Wasteland 3Teszt

Arizona megint megszívta. A régi világ maradékából szerveződött Desert Rangerek már épp kezdtek valamiféle rendet megszilárdítani az állam határain belül, mikor a múlt páros lábbal tökön rúgta őket. A nagyjából 100 évvel korábbi világégésért is felelős Cochise AI néhány bosszúszomjas delikvens segítségével pont a saját bázisuk alagsorában kelt életre, hogy szintetikus seregével átvegye az uralmat a világ felett és csak Vargas tábornok önfeláldozásának (és egy sebtében összetákolt nukleáris bombának) köszönhető, hogy elkerülték az újabb apokalipszist. A csata ára így is óriási volt, az erejüket vesztett Rangereknek segítségre volt szüksége - a segítség pedig a szomszédos Coloradóból érkezett, a helyi főmufti, a Patriarch ugyanis megfelelő mennyiségű ellátmányt tudott volna küldeni, egy apró feladat elvégzéséért cserébe. Útnak indult hát a November szakasz az örök hó sziklaszirtjei közé, azonban már a megérkezés se zökkenőmentes...

És valahol itt kapcsolódunk be a Wasteland 3-ba, gyors tutorialként azonnal onnan indulva, hogy szakaszunk jelentős részét pengeélre hányta az egyik helyi banda, mi pedig épp csak megmenekülve a Vér Áradatából felszerelés és úgy általánosságban Ranger szakasz nélkül kerülünk a Patriarch színe elé. Ahol kiderül, hogy a fent említett apró feladat csak első hallásra tűnik egyszerűnek: Colorado mindenható urának három gyermekét kell elfognunk, akik azonban az állam legerősebb és leginkább véreskezű bandáihoz csatlakoztak, vagy lettek azoknak vezetői.

A 2013-ban megjelent Wasteland 2 az akkoriban beindult Kickstarter-hullám egyik korai sikerprojektje volt, nem csak (akkoriban) komolynak számító összeget szedtek össze, hanem abból egy rendkívül jó játékot sikerült összeraknia az inXile-nak. A harmadik rész egy picivel kalandosabb úton érkezett közénk, hiszen egy újabb gyűjtés sikere után valamivel Brian Fargo csapatát felvásárolta a Microsoft, majd a támogatók pénze mellett valamennyi saját tőkét is beleraktak az időközben 2020-ra csúszott játékba, amely így az egyik utolsó „multiplatform first-party” játéka lett a redmondi kiadónak. A financiális rásegítést maximum a produkciós értékekben érhetjük tetten, az viszont, hogy ez egy alapvetően a téma és sorozat rajongóinak tervezett játék, minden ízében érződik - a Wasteland 3 ugyanis nagyjából a második rész hol kibővített, hogy áramvonalasított, de azzal már-már önplagizálóan megegyező folytatása lett.

Ami persze nem is gond, nem kell minden játéknál újra és újra feltalálni a spanyolviaszt és ezzel a húzással bárki, aki az elmúlt években megmentette Arizonát, szinte minimális rákészüléssel foghat neki az új résznek. Visszatér a klasszikus (pontosabban C.L.A.S.S.I.C.-us) karakterfejlesztés, ahol szintenként egy-egy pontot oszthatunk el alap tulajdonságokat között, minden második szinten pedig néhány pontot rakhatunk valamelyik képességre. Ezek listája néhol egyszerűbb lett az elődhöz képest (a korábbi sok fegyverosztályt összezsúfolták nagyjából az automatic/hand/big guns trióba), máshol pedig valamivel bővebb (a fegyverek mellett ezúttal már a páncélokat is módosíthatjuk a hozzá tartozó skillel) és természetesen megmaradt minden Ranger leghasznosabb képessége, a túlélés záloga, a kenyérpirító javítás. Mindenes karaktert továbbra se tudunk létrehozni, épp ezért úgy kell a maximum hat főből álló csapatunk tagjait megalkotni (vagy felvenni a sztori során mellénk szegődő emberek némelyikét), hogy azok mind csatában, mind azon kívül kiegészítsék egymást.

Vagy ne, ugyanis a Wasteland 3 szépsége az, hogy szinte mindent szinte mindenhogy meg lehet oldani. Ez a rugalmas történetmesélés biztosítja azt, hogy az esetek többségében valahogy akkor is be tudunk jutni például egy szupertitkos széfbe, ha nincs a csapatban aranykezű zártörő. Az alapfelvetés az, hogy erőszakkal minden megoldható, azonban sokszor (értsd: az esetek 99%-ban) egy kis hekkelés, zártörés, kerülőút felfedezése, esetleg öblös csapásokkal végrehajtott seggnyalás lényegesen egyszerűbb úton vezet a célunkhoz. És ebben rejlik a Wasteland 3 egyik hatalmas erénye, hogy tényleg úgy érezzük, hogy az adott kalandot teljesen ránk, illetve csapatunkra szabták, nincs is annál menőbb érzés, mikor a megfelelő képességek birtokában könnyűszerrel kibeszéljük magunkat egy potenciálisan nehéz csatából.

