És most következne a gyorstalpaló, hogy mégis mi az az FTL, és miért ekkora szám a Subset Games új játéka, ami képek alapján akár egy kaputelefonon is futna. De ez most elmarad, ugyanis meggyőződésem, hogy aki ezt nem tudja, az vagy kóros pixelgrafika utálat okán rekedt egy szellemi vákuumban, vagy pusztán hanyagságból. A kultusz hatását jól példázza, hogy belőlem máris kihozta a sznob állatot.
De lássuk a sztorit. A (sovány) történet szerint a futurisztikus emberiség nem tudta megértetni magát a Vek nevű inszektoid fajjal, ezért mindkét fél az erőszak univerzális nyelvére váltott. A kilátások gyorsan rosszra fordultak, ezért a humanoidok bedobták a joker kártyát: idősíkokban utazó pilótákat, és azok hatalmas légycsapó mecháit. Egy ilyen háromtagú alakulat vezetői vagyunk, a cél pedig látszólag egyszerű: megvédeni a Földet és annak lakóit, akik bosszantó módon még akkor se képesek elhagyni otthonaikat, amikor egy ötemeletes szarvasbogár készül áttiporni rajtuk.
Az Into the Breach már ránézésre is sokban különbözik szellemi elődjétől: körökre osztott idő, négyzetekre osztott tér. És itt az első csavar: a zsánertől szokatlan módon az ellenség összes támadó lépését előre látni. Vagyis egy reakciós pozícióba dob, felkínálva a lehetőséget, hogy ügyes és átgondolt válaszlépesekkel tüzet olthatunk (akár szó szerint), de még jobb esetben ritkíthatjuk is a bogaras betolakodókat. Ami ennél is izgalmasabb, hogy a mechanika és az AI együttese szinte mindig kínál egy hibátlan (de minimum alacsony veszteségekkel járó) megoldást, még ha ez elsőre nem is tűnik így. És ez az egyik fő vonzereje az ITB-nek: némi gyakorlat után, egy-egy probléma kisakkozásával esőembernek érezheti magát a játékos. Főleg, ha elsőre megoldhatatlannak látszik a probléma. De épp ettől az érzelmi hullámvasúttól lesz édesebb lesz a győzelem... már ha sikerül megtalálni a hozzávezető lépéssorozatot. Vagyis a lényeg, hogy mind kudarc, mind siker esetén elsősorban magunkat kell okolni. Ezt azért fontos megjegyezni, mert az FTL, és úgy általában a legtöbb roguelike játék áldása és rákfenéje egyben az RNG, azaz a random generált véletlenszerűség. Amit ezzel a koncepcióval majdnem gyökerestől ki is téptek az alapokból. (Hála a jó égnek... - mcmacko) Mindezt keretbe foglalták egy gyorsan tanulható szabályrendszerrel (mozgás, sebzés, tolás-húzás, illetve a környezet felhasználása és kombinálása), ami a kezelőfelület kedvéért nem lett túlbonyolítva, ám attól még meglepően mély taktikai húzásoknak ad teret. Ez részben azért lehetséges, mert a 8+1 csapat (27 mecha) tele van egyedi játékstílust igénylő, valóban kreatív képességekkel. Kiváltképp igaz ez a drágább (acsik után járó pénzzel vásárolható) osztagokra, amikkel sokszor merőben más gondolkodás szükséges. Erre jönnek még a pilóták, aminek repertoárja folyamatosan bővül, egyedi képességeik pedig egy újabb réteg stratégiát dobnak a szerkezetre.
A kampány összesen négy szigetet kínál a maga jellegzetességeivel, legyen szó a terepről, Vek felhozatalról, vagy épp környezeti hatásokról. A sorrendtől függetlenül egyre nehezednek a feladatok, azonban a második után elérhető az utolsó küldetés. Tehát a klasszikus értelemben könnyű kijárni, 30 óra után mégis tisztelettel emelem kalapomat mindazok előtt, akik akár easy fokozaton is befejezték a játékot négy megvédett szigettel. Már csak azért is, mert a kihívás elvileg egyenes arányban növekszik a csapat fejlettségével, ez azonban a gyakorlatban nem teljesen igaz. Érezhetően nagy nehézségi tüske szúr a játékos hátsójába a harmadik sziget tájékán, amin gyanúm szerint a jövőben finomítani fognak. Minden küldetés fakultatív feladatokkal jár, amik teljesítése azonban elengedhetetlen a fejlesztéshez. Ezek nehézségi szintje / élvezhetősége azonban változó. Pár óra után kirajzolódik egy minta, kiszámíthatósága végett egy döntési mederbe sodorja a játékost. Ugyanez vonatkozik a fejlesztésekre: a legtöbb felkínált eszköz nem új, csak más mechák alapfelszereltségeiből valóak, így a pontok elköltése sokszor lekorlátozódik új egyedi pilótákra, vagy a jóval unalmasabb, de biztonságosabb grid power (életerő) vagy core (mechák fejlesztésére való reaktormag) vásárlásra. Ezen a téren még szükség lesz hasznos (és érdekes) opciókra. És ha már csalódások: Ben Prunty - akit már csak a neve miatt is muszáj volt megemlíteni - az FTL zseniális zenei aláfestésével érezhetően túl magasra tette magának a lécet, amit most nem sikerült megugrani.
Ezek a tények azonban eltörpülnek mindazok mellett, amit az Into the Breach nyújtani tud és képvisel. Egy rendkívül addiktív és gördülékeny, egyedi módon működő és jutalmazó rendszer, ami horgászhalként ravaszul becsalogatja a taktikai / stratégiai kihívásokra (joggal) kiéhezett jelentkezőket, hogy aztán azok félúton döbbenjek rá: valójában egy jól felöltöztetett fejtörővel ütik el már sorozatban a sokadik órát. De ezen a ponton már mindegy is, mert meg kell szerezni egy új osztagot, egy új pilótát, megmenteni egy új idősíkot, kipróbálni egy teljesen lehetetlen felállást, vagy csak megpiszkálni az intellektusunk egy olyan részét, amit eddig nem sok másik játék merészelt. Mindezt olyan (látszólag) könnyed kivitelben, ami nem idegenít el elsőre senkit az amúgy vitathatatlan összetettségével. Az egyetlen igazi negatívuma az, hogy nem FTL. Bár meggyőzött, mi több, kiemelkedőnek tartom, klasszikus valószínűleg nem válik belőle. Talán egy másik idősíkban.