Super Mario PartyTeszt

Nem is olyan rég, amikor a Mario Party The Top 100 névre hallgató bájos kis minijáték gyűjtemény vizsgálatának apropójából a széria jelenét a “ha ez a csúcs, akkor ideje lenne a “csúcsonabbahagyni”” mondattal szummáztam, még nem is sejetettem, hogy ND Cube-ék már szorgosan dolgoznak azon, hogy ezt most nagy mea culpázások közepette visszavonjam. Jól van, jól van, oké, mea culpa, mondjuk ki már így az elején: a szuperedik hatványra emelt Mario Party egészen kellemes lett.

De hol lehet egy ilyen régi, sok szempontból avittas és valljuk be: erősen túltolt sorozatot hatványozni? Leginkább úgy, hogy a Super Mario Party igyekszik átugrani a saját maga által felhúzott korlátait, ahol pedig erre nincs alkalma, ott azokhoz a megoldásokhoz nyúl vissza, ahol a legjobban tudott működni.

Korlátugrálás? De hisz ez egy társasjáték! Mi a franc, feltalálták a gömb alakú dobókockát? Nem. A Super Mario Party kikacsintgatásait sokkal inkább úgy tudnám leírni, hogy megpróbálja a társasjáték milliőt kicsit szabadabb szellemben megközelíteni. Hisz ez mégis csak egy videojáték, a saját (jóval tágasabb) korlátaival - miért ne implementálhatná egy-egy próbálkozás erejéig az itt bevált megoldásokat a partiba?

No, megijedni azért nem kell: nincs benne Battle Royal meg furmányos szabályokkal ellátott jRPG rendszerek, csupán annyi, hogy a némileg statikus társasjáték átadja a helyét egy-egy jóval dinamikusabb szisztémának. Például a River Survival mód, melyben társainkkal egy csónakban evezve raftingolás közben keverdünk bele mindenféle minijátékokba vagy a Partner Party játékmód, ahol az asztalon a kötött útvonalak helyett amolyan sRPG-s megközelítéssel (ahányat dobtál, annyit mehetsz bármerre) dobja fel a formulát.

Apróságok, de abszolút jól működnek. Hosszú évek (és jónéhány öncélú rókabőr) óta először érzem úgy, hogy tényleg kreatív elmék tervezték a játékot. Olyanok, akik talán játszanak is vele, nem csak megkomponálják, majd odaborítják a nagyérdemű elé, “nesztek, majd Mario úgyis eladja” felkiáltással.

Emellett pedig a régi receptekhez is gondos, válogatós kézzel nyúltak az alkotók: nincs több “együtt autókázunk a minijáték naplementébe” marhaság meg “only amiibo makes it possible” - ami a régi Mario Party-k sava borsát adta, a kompetitív társas, azaz a csillagok módszeres elorozása a többiek orra elől - erre van szükség kérem, ha már mindenképp hagyományokat akarunk őrizgetni. Aztán hadd pusztuljanak a barátságok - már ha egy barátságot egy ilyen tönkre tud tenni, azért nem is kár.

De mit érne az egész hercehurca, ha a minijátékok nem volnának élvezetesek, de szerencsére erről szó sincs. Nem mondom, hogy nem hordott jobban dizájnolt kompozíciókat a hátán videojáték-világ, de a kazuár-hácé tengely teljes spektrumának igazán nehéz egészében megfelelni. Maradtak tehát a jól bevált pick up and play szellemiségnél, ami teszi a dolgát, a zseni gameplay bravúrokat pedig továbbra is más Nintendo játékokban kell keresnünk. A minijátékok nagyban építenek a JoyCon-ok mozgásérzékelőire, mégpedig egész jól: nem érezzük azt, hogy ránk van erőszakolva egy öncélú techdemo, csak azért hogy lássuk: ilyen is van a tarsolyban.

Nem hittem volna, pedig tényleg ez a helyzet: a Mario Party széria hosszú elpazarolt évek után, bár óvatos léptekkel, de szintet lépett. Végre igazán jól működő újítások egészítik ki a sorozat legjobb elemeinek díszcsokrát. És bár a minijátékok tekintetében úgy érzem, van még odébb, az irány jó: valahogy így kell csinálni Mario Party játékokat 2018-ban.