A másik erény pedig ennek egyenesági folyománya: mivel a feladatok sokféleképp megoldhatóak, azoknak hasonlóan sok végkimenetele lehetséges. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a játék gerincét adó történetszálban (a fent említett említett emberkék elfogása) is nem sokat kell előre haladnunk ahhoz, hogy kiderüljön, hogy nem csak fekete és fehér szerepek vannak, hanem a szürke, ha nem is ötven, de legalább egy tucatnyi árnyalata közül választhatunk, majd kedvünk szerint szúrhatjuk hátba azt, aki addig a szövetségesének hitt minket. Ez pedig nem csak a történetet színesíti (mely egyébként bár a sorozat kedvelőinek jónéhány kikacsintást kínál, a szériába most beleugróknak is teljes élményt ad), hanem komoly mennyiségű újrajátszásra is lehetőséget ad - feltéve, hogy az embernek van lehetősége az alaphangon 35-40 óra, maximalistáknak ennek minimum a másfélszeresével növelt időtartamnak újra és újra nekifutnia.

Ha pedig a lehetőség adott, akkor tényleg vétek nem felfedezni minden egyes szegletét Colorado hófödte csúcsainak, ugyanis a Wasteland játékokra jellemző „véresen komolytalan” hangulat ugyanis minden egyes pillanatban megmosolyogtat és megbotránkoztat. Ez az a világ, melyet kegyetlen bandák uralnak, ahol az egyik bandavezér úgy ellenőrzi le, hogy töltve van-e a fegyvere, hogy agyonlő vele valakit, de közben végtelen mennyiségű kitűnően megírt humorba futunk bele, legyenek azok aranyos szójátékok (az egyik hely vámpírrá maszkírozott, légzéssegítő eszközt használó vezetőjét Flab the Inhalernek hívják), egy szabadszájú papagáj folyamatos anyázása, vagy az utolsó semmire se használható tárgyhoz csatolt leírás, egyszerűen nincs olyan pillanat, amikor ne kerekedne vigyorra a szánk. A (egyébként száz százalékig szinkronizált) szereplőgárda egészen zseniális, valljuk be, viszonylag kevés olyan játék van, ahol God-President Reagennel (igen, az egykori elnök digitális lenyomatával) beszélgethetünk. Talán grandiózusságban nem annyira tudja felvenni a versenyt a stílus koronázatlan királyaként emlegetett Divinity Original Sin szériával, azonban az írás minőségére nem lehet panasz.

Ahogy az audiovizuális körítésre sem, nyilván érdemes kategóriáján belül kezelni, ott viszont határozottan az élmezőnybe tartozik a Wasteland 3 látványvilága. Colorado helyszínei csodaszép részletességgel lettek megalkotva, egyszerűen öröm járkálni mind a világtérképen, hűséges hókotró harciteherautónkkal, akár a különböző helyszíneken. Egyedül azt sajnáltam, hogy bár az állam nevesebb helyszíneire is eljutunk (kiemelve Denvert és Aspent), ezek jellegzetességei nem köszönnek vissza, inkább csak méretesebb pályákat jelentenek. Külön említést érdemel a játék zenei részlege, egyes komolyabb csatákhoz ismertebb dalok feldolgozásait kapjuk, melyek bámulatosan jól sikerültek, ki hinné, hogy a Battle Hymn of the Republic ilyen változatba is átfordítható?

És még egy dolog átkerült az új részbe a korábbiból: az inXile régóta hordozott keresztje, a programhibák tömkelege. Van itt minden, mint a vásárban: a kisebb, vizuális glitchektől kezdve a bugos questeken és percekig tartó betöltéseken keresztül a random fagyásokig, csak válogatni kell. Ez pedig egy olyan dolog, ami a hasonló problémákba beleütköző második rész, az extra fejlesztési idő és a komolyabb büdzsé mellett egyáltalán nem megbocsátható dolog. Sajnos ellenfeleink és karaktereink mesterséges intelligenciája se javult egy fikarcnyit se, a nehezebb fokozat jellemzően az ellenfelek életerejét és a bekapott lövések erejét növeli, nem fognak a velünk szembenálló felek új taktikákat kitalálni, saját katonáink pedig minden gond nélkül menetelnek szó szerint tűzön-vízen át, mert amennyiben valamilyen veszély van köztük és az általunk megadott úticél közt, azt eszükbe se jut kikerülni.

Szebb, jobb, nagyobb, azonban a régi problémák által kárhoztatva, nagyjából így lehet egy mondatban összefoglalni azt, milyen is lett a Wasteland sorozat harmadik része. Az inXile már többször tanúbizonyságot tett arról, hogy írásban, világ- és karakteralkotásban a legnagyobbak közt vannak, a nukleáris apokalipszis utáni Colorado több tucat olyan történetet kínál, melyet egy-egy csúcskategóriás alkotás is megirigyelne, a klasszikus harcrendszer továbbra is feszes, veszélyes és a győzelmet mindig komoly eredményként éljük meg és végre körítés terén is sikerült komoly eredményt elérniük. Csak azok az utolsó simítások, azok a minőségbiztosítási lépések lehetnének valamivel pontosabbak, hogy végre minden klappoljon. Azt már tudjuk, hogy most már ténylegesen a Microsoft berkeiben Brian Fargo és csapata valami komolyabb játékon dolgozik, de én nagyon remélem, hogy visszatérnek még az atomháború sújtotta Egyesült Államokba, mert azokat a történeteket, melyeket ez a világ kínál bármikor szívesen átélek.

Warhawk