetelállító kanyonokat és dzsungelt azonban képtelenek voltak izgalmas tartalommal megpakolni a fejlesztők. Egymást idéző küldetések és mellékszálak sorakoznak a forgatókönyvben egymás után, a változatosságon ennek ellenére némileg javít a két választható frakció eltérő játékstílusa. Az emberek a lőfegyverekkel és különféle mecha gépezetekkel támadnak, míg az agilis őslakosok a primitív fegyvereiket, vadállatokat és atletikus képességeiket vetik be a harc során. A cikkíró valamivel izgalmasabbnak tartotta a Na’vi kampányt, részben az élvezetes közelharc, és a különleges hangulat miatt. Az Avatar egyik legnagyobb pozitívuma a két faj különböző kampányainak újrajátszhatóságából fakad.

Az persze egy másik kérdés, hogy a játékos képes lesz-e elmélyülten lubickolni az adaptáció által nyújtott élményekben, és akarja-e az újrázást. Sajnos a történet felvezetése, és a már emlegetett dramaturgiai hiányosságok nem sokat tesznek hozzá az ember motiválásához. Emellett apró és bosszantó hibák is sorra ütik fel a fejüket, miközben a dzsungelhold ösvényeit rójuk. Az animációk gyakran merevek és esetlenül folynak egymásba. A fegyverek közötti balansz nem mindig optimális, a fejlesztői brigádnak a mordályváltást sem sikerült gördülékennyé tenni. A gépjárművek irányítása szintén furcsa (nem tudok jobb szót rá), ráadásul totál könnyen ragadunk be pl. egy buggyval két szikla közé. Ellenben az első repülési élményt a Na’vi Banshee hátán biztosan nem fogjuk egyhamar elfelejteni. Eszméletlen mélységeket és magasságokat hidalhatunk át a megbízható szárnyas hátasunk segítségével.

Virtuális dzsungelt láttunk már sokszor az utóbbi időben, mindegyiket más szemlélettel ábrázolták. A Crysisban már-már fotorealisztikus tájon keresztül vezetett az utunk, egy évvel ezelőtt Lara esőben látogatott meg egy sötét őserdei komplexumot, az Avatar burjánzó bolygója pedig egy színpompás fantáziavilágba kalauzol minket sosemlátott növényekkel, fiktív állatokkal, lebegő sziklákkal és nagybetűs Atmoszférával. A világ roppantmód eredetinek hat, bár ez az egzotikum egyeseknek túl sok lesz, másoknál pedig lehet, hogy az érdeklődést sem fogja felkelteni.

Egy problémát a világ ábrázolásánál fel kell jegyeznünk. Gyakran annyi objektum van egyszerre a képernyőn (bokrok, fák és egyéb dudvafélék...), hogy többszörire sem fogjuk találni a továbbvezető irányt, vagy épp a föntről belógó liánt, mászható peremet. A tájékozódáson a radar sem segít sokat, a magasságok jelölését jó lett volna valahogy implementálni a kis kijelzőbe.

A térben bukdácsolókon persze javíthat a sztereoszkópikus 3D hatás bekapcsolása. Az Avatar az első konzoljáték, amely teljes mértékben kihasználja az arra alkalmas kijelzők képességeit.

A program nem feledkezik meg a többszereplős partikra vágyó játékosokról sem, de nem hinném, hogy a multiplayer bármilyen plusz vonzerővel bírna egy filmadaptáció esetén.

Mi a legnagyobb bajom a játékkal? Az, hogy az összkép bíztat, reménnyel kecsegtet, de a részletek végül mindig lelombozzák az embert. Ígéretes az epikus méretű (és kidolgozottságú) háttérvilág. Csábító - Samus után szabadon - scannelgetni a tereptárgyakat és élőlényeket. Izgalmas dolog egy olyan csatában részt venni, ahol nem csak a közvetlen környezetemben, hanem a háttérben is folynak az események, miközben én tapasztalatot gyűjtök, várom az új upgrade csomagokat és spéci mozdulatokat használok. De az egész valahogy mégsem működik. Hiába a korrekt prezentáció és a bivalyerős licensz, az ördög a kidolgozatlan, elsietett, nem jól átgondolt részletekben lakozik. Bánatunkra ez a tény repíti vissza az átlagos címek közé az Avatart. És hogy miért vagyunk leginkább szomorúak? A film és az azzal szemben támasztott elvárásaink alapján nem a középkategóriában szerettük volna viszontlátni a játékot.