Singstar UltimateTeszt

Valaha óriási cím volt, mára a név csengése megkopott. A Singstar annak idején a casual játékok friss megközelítését, a zenés mókázást hozta be az otthoni konzolokra. Ráadásul úgy látszik, hogy a Guitar Hero-k és Rock Bandek hanyatlása után még mindig a felszínen bír maradni a brand. A Singstar Ultimate a nextgen Playstationre is ellátogat, de vajon mit tud 2014 vége felé a klasszikus karaokejáték legújabb változata? Meglestük, hogy mi rejlik a csomagban.

Dalok terén a Singstar Ultimate felsorakoztatja az utóbbi másfél év legtöbbet játszott rádiós slágereit, így törekedvén a célközönség maximalizálására. Meglepő dolgok nincsenek a setlistán, sőt műfajok terén sem kalandoztak túl merész terepre a játék producerei - mindenben a biztosra mentek.

Játékmenet terén nem túlzás azt állítani, hogy minden maradt a régi, jól bevált kerékvágásban. Viszonylag pontos hangmagasság érzékelés mellett teljesen letisztult és egyszerű interfész mutatja az éneksávokat és az összegyűjtött pontokat. Az egész koncepció a páros éneklésre van kihegyezve - extra 3-4 fős lehetőségeket ne keressen senki, legfeljebb duettre lehetünk jók a háttérben pörgő videoklipek előtt.

Az Ultimate nagy újítása, hogy a kizárólagos Singstar hardver kompatibilitást kiterjeszthetjük okostelefonra is: egy app segítségével az okostelónk képes lesz mikrofonként funkcionálni. Az ötlet jó, sőt mi több remek, ám az érzékelés és az időzítés kategóriákkal pontatlanabbul működik, mint a vezetékes mikrofonok esetében.

Szemfüles helyzet, megfelelő lendület, óriási luft, a közönség felröhög.

Ugyanígy vicces, hogy bár a sorozat már túlvan a tízedik évfordulóján, másban is alig képes megújulni. Kicsit vicces, hogy bár ismét generációt váltunk, a játékmenetbe semmi, de semmi rafinériát nem képesek becsempészni. Manapság nem ritka az olyan hangfelismerés, ami a magasságon túl hangsúlyokat, szavakat is képes felismerni, esetleg az időzítést is képes lenne pontosabban lekövetni. (Különben is, még mindig egy mizéria a mikrofon és a képernyő késleltetésének precíz összehangolása.) Elgondolkodtató, hogy ha egy gitárhoz képesek széles körű oktatóprogramot kreálni, akkor nem lenne nagy dolog egy Singstar mechanikájába olyan elemeket, bónuszrendszert, elemzési módszereket implementálni, ami az önjelölt énekeseket kicsit okítaná is, esetleg bizonyos hibákra is felhívná a figyelmet. Ezzel szemben a Singstar készítői a sokszoros vokálsávok esetében még azt sem tudják eldönteni, hogy melyiket tekintsék elvárt fő éneknek. Sajnos a bónusz és értékelési rendszer is eléggé fapados, ettől talán a Lipsben is izgalmasabb volt egy-egy dalt „árkádos” megközelítéssel pontokért énekelni. Pedig a többszereplős játékmódnak talán pont ilyenekről kellene szólnia.

A dallista populáris megközelítésével nem igazán lehet mit tenni, de ott az online bolt, ha valaki újítani szeretne. A régi klasszikus Singstar csomagok közül több is elérhető a hálózati felületen (Queen dalok, valaki?), de sajnos a lista abszolút nem mondható teljesnek. Aki a régi Singstar gyűjtijét szeretné magáénak tudni, annak így csalódnia kell. Azonban, ha valaki olyan örök klasszikusokra (Broáf!) gerjed, mint Tim Toupet Ich Bin Ein Döner c. remekműve, akkor ilyesmiből bőven lehet válogatni.

A bolt menüje egyébként meglehetősen lassú, és darabos. Az már csak hab a tortán, hogy a videók minősége gyakran már Youtube-ról streamelve is különb minőséget mutat, mint a Singstar hivatalos anyagai.

A Singstar 2014-ben csúnyán lemaradt a kor szellemétől. Gyakorlatilag tíz éves alapokat ismételget újra és újra, technikai fejlesztései pedig koránt sem működnek olyan jól, ahogy elvárható volna. A dalválaszték annyira popper, amennyire csak lehetséges, az online bolt hiányos választéka és az általánosan gagyi klip minőség szinte csak fokozza a csalódottságunkat. Egy szerencséje, hogy az alapjai jól működnek, bár ezzel együtt is kizártnak tartjuk, hogy a célközönsége ne látott volna már sokkal szebbet-jobbat a karaoke játékok választékában.