Assassin's Creed IV: Black FlagTeszt

*Harsogó kalózének töri meg az óceán csendjét - az egyszeri tengerész tán még azt is hihetné, hogy a vitorla is jobban feszül, ha a hírhedt Csóka legénysége nótára szánja el magát. Pedig nincs ez így. Csak a szél fordult már megint nagyot - a távolban felbukkanó ördögi felhők villódzása is ezt jelzi. Az előbb még áhítattal csodált hosszúszárnyúak is inkább a víz alatt folytatják tovább kecses táncukat. Tekintélyes állat a bálna, de azért ő sem ostoba.

Kenway kapitány sem az, hiába kormányozza szemrebbenés nélkül a veszély irányába hajóját - szeszélyes vidék ez a Karib-térség, de neki már nem tud meglepetést okozni. Mint ahogy azt is tudja, hogy a messzi ködből előtűnő árnyékok valójában a spanyol armada rettegett zászlóshajóinak egyikét rejtik. Naná, hiszen pont azt keresi. Mire a monumentális árbocok ténylegesen előbukkannak, addigra a vihar is előveszi legpokolibb énjét ezen a nemrég még oly csodás, napsütötte délutánon. De talán így is van ez rendjén: egy olyan vad keringőt, mint amit most járnak majd a felek a kavargó örvény peremén, nem is lehet máshogy megvívni. Kalóznak lenni már csak ilyen.*

Két epizóddal korábban aligha tippeltük volna a fentiek alapján, hogy egy Assassin's Creed játék leírását olvassuk, a Black Flag azonban mégis sokkal inkább Assassin's Creed, mint a kissé félresiklott harmadik rész. A kalózkaland ugyanis a tengereken is képes arra, amire elődje még a szárazföldön sem volt: visszahozni valamit abból, ami miatt igazán szeretni lehetett a Ubisoft aranytojást tojó tyúkját - vagy stílszerűen Szent Grálját.

Mintha csak tegnap lett volna, amikor az ember lepillantott a gyomorforgató mélységbe Akko égbe nyúló katedrálisáról. Azóta megmásztuk a San Pietrót, körbeszaladtunk a Kolosszeum tetején és a Hagia Sophia egyik tornyáról néztük végig a naplementét a Boszporusz mögött, a tengerentúlra hajózva azonban már hiába kerestük az efféle élményeket. A peremvidék mamutfenyői, vagy New York sarki bódéinak csalódást keltő kilátása aligha voltak képesek kárpótolni mindezért.

De lám: történelmi építészet nélkül is létezhet Assassin's Creed - a Black Flag ráadásul egy olyan helyszínen bizonyítja mindezt, amely sokkal inkább illik mesékbe, mondákba és legendákba, mint a történelemkönyvbe. Ne is bocsátkozzunk bosszantó virágnyelv-énekbe: az Assassin's Creed IV világának megkérdőjelezhetetlen helye van a leghangulatosabb open world-miliők között. Ráadásul nem csak hajók és tenger van benne, hanem több tucat sziget, legalább negyven különálló helyszín és több száz megmászásra váró torony. Méghozzá végre olyanok, amiket érdemes is megmászni - még ha a mélységek nem is olyan hátborzongatóak, mint a sorozat fénykorában.

A Black Flag egyik legfőbb erénye az, hogy remek érzékkel épít az Assassin's Creed III erős újításaira. Az építészet tekintetében - kissé képzavart keltő módon - éppen a harmadik rész Határvidéke nyújt kellemes inspirációt. Végeredményben pedig egy olyan rendkívül egyedi mixtúrát kapunk, ahol a természetes képződmények, a szakadékok fölé nyúló pálmafák, a hajóroncsok és a városok épületeinek fantasztikusan eltalált kombinációja hozza vissza az olyannyira hiányolt Assassin's Creed-érzést - csak éppen teljesen új formában.

A negyedik rész világa igazából olyasvalami, amivel önmagában megtölthetnénk a következő három év Assassin's Creed tesztjeit, ám minden egyes félmondattal többet lövök el abból a varázsból, amit a végtelen tengerek, a kincsekkel teli szigetek, a vízalatti hajóroncsok és az erős atmoszférát végre újból feltaláló városok nyújtanak. Éppen ezért legyen elég annyi, hogy ha szeretsz elveszni egy játékban - jó értelemben véve természetesen -, akkor az Assassin's Creed IV neked szól, a Karib-térség virtuális mása ugyanis úton-útfélen titkokkal és új felfedezésekkel csábít le a követendő útról. Azt ajánlom, ne is félj róla letérni - a tengerek rengeteg váratlan izgalmat tartogatnak.

A GONOSZOKNAK DOLGOZVA

Nincs Assassin's Creed játék jelenkori szál nélkül: az Animusból kiszállva ezúttal egy friss Abstergo Entertainment-alkalmazott bőrébe bújhatunk bele. Eredetileg azért jöttünk, hogy a Cég történelmi játékaihoz és filmjeihez gyűjtsünk anyagokat (a Liberationhöz hasonlóan lényegében a "három és feledik" falat dönti le itt is a játék, ami továbbra is egyedi és stílusos húzás), ám a cselekmény egy idő után érdekes fordulatot is vesz, így megkezdődik az idézőjeles nyomozás. Amit kapunk: egy csokor egyszerű logikai feladványt, valamint sok-sok izgalmas háttérsztorit. Összességében elmondható, hogy a harmadik rész lezárásával végképp kisiklatott modern szál nem gördül előrébb (talán nem is baj), ellenben rengeteg érdekességgel bővült ki. Óriási fanservice a rajongók számára.

