A sorokat, melyeket most olvastok rengeteg virtuális kukába dobott bekezdés előzött meg. Megpróbáltam hosszan, jól érthetően, esetleg minél érzékletesebben leírni azt, amit a Ninja Blade nyújt az egyszeri játékosnak, de nem sikerült. Nem sikerült, mert ez az a játék, aminél egyszerűen nem éri meg, vagy még inkább egyszerűen nem lehet köntörfalazni, a lényeget ugyanis három szóval lehet leírni: Pokoli Jó Szórakozás.
Ez lenne a Ninja Blade lényege, és a pesszimista énem azt súgja, hogy igazából ez lesz a veszte is. A játék ugyanis nem próbálja meg megreformálni az iparágat, nincsenek benne mindent falhoz állító megoldások, egyszerűen “csak” profin össze van rakva, minden egyes porcikája, mint sok pici fogaskerék, azért dolgozik, hogy mi elégedett mosollyal álljunk fel mellőle. Elég ez mostanában? Nekem elég volt.
Az alapfelállás egyszerű, mint a kavics. Az időpont a közeljövő, a helyszín Tokió. Van egy titokzatos vírus, melyre bár már korábban rábukkantak, eddig kordában tudtak tartani. Természetesen most nem sikerül, így a város békés lakosai szépen-lassan mutáns zombiszerű lényekké alakulnak. A megoldás adva van, egy gigantikus lézernyalábbal - mert az atombomba túlságosan oldskool - akarják forró üveggé lapítani az egykor szebb napokat látott várost (beleértve természetesen a nem túlságosan informált, viszont annál bepánikoltabb még nem zombi népességet). Előtte azonban még egy elit ninja-egységet bevetnek, hogy próbálják minimális veszteséggel levadászni a vírushordozókat. Ennek a csapatnak tagjaként vágunk bele a bevezető pályába, ahol azonnal szembesülünk a játék leglényegesebb stílusjegyeivel.
Ezek legfontosabbja a filmszerűség. Nem arra gondolok, hogy szép átvezetők vannak, vagy ilyesmi, a játék olyan, hogy nem lepődtem volna meg, ha egy-egy elrontott lépés után előugrik valahonnan John Woo és falhoz állít az előbbi teljesítményért. Minden olyan itt van, amit egy mai akciófilmtől elvárunk: nagyszabású helyszínek és pásztázások, villámgyors, látványos akciók, hatalmas szörnyek és még hatalmasabb robbanások. Ami pedig a legjobb, ezeknek nem csak szemlélői, hanem tényleges szereplői vagyunk! A varázsszó a QTE. Aki nem ismerné, egy rövid magyarázat, a három betű a Quick Time Event rövidítése, az a megoldás, mikor moziszerűen mennek az események, mi pedig egy-egy megfelelő időben lenyomott gombbal tudjuk a főszereplőt életben tartani és a helyes útra terelni. Ez a dolog itt annyira bele van szőve a játék fonalába, hogy szinte nincs olyan mozi, melyben legalább egy minimális interakcióra ne lenne szükség. Hogy ez jó-e? Embere válogatja, én speciel jobban szeretek “ott lenni” egy-egy eseménynél, nem csak figyelni, így nekem nagyon bejött ez a megoldás. Arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül cool jelenetek vannak a játékban, egyszer egy hatalmas kukac által kiköpött járműveken végzünk akadálymotorozást, méghozzá a levegőben, másik alkalommal pedig egy óriás utasszállítót próbálunk megvédeni, majd puszta kézzel / lábbal megállítani. Nagyon monumentális, nagyon hangulatos.
Szerencsére a játék akkor sem ül le, mikor éppen nem a bossharcokat verekedjük / bámuljuk végig, erről gondoskodik az ügyes pályadizájn, a kellemes harcrendszer és természetesen a pályákat elözönlő temérdek ellenfél. Többféle, több szinten fejleszthető fegyver gondoskodik arról, hogy a hentelés ne legyen unalmas, van itt a gyors, dupla pengéktől kezdve a böszme nagy kardig minden. Ahogy az lenni szokott, a játék folyamán legalább egyszer használnunk kell mindegyik fegyvert, így jó lesz gyorsan hozzájuk szokni. Természetesen távolsági fegyverből se szenvedünk hiányt, speciális “dobócsillagunkat” 3+1 erővel ruházhatjuk fel, mellyel nem csak ellenfeleink számát csökkenthetjük így, hanem egyes pályaátrendezési munkálatban is segíteni tudnak (rövid példa: a szél erejével felvértezve el tudjuk oltani a pályákon lévő tüzeket). Mint említettem, a fegyverek több szinten fejleszthetők, egy-egy fejlesztés árát az ellenfeleinkből kihulló vérvörös kristályokból tudjuk fedezni. Mókás megoldás, hogy a szimpla harcoknál is be tudunk opcionálisan hívni QTE eseményeket (az ellenfél feje fölött az Y gomb kezd el villogni, ilyenkor kell rátenyerelni arra, majd a megfelelő gombokra). Nem kötelező, azonban ezeket sikeresen abszolválva 30-50%-kal több kristályt is kaphatunk. Egy mai játékból sem maradhat ki valamilyen időmanipuláló megoldás, itt Ninja Visionnak hívják, viszont amellett, hogy belassul tőle a környezet, ezt használhatjuk rejtett dolgok / ellenfelek megtalálására is. Hátránya hogy viszonylag rövid ideig használható, illetve az ilyenkor bekapott ütések nagyobbat csapnak.
