Colin McRae: DiRT 2Teszt

Ha azt a kifejezést halljuk, hogy "ralis játék", akkor valószínűleg mindenki nagyjából ugyanarra gondol. Bajnokság, országok, szakaszok. Finnország, Monte-Carlo, Ausztrália. Ford, Citroen, Subaru. Hosszú évek során megszokott, jól működő alapokról van szó, most azonban mégis azt mondom, hogy felejtsük el őket egy kicsit, itt van ugyanis a DiRT 2, amivel a stílusban már nagy öregnek számító Codemasters nem csak azt mutatja meg, hogy miként lehet átlépni az említett kliséken, hanem egyben azt is, hogy milyennek kellene lennie egy autóversenynek most, 2009-ben.

Félreértés ne essék: a hagyományos, szakaszokra bontott, idő elleni csatáról szóló raliversenyek szerelmesei továbbra is megtalálják kedvenc műfajukat, csak épp a Codemasters hozzácsapott ehhez egy kis ralikrosszt, meg némi terepralit is. A fő újdonság persze nem ez, hiszen már az első epizód sem volt színtiszta ebből a szempontból, sokkal inkább az egész tálalása és körítése, a DiRT 2 ugyanis nem más, mint egy nagy buli, egy fesztivál, amivel keresztbe-kasul bejárjuk az egész világot. A nagy túra során társaink is lesznek: a játékban olyan híres, manapság a ralival próbálkozó amerikai extrém sportolók bukkannak fel, mint Ken Block, Dave Mirra, vagy Travis Pastrana.

A Codemasters már a tavaly megjelent GRID esetében elkezdte ízlelgetni, hogy mi mindent lehet kihozni egy autóversenyből a prezentáció terén, a DiRT 2 esetében pedig nem túlzás azt állítani, hogy sokadik hatványra emelték az akkor látottakat. A főmenü például alapból száműzve lett, helyette egy komplett motorhome-ot kapunk, melynek legfontosabb része a lakókocsink, hiszen többek között a versenyek közül is itt válogathatunk. Az egész fantasztikusan dizájnos, cool és látványos módon van megoldva: dinamikus, három dimenziós, egymásba fésült menükben kotorászhatunk, amelyek lényegében mind egyetlen térben helyezkednek el.

Az egész megoldás talán leginkább dícséretre méltó tulajdonsága az, hogy egyetlen pillanatig sem érezzük úgy, hogy várat minket a játék: nem hazudok, amikor azt mondom, hogy öt másodpercnél hosszabb ideig semmit sem fogunk látni a képernyőn, a DiRT 2 ugyanis az ügyesen elrejtett töltések alatt is folyamatosan rajtlistákkal, statisztikákkal, achievementekkel bombáz bennünket, és az átmenet is olyan zseniálisan van megoldva az idézőjeles menüpontok, a bevezetők és a verseny között, hogy a visszajátszások előtti nagyjából fél másodpercet leszámítva soha nem fogunk fekete képernyővel találkozni. Soha. Röviden: elképesztően egyben van a játék ezen része.

Ha már ennyit beszéltünk a külsőségekről, akkor ne menjünk el szó nélkül a grafika mellett se, a Codemasters most már jó ideje csiszolgatott motorja ugyanis egészen elképesztő dolgokra képes. A helyszínek részletesek és változatosak, az autómodellek szépen törnek és koszolódnak, a különféle effektek pedig remekül növelik a játékélményt - hosszasan lehetne részletezni, hogy mi és miért néz ki jól a DiRT 2-ben, de az első bekezdésben elsütött kulcsmondat írja körül a legjobban és a legegyszerűbben a külcsínt: ilyennek kell lennie egy autóversenynek 2009-ben. És ez nem csak a grafikára, hanem az előzőleg istenített tálalásra is ráhúzható.

A tartalomról nagyvonalakban már szó esett, de egy kicsit talán érdemes a részletekbe is belemenni, hiszen viszonylag sok versenytípus akad a DiRT 2-ben. A Rally és a Rally Cross kínálja a klasszikus raligépeket: előbbi a hagyományos, szakaszokra bontott versenyt takarja, míg utóbbiban félig szilárd, félig laza burkolatú, zárt körpályákon folyik a küzdelem, immáron test-test elleni csatákkal. A Raid és a Landrush a két terepralis műfaj, ahol szintén egyszerre indítják a nyolc kocsit: előbbiben kemény offroad terepek fogják megkeseríteni az életünket, utóbbiban pedig már egy fokkal elsajátíthatóbb, de így is nagy kihívást jelentő körpályák várnak ránk.

