Havonta megjelenő új rovatunkban, a DS Dagonyában a Nintendo handheld-jét becélzó legfrissebb amerikai és európai megjelenések végtelen kínálatából mazsolázgatva mutatunk be nektek néhány érdekesebb címet. Cikksorozatunkban rövidebb ismertetők keretében olyan játékokra szeretnénk felhívni a figyelmeteket, amelyeket valamilyen okból izgalmasnak találunk: ezek lehetnek feltűnést nem keltő finom csemegék, a nagyközönségnek szóló multiplatform tömegtermékek és olyan produktumok is, melyek valószínűleg soha nem kerülnek majd át az óceán innenső partjára.
A Dagonya első epizódja családi vállalkozás keretében fogant: a játékokat ugyanis testvérem, Geri tesztelte. Köszönet érte!
Vizsgáljuk is meg első páciensünket, aki a Brothers in Arms DS névre hallgat. Mielőtt belekezdünk a muriba, azt azért mindenképpen meg kell említeni, hogy a játék rendelkezik egy igen közeli rokonnal, névlegesen a tavaly, felsőkategóriás telefonokra megjelenő Brothers in Arms 3D-vel, mely nagy meglepetésre osztatlan sikert aratott a kritikusok körében is. Lényegében ez a játék (és nem a nagygépes változat!) esett át egy kisebb szépészeti beavatkozáson illetve finomra hangoláson annak érdekében, hogy egy cartridge-ba zárva most tiszteletét tehesse DS-en is. Oké, telefonon még elment a cucc, mert a vakok közt a.... na, de mi lesz a helyzet egy konzolon, ahol természetesen jóval nagyobbak az elvárások?
A BiA a II. világháborúba repít vissza bennünket, ahol először a normandiai partraszállásban kell közreműködnünk. A játékban összesen 3 hadszínteret járhatunk be, és ezek mindegyikén több kisebb küldetést kell majd teljesítenünk. Történetre, mint olyanra ne számítson senki, ez bizony egy vérbeli arcade gém, ami nem is akar többnek látszani ennél. Héroszunkat harmadik nézetből követhetjük nyomon, és itt említeném meg, hogy igencsak meglepődtem, mikor először megláttam a játék grafikáját. "Ez szinte nem is DS-es", - mondtam magamban, hiszen ilyen frankón kidolgozott 3d-s világgal ritkán akadhattunk össze eddig a Nintendo-ék masináján. Köztudott, hogy a duál-képernyős zsebkonzol hardverét nem éppen a poligonokban való tobzódásokra hegyezték ki, azonban a készítőknek mégis sikerült igaz háborús atmoszférát teremteniük: sok és látványos robbanás, torkolattűz, limitáltan, - és csakis ott, ahol a program is akarja - de rombolható környezet fogad bennünket. A játék tele van pakolva objektumokkal, járművekkel, egy percig sem uralkodik sivárság a terepen vagy a cselekményen.
Az irányítási metódus megegyezik a Metroid Prime Hunters-ben debütált megoldással, tehát az érintőképernyő stimulálásával tudunk célozni. Hozzáteszem, ez a formula nagyon jól áll a DS-nek, ugyanis kellően begyakorolva rettentő pontosan és gyorsan lehet vele befogni az ellenséget. A BiA arcade jellege főként a korlátozott bejárható terepen, az előre kijelölt check-pointokon, és lineáris útvonalakon érhető tetten. Ennek fejében viszont kárpótol minket a játék rendesen, hiszen van itt minden, ami kell. Valósággal összegyűjtötték a háborús játékok legizgalmasabb részeit, és koncentrátum formájában zúdítják azt a játékos fejére minden percben. Gondolok itt a fedezékből való tüzelésre, falhoz lapulós-kihajolós hentelésre, harckocsi és terepjáró vezetésre, a legkúlabb fegyverek mértéktelen használatára (páncéltörő, mesterlövészpuska). A legfontosabb, hogy a proginak van dinamikája: hiába halsz meg akárhányszor, neked csak a legközelebbi checkpoint-ból kell kezdened, és ez amolyan igazi “please, insert coin”-feelinget kölcsönöz a játékmenetnek. A hangulat magával ragadó, melyet nagyszerűen nyomatékosítanak a remek hanghatások is.
