Eagle FlightTeszt

2016 a VR éve! Vagy… legalábbis bizonyos szempontokból. Hogy mennyire lett és lesz meghatározó, az továbbra is olyan kérdés, melynek válaszát vérmérséklettől, rajongási foktól (és egyeseknél valószínűleg az ingyenjáték-áramszámla ráta aktuális szintjétől) függően lehet megválaszolni, de az megmásíthatatlan tény, hogy legalább megjelentek és megvásárolhatóak az első eszközök. Sőt, nem csak megjelentek, de látszólag olyan mennyiségű vásárlót értek el (vagy olyan jól elhitették, hogy el fogják érni), hogy lassan azok is bepróbálkoznak egy-egy játékkal, akiknél a lelkesedést rég leváltotta a jéghideg üzleti érzék: igen, a nagy kiadókra gondolok. Közülük is az Ubisoft tűnik a legbátrabbnak, akiknél négy, a virtuális valóságot kihasználó játékon dolgoznak / dolgoztak, ezek közül az első fecske meg is érkezett, ő lenne az Eagle Flight.

Pontosabban nem is fecske, hanem sas, mivel a cím tökéletesen leírja a játék lényegét: egy sasmadár tollai közé bújva lehet majd repkednünk benne. Persze nem is az Ubisoftról beszélnénk, ha ezt nem egy sandbox játék keretei között tehetnénk, rakás összegyűjthető biszbasz közepette, több tucatnyi küldetésen keresztül. Az Eagle Flight Párizsban játszódik az emberek uralma után valamennyivel. Hogy az eredeti lakosok hova tűntek arról nincs információ, azonban kellően régen leléptek ahhoz, hogy buja növényzet fedje be a várost és látszólag az állatkert kapuját is nyitva hagyták, mert mással nem igazán lehet magyarázni a zebrák és egyéb egzotikus állatok jelenlétét a városban. Mi egy újszülött sasként kezdünk és fokozatosan tanuljuk meg azokat a dolgokat, melyeket ezeknek az állatoknak tudniuk kell, mindegyiket egy-egy újabb küldetés keretein belül.

És ezzel el is érkeztünk az Eagle Flight legnagyobb problémájához, ahhoz, amit az ornitológusok már jó ideje tudnak: a sasok összességében eléggé unalmas állatok, nem csinálnak túl sok mindent. Ez pedig hűen tükröződik a játékban is, szerintem egy kezemen meg tudom számolni a feladatok fajtáit és abban se vagyok biztos, hogy minden ujjamat használnom kellene. Van egy „repülj végig ezen az útvonalon időre” típus, aztán ennek gyűrűkkel súlyosbított változata, illetve néhány olyan, ahol harcolnunk kell. Ez az a pont, ahol kicsit elengedjük a biológia kantárát, sasunk ugyanis gyilkos sikolyt tud „kilőni”, amivel szét tudja pukkantani az ellenséges madarakat. (Ez egyébként akár meg is magyarázza az emberek hiányát - én se élnék olyan helyen, ahol rám kiált egy madár és lufiként szétdurranok…) A feladatok majdnem mindegyike időre megy, minél gyorsabbak vagyunk, annál többet kapunk meg a maximálisan elérhető három csillagból. A több csillag több pályához enged hozzáférni, ahol még több csillagot szedhetünk össze és így tovább. Nem a legizgalmasabb rendszer, az biztos. Ha pedig unjuk a feladatokat, akkor elindulhatunk tollakat vagy halakat összeszedni a városban, aminek túl sok haszna nincs, de Ubisoft sandbox játék ugye nem létezhet haszontalan összeszedhető bigyó nélkül.

Éppen ezért nem is maga a „sztori”, vagy a feladatok azok, melyek itt valamit is érnek, hanem az az élmény, hogy szabadon repülhetjük körbe Párizs összezsugorított mását. Nyilván nem feltétlen kell itt keresni egy Assassin's Creed részletességét, az Eagle Flight egy egyszerűbb, de stílusos látványvilággal operál, amit határozottan kellemes élmény „bejárni”. Ügyes ötlet, hogy nagyon sok épület és tereptárgy (elhagyatott autók, felborult metrókocsik és így tovább) nem csak díszként vannak jelent, de az ügyesebbek akár be-, illetve keresztül is repülhetnek rajtuk. A repülés önmaga egyébként érdekes módon van megoldva, szerencsére nem kell a kezünkkel csapkodnunk (mint mondjuk a Birdly-ben), viszont az „arra mész amerre nézel” módszert lecserélték arra, hogy arra kanyarodunk, amerre döntjük a fejünket. Ez elsőre eléggé szokatlan, hiszen lehet, hogy a madarak így működnek, de az embereknél az elsődleges ösztön az, hogy arra fordulsz, amerre elindulsz, de viszonylag hamar meg lehet tanulni, utána pedig már olyan ösztönösen bólogatunk, mint helikopteres tóni, mikor a mágikusan növekvő házáról kérdezik.

Ha pedig a sztori mód és a szabad repülés nem lenne elég, a játékban egy viszonylag egyszerű multiplayer lehetőség is helyet kapott, kétszer három madár játszhat egy Capture the Flag-hez hasonló játékot. Érdekes módon talán ez a játék legerősebb pontja, a méretes pálya és a teljes, háromszázhatvan fokos szabadság nagyon jót tesz neki és tényleg izgalmas pillanatokat lehet átélni benne. Nem mondom, hogy az év többszereplős játéka lesz, de viszonylag működőképes ez a játékmód, ideig-óráig erejéig el lehet vele szórakozni.

Mely egyébként az Eagle Flight-ra összességében is igaz. A repülés alapvetően nagyszerű élmény, miután berögzül az irányítás egészen látványos manővereket tudunk végrehajtani. Viszont előbb-utóbb beüt a szokásos sandbox-betegség, egyszerűen nem köt le eléggé, hogy most a Louvre helyett a Notre Dame környékén kell időre repülnünk. Ha első szárnypróbálgatásnak szánta az Ubisoft a játékot az új eszközök világában, akkor igazából nem lehet okunk a panaszra - később azonban ennél sokkal több kell majd a sikerhez.

@youtube @youtube