Little NightmaresTeszt

A Little Nightmares-szel a Tarsier csapata egy olyan képletet alkotott, melyben egymástól látszólag teljesen független elemek, játékok, képi világok és ötletek vegyülnek. A végeredmény azonban nem egy felismerhetetlen massza vagy torz alkotás, ami a saját helyét keresi - hanem egy olyan játék, ami nem kíván többnek látszani, mint ami valójában és pontosan azt nyújtja, amit a fejébe vett.

Egy 42-es Nike tornacipő nincs itt valahol?

A Little Nightmares valóságos. Na nem is a játék egésze, hanem a koncepció, ahogy a kis esőkabátos gyermek szembesül megannyi fölé tornyosuló kihívással. Az elgondolás, hogy piciny karakterünk akár a mindennapi tárgyak és helyszínek között is elveszhet, pontosan azt a nyilvánvaló üzenetet közvetíti, ami valószínűleg mindannyiunkkal megesett már (gyermekként talán gyakrabban): amikor elveszve érezzük magunkat a világban.

A Little Nightmares elvont. Ezen ereje pontosan a koncepcióban rejlő alapból fakad. A perspektívák aránytalan eltorzítása miatt néhol szándékosan jelentéktelenebbnek érezzük magunkat, míg máshol már-már normális körülményeket képzelhetünk magunk köré, hogy aztán egyik pillanatról a másikra éreztesse velünk, mennyire elenyésző a jelenlétünk a világban.

Mindig csak a lógás, más meg mosogasson, mi?

A Little Nightmares kedves. Az első látszatra az Unravellel párhuzamba állítható, nyilvánvaló méretbeli eltérésekből adódó platformer részek során nem egyszer fogjuk úgy érezni, mintha egy gyerekmesét látnák. Még akkor is, ha a környezet és a feladatok, illetve a mögöttük megbújó utalások nem is feltétlenül azok, amiket a fiatal korosztály számára nyugodt szívvel ajánlanánk.

A Little Nightmares kegyetlen. A szinte Dark Souls jellegű, bárminemű utalást, tanácsot vagy fogódzkodót nem nyújtó játék kíméletlenül torolja meg a legapróbb hibát is, legyen szó egy platformer szekvenciánál történő elhibázott ugrásról vagy egy bossfight-nak beillő menekülésről. Ráadásul hihetetlen érzékkel változtatja a nyugodt, felfedezésre és lassabb előrehaladásra építő részeket a feszült, reflexekre kihegyezett vérre és időre menő szituációkkal. Ennek köszönhetően egy folyamatos érzelmi hullámvasút jellemzi a játékot, ahol sosem tudhatjuk, mikor következik az újabb pofon.

Mire én ezt a szőnyeget kiporszívózom...

A Little Nightmares mesés. Az Unreal Engine-nel életre keltett bárka minden szintje más és más tematikára és helyszínre épül. Ezzel egyidejűleg pedig a némiképp gyurmafigurákra emlékeztető karakterek és színházat idéző szobák miatt olyan érzésünk lehet, mintha egy szokatlan és kitekert előadásra váltottunk volna jegyet, ahol a porond és a hangulat folyamatosan változik a kellemes, a nyomasztó és a teljesen letargikus között. Néha pedig a bohókás és vicces felütés sem áll távol tőle, ugyanakkor egy percig sem ringat abban a hamis illúzióban, hogy minden normális.

A Little Nightmares groteszk. Dacára a fenti mondatoknak, a játék teljes egészét átlengi egy Tim Burtonös stílus, az atmoszféra pedig már-már az American McGee-féle Alice játékok elborult világképét idézi meg, melyre csak nagy mértékben ráerősít a karakterek eltúlzott ábrázolása és a mindig jelen lévő kényszerített perspektívából adódó világnézet. Az egyes helyszíneken található szereplők pedig, velünk együtt, egytől-egyig megtestesítik mindazt, ami gyermeki énünket egykoron riogatta.

Durva egy házibuli, már közel a filmszakadás.

A Little Nightmares tartalmas. A készítők ügyesen adagolják a sötét tónusú, nyomasztó, sürgető szituációkat és a nyugodt, kellemes, melegséget árasztó helyszíneken játszódó fejtörőket. A köztük lévő váltások és átmenetek pedig mindig egy előre megtervezett forgatókönyv szerint történnek, melyekre a koronát a legváratlanabb pillanatokban előforduló, látványos éhezős jelenetek teszik fel, melyeket csak tovább fokoz az ilyenkor legintenzívebb zenei kíséret.

A Little Nightmares rövid. Mindössze néhány óra alatt bejárhatjuk a bárka minden szintjét és mire hozzászoknánk a letargikus hangulathoz, már meglátjuk a fényt az alagút végén, az utunk véget ér. Mi pedig fellélegezhetünk, hiszen a nyugodt zárókép előtt a kicsiny esőkabátos egyre bizarrabb és furcsább tettek elkövetője és szenvedője lesz, ezek után pedig könnyen megkérdőjelezzük, ki is az igazi áldozat.

Hát, ez a pincér sem szakad meg a jattért.

A Little Nightmares ékes iskolapéldája, amikor egy okos ötlet köré a megfelelő alapok és elemek felhasználásával sikerül játékot alkotni. Távolról sem tökéletes, egyik ereje azonban pont ebben rejlik, hiszen a kis esőkabátoshoz hasonlóan mi is érezhettük már úgy, hogy a világ összefog ellenünk, a fejünkre nő. A Tarsier alkotása sajátos módon tár elénk egy szokatlan univezumot, a rövid történet során pedig a megfelelő pontokon olyan kérdéseket és utalásokat feszeget, amik után biztosan nem maradunk közömbösek.