A gyors iramú akció mellé fenséges látványvilágot is kapunk. Nem mondom, hogy nem láttunk szebbet nála, viszont még így is bőven az élmezőnybe tartozik. A helyszínek nagyon rendben vannak, legyen az romba döntött felhőkarcoló, egy kihalt szervizalagút, vagy egy több ezer méter magasban lévő repülő - aminek egyébként a szárnyain-törzsén kell harcolnunk, igen, ennyire vad akciók vannak benne! Ellenfeleink is látványosak, legyen az egy többfejű, hatalmas hidra, vagy csak egy szimpla szuperzombi. Cserébe néha sajnos kapunk fura mozdulatokat - nem, nem programhibáról van szó, egyszerűen van néhány olyan tipikusan japós megmozdulás a játékban, melyet biztos vagyok, hogy normális ember nem csinál. Persze nekem még nem szorított egy ninja-mutáns pengét a torkomhoz, lehet az kihozza a legrosszabbat az emberből...
Zeneileg hasonlóan kellemes színvonallal találkozhatunk. Nem feltétlen az a zene, melyet soundtrack-gyűjteményben viszontlátnék, azonban az akciók mellé kellően feszes és szerencsére sosem tolakodik az előtérbe. A szinkronhangok kellemesek, de érdemes megemlítenem, hogy a szereplők néha figyelmeztetés nélkül átváltanak angolból japánba (természetesen a helyzet ezt kívánja, csak először meglepő), szóval ha az ember nincs mindkét nyelvben otthon, érdemes bekapcsolni a feliratozást.
Meglepő módon a játék nem lett legyűrhetetlenül nehéz. Nem kell megijedni, tartogat elég kihívást, azonban éppen csak annyit, hogy ne érezzük azt, hogy csukott szemmel végig tudunk rohanni a pályákon. Ráadásul érdemes is megfelelően taktikázni, mivel minden egyes pálya végén kapunk egy több pontból álló osztályzatot, a játék figyeli a kiosztott és bekapott sebzést, a befejezéshez szükséges időt, kombók számát és még néhány dolgot, majd ezekből kapunk egy osztályzatot. Ennél pedig érdemes minél jobbra törekedni, hiszen új ruhák, sőt, a végén akár új fegyver is lehet a jutalmunk a jó teljesítményért! Okos megoldás, hogy bármikor vissza tudunk egy korábbi misszióhoz térni, így ha elsőre nem sikerült volna A+ osztályzatot elérni, akkor később, táposabb fegyverekkel újrapróbálhatjuk.
Ügyes megoldás a QTE események során bekövetkezett hibázás büntetése is, mely alapvetően két fajtára osztható. Ritkán van olyan, hogy egy félrenyomott gombnál megy tovább a sztori, csak mondjuk bekapunk egy tetemesebb sebzést, legtöbbször azonban a “film” megáll, visszatekerődik néhány gombnyomással korábbra, majd újra próbálhatjuk az adott szekvenciát. Egyébként szerencsére nem véletlenszerűen kell a gombokat nyomogatni, mikor Ken támad, akkor szinte biztos, hogy valamelyik támadás gombot kell megnyomni, ha ugrik, akkor általában az ugrás gombot kell eltalálnunk, ha pedig valamerre kikerülni akar egy-egy támadást, akkor a kart kell az adott irányba húzni. Ezzel egyrészt könnyítették a feladatokat, hiszen nagyjából sejthetjük, hogy mi következik, másrészt fokozták az “ott vagyok” érzést. Természetesen, ha valaki nagyobb kihívásra vágyik, még mindig ott a hard mód, ahol a játék hirtelen átvált és lépten-nyomon megpróbálja minél jobban megkeseríteni az életünket.
Megmondom őszintén, a Ninja Blade-el töltött minden egyes percet élveztem, azonban van néhány banális hiba, mely mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Egyik és talán a legfontosabb a mentési lehetőség teljes hiánya. Egy pálya, egy hajrá, ez az alapszabály. Ha félbe akarod hagyni, akkor vagy bekapcsolva hagyod a gépet, vagy kezded elölről legközelebb. Értem én, hogy nem akarták megbontani a pályán végbemenő eseményeket, de akkor is, néha szeretnék csak egy negyed-fél órát kaszabolni. Nagyon nagy negatívum ez, nem is tudom, hogy gondolhatták. Felhozhatnám hibának, hogy a játék relatíve könnyű, de igazából nem az, maximum a Gaiden tesóhoz mérten. De tegyük hozzá és nem győzöm ismételni, a From Softwarenek láthatóan nem az volt a célja, hogy Hayabusha bácsi ellen indítsák a játékot, a kettő totálisan más stílust képvisel. Arról nem is beszélve, hogy aki az 1000 pontra megy, az azért vért fog a végén izzadni néha. Így tehát nem rovom fel hibának, de még egyszer egy rövid figyelmeztetés a teszt végére, a játéknak tényleg egy nagyszabású akciófilm a lelke, így aki stílust megreformáló játékmenetre, mély, fordulatos történetvezetésre, esetleg egy friss, karizmatikus főhősre vágyik, az csalódni fog. Aki azonban nagyjából tíz órányi kikapcsolódásra és rendkívül látványos harcokra vágyik, annak a Ninja Blade tökéletes lesz.