És akkor jöjjön a Feketeszakáll feketeleves: egy idő után bizony szívesebben is fogsz letérni arról a bizonyos útról. Amennyire nevezhetjük ugyanis frissítő visszatérésnek az Assassin's Creed IV-et, ugyanúgy ráaggaszthatjuk a kihagyott ziccer jelzőt is, ezt a hatalmas, újszerű és izgalmas világot ugyanis sikerült egy viszonylag felejthető sztorival és unalmas küldetésekkel megtölteni. Előbbi még kevésbé fájó: Ezio (és Altair) búcsúja óta valahogy egy aprócska kalóztarisznyát sem képes lehúzni a múltbéli cselekmény súlya, ezúttal azonban legalább a karaktereket sikerült egész jól eltalálni. A kínosan felejthető (és gyorsan el is feledett) Connor után most egy olyan Edward Kenway-t kapunk, akit egy ideig jó eséllyel nem nagyon fogunk tudni hova tenni, hosszú távon azonban meghálálja türelmünket, és egy kellően kikerekített figurává válik, kinek következetlen portyázása mögött idővel a koncepció is megcsillan. Na de a küldetések...

Tény: hat Assassin's Creed játék egymástól hat évre rengeteg. Szintén tény: a Black Flag nem igazán tudott kanalazni a csúcspontokban bővelkedő eddigi felhozatalból. Emlékszel még Da Vinci repülő szerkezetére Velence felett? Na és arra, amikor kihajóztál Konstantinápolyból? Na, az ehhez hasonló emlékezetes momentumokat itt hiába keresed - a történet során teljesítendő missziók felérnek egy kreatív válsággal. Örömteli, hogy a lopakodás hangsúlyosabbá (és ami fontos: kivitelezhetőbbé vált), amikor azonban már a sokadik hallgatózós küldetésnek kezdesz neki, már nem tűnik annyira izgalmasnak a játék ezen szelete. Ami különösen fura, hogy a többszintű kihívást is sikerült teljesen elszúrni: amíg korábban gyönyörűen simultak bele a küldetésekbe a másodlagos objektívák, lényegében jutalmazva a tökéletességre való törekvést, addig most rendre lesodornak téged az ideális útról, sokkal inkább figyelemelterelő teherként funkcionálva, mintsem az egyes játékrendszerek még jobb elsajátítására motiválva. Röviden: nem csak az ötletek fogytak el, hanem amik voltak, azok is tovaszálltak.

Az unalom kapcsán szó esett még a harcokról is, melyeken szintén változtattak - érzésem szerint a rossz irányba. Az Assassin's Creed rendszere eddig sem volt különösebben komplikált: leginkább a látványra és a jól időzített reakciókra épített, de sikerült kissé ezt is leépíteni. Összességében jóval komótosabb minden, ami viszont az egész reszponzivitásán is érezhető: Kenway-jel harcolni olyan érzés, mintha egy részeg kalózzal csapkodnál. Az animációk persze most is szuperek, ám összességében kevésbé látványosak, ellenfél-típusból sincs annyi, ráadásul rengeteg felugró szöveg segít bennünket - mindezek eredője összességében nem ad ki túlságosan izgalmas összecsapásokat.

Sebaj, harcoljunk inkább a tengeren: ahogy a megmászható fák, úgy a hajózás lehetősége is azon AC3-újítások közé tartozik, melyekre remekül épít a Black Flag. A bevezetőben felvázolt történetben semmiféle mesterséges cicoma nincs: a leírtak mindegyike megtörténhet (és meg is fog történni) veled a tengeren. És legyen szó hajók, flották vagy erődök elleni csatáról, ezek mindegyike élvezetes tud maradni hosszú távon is, kihasználva azt, hogy - valljuk be - nem éppen sűrűn látott játékelemről van szó. A fő motivációt egyébként a Jackdaw, vagyis a hajónk jelenti: a legyőzött ellenfelek roncsaira nem csak a hamisítatlan kalóz-életérzés miatt érdemes átlibbenni, hanem mert a különféle hasznos erőforrások összegyűjtésével fejleszteni is tudjuk úszó otthonunkat.

El kell ismerni, a Black Flag nem egyszerű jelenség: első blikkre sokkal inkább tűnhet egy jófajta kalózos játéknak, mint az Assassin's Creed franchise következő lépcsőfokának. A merőben újszerű körítés és a játék második számú főszereplőjévé előlépő Jackdaw mögött azonban szerencsére ott lapul a sorozat esszenciája is: amikor először kikötsz Havannában, te is rájössz majd. A nap végén pedig igazán ez számít csak: az Assassin's Creed IV tipikusan az a játék, melyet páratlan atmoszférája a nyilvánvaló hibái ellenére is képes elvinni a hátán.

A Black Flag kiváló bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül a körítés teszi a jó Assassin's Creed játékot: a karibi kitérő kötelező kaland mind a sorozat rajongói, mind pedig a nyitott világú játékok szerelmesei számára, amely újszerűsége ellenére is jól őrzi az Asszaszinok Hitvallását. Szomorú persze, hogy egy ilyen hatalmas, izgalmakkal teli világot ennyire unalmas „kötelező tartalommal” sikerült megtölteni, de szerencsére mindig ott van a lehetőség arra, hogy letérj az útról - én pedig csak bátorítani tudlak erre. Gyerünk, tengeri patkányok, irány a horizont!