Az utolsó, és talán legélvezetesebb versenytípus a Trailblazer: itt navigátor nélkül kell végigrepesztenünk a hosszú, és elképesztően gyors szakaszokon, ami a gyakran jellemző kétszázas sebesség felett igen komoly bukási lehetőséget hordoz magában. Van még három speciálisabb versenyvariáns is: a Dominator olyan körverseny, ahol a végső helyezés mellett az egyes szektorokban elért időeredmények alapján is rangsorolják a pilótákat, az Eliminator a jó öreg "az utolsó kiesik" típust takarja, a Gate Crasher pedig egy speciális raliverseny, ahol a pályán lévő gátokon áthajtva tehetünk szert néhány értékes bónusz másodpercre.

Ahogy már említettem, a DiRT 2 egy hatalmas világ körüli túra: összesen nem kevesebb, mint száz megmérettetés vár ránk a játékban. A karrier nem lineáris: választási lehetőségünk akad mindig bőven, így ha valamelyik versenytípust esetleg nem szeretjük annyira, akkor nyugodtan foglalkozhatunk a többivel, hiszen az elérhető bajnokságok listája a győzelmekkel szerzett tapasztalati pontjaink, és így versenyzői szintünk növekedésével folyamatosan bővülni fog. Ugyanez igaz a helyszínekre is: pályafutásunk London ralikrossz-pályáin fog kezdődni, de a tizenötös szintet elérve már a komplett világtérkép elérhetővé válik, Malajzia buja dzsungeleivel és Utah hatalmas kanyonjaival - összesen nyolc nagy helyszín vár ránk.

Egy kérdés lóg talán már csak a levegőben: szimulátor, vagy árkád? A válasz az, hogy mindkettő, és egyik sem, vagyis a jó öreg arany középútról van szó: a játék könnyen elsajátítható, de azért nem fogjuk tudni százötvennel bevenni a hajtűkanyarokat, és a vezetési modell is kellő bírkózási lehetőséget nyújt az egyre nehezedő szakaszokkal, pályákkal. Az minden esetre elmondható, hogy a DiRT 2 casualbarát: a GRID-hez hasonlóan itt is bármikor változtatható a nehézség, amivel egyébként egyenesen arányos a nyerhető pénz, illetve XP mennyisége, és a visszapörgetés lehetősége is visszatér a csapat előző játékából, ami itt talán még hasznosabbnak fog bizonyulni, mint túraautós kalandjaink során.

Hogy volt-e valami, ami nem tetszett? Volt, de nem igazán számottevő dolgokról van szó. Az egyik az autópaletta. A mennyiséggel nincs gond - a negyven négykerekűnek mindenki számára bőségesen elegendőnek kell lennie ebben a stílusban -, maga a felhozatal azonban tartogat néhány furcsaságot. Konkrétan arra gondolok, hogy olyan kocsik kaptak helyet a játékban, amik nem igazán illenek bele: egy Z4-es BMW-vel például nem hiszem, hogy olyan sokan próbálkoztak valaha is a ralipályán. Szerencsére a virtuális garázs nagyobbik része rendben van, és néhány igazi klasszikust is találunk benne - például szegény Colin McRae 95-ös Imprezáját -, de az a néhány illúzióromboló gép talán nem kellett volna.

Nagy szívfájdalom még emellett az esős, havas versenyek hiánya, illetve az, hogy éjszakai futamokat csak a ralikrossz műfaj kínál. Tény, hogy maguk a helyszínek bőven elegendő változatosságot képesek felmutatni, de azért jó lett volna, ha a természet egyéb nehézségével is megküzdhettünk volna, hiszen az életben ezek mégis csak komoly szerepet játszanak a sportágban. Sebaj, az erősen valószínűsíthető következő részben talán már megkapjuk ezeket a speciális kondíciókat is, és akkor a játék nevéhez hűen igazi sárdagonyákat rendezhetünk majd.

Egyetlen dolgot kell elfogadnunk a DiRT 2-ben ahhoz, hogy igazán szeretni tudjuk: a sajátos, és kicsit amerikai stílusát. Ha ez sikerül, akkor egy egészen zseniális és ügyesen kitalált prezentációval, csodálatos grafikával, változatos versenyekkel, jól összeválogatott helyszínekkel, és meglepően ütős dallistával ellátott ralijátékkal leszünk gazdagabbak. Egy olyan játékkal, ami ha stílusát és tartalmát tekintve nem is feltétlenül, de minőségileg mindenképpen hatalmas tisztelgés a két éve elhunyt Colin McRae előtt.