Na jó, végezetül térjünk rá a hibákra is, mert azért azok is akadnak. A szépségnek a sebesség látta kárát, melynek köszönhetően az gyakran visszaesik, azonban ez egyáltalán nem válik NAGYON zavaróvá. Van egy-két bug is, úgy, mint textúra áttetszés, "belegyalogolok a házfalba" - effektus, de ezek sem gyakoriak. Ami rosszabb, hogy egy délután alatt végignyomható az egész. Egyszeri végigjátszás után azonban megnyílik a veteran mód, valamint kapsz spécibb fegyvereket, és menőbb harckocsikba pattanhatsz be. Hogyha ez sem lenne elég, akkor még mindig ott van az akár 4 személyes multiplayer mód is, ami nagyon el lett találva - kár, hogy nem mérhetjük össze tudásunkat csak lokális szinten.
Amennyiben valódi arcade - érzésre vágysz egy hordozható háborús játék formájába öntve, akkor a BiA a Te választásod!
[Katt az oldalválasztóra a következő játékért!]
Touch The Dead- megvallom őszintén már maga a cím mosolyra húzta a számat, nem hittem ugyanis, hogy egy ilyen “kreatív” címválasztás bármiféle minőségi tartalmat feltételezne...nos, az igazság azonnal ki is derül mihelyst beletuszkoljuk a kártyát kedvence DS-ünkbe. “Soha ne higgy az első benyomásokban”- bárcsak írhatná a cikkíró, de hát ezt most aztán végképp nem teheti. Nem csak én vagyok gonosz, tényleg egy teljesen középszerű munkával ajándékozzák meg a fejlesztők azokat, akik magukhoz szólítják a TtD-t.
A játék műfaját tekintve egyébként rail-shooter. Láthattunk már ilyet - gondoljunk csak a nagysikerű House of the Dead sorozatra - igaz, ott és akkor jóval profibb megvalósításban. A dolog lényege, hogy szinte 100%-ig le vagy korlátozva a mozgásszabadságban, mert egy előre kijelölt “sínen” haladva kell irtanod a rád támadó borzalmak garmadáját. Na de lássuk, hogy miért nem nyerte el a tetszésemet az anyag.
Először is tudni kell, hogy az ilyen típusú gémek nem a komplex sztorijukról ismerszenek meg, és épp ezt szokták kompenzálni a gyönyörű grafikával, a hangulatos és akció dús játékmenettel, hangokkal. Jelen esetben a véleményformálás igen egyszerű, hiszen ez a játék a felsorolt összetevők egyikével sincsen felvértezve, értsd: piszok rossz grafika (utoljára az elsőgenerációs playstation korszakban láthattunk hasonlót); a rád támadó monsztrék karakter modellje sablonos és fantáziátlan; a terep textúrázottsága pedig egyhangú és sivár. A cselekmény egyébként az alsó képernyőn zajlik, itt kell “lövöldöznünk” a stylus segítségével, ami nem is rossz móka, csakhogy a készítők valami fantasztikus módon elrontották a stukker újratöltését- a képernyő jobb sarkából, kell a tárat a bal alsóba húzogatni-, ami hosszútávon nagyon fárasztóvá válik, hiszen a zombik csak úgy özönlenek felénk, és túl jól bírják az ólmot. A készítők a játék fogyatékosságait az élőholtak számának maximalizálásával próbálták ellensúlyozni, csakhogy azok között feltűnően sok az “ikertestvér”, ami unalmassá varázsolja a meghitt mészárlást.
Valamit mindenesetre javít az összképen a multiplayer opció, ahol egy második személlyel karöltve lehet kooperatív módban “érintgetni” a holtakat - már ha találsz egy pajtit, akinek ez a veszedelem szintén megvan.
[Katt az oldalválasztóra a következő játékért!]
Az Etrian Odyssey képében egy darabka játéktörténelem érkezett meg a DS-re: a készítők nyilvánvalóan nem a fiatal/alkalmi játékos réteget célozták be portékájukkal, hiszen a gém alapkoncepciója a legoldszkúlabb RPG-kre emlékeztet. Nem rossz dolog a nosztalgia, csakhogy ami 20 éve “extázisba” hozta a játékosokat, azon manapság már inkább csak mosolygunk, ne adj isten sírunk. A régmúltat felidézni sosem kockázatmentes vállalkozás: az EO-ba beruházó egyén pedig bizony nem kap mást, mint a mai RPG-k ősanyját, a forrást ahonnan minden elkezdődött.
Ennek megfelelően itt nem számíthatunk cizellált történetre, hiszen ez az RPG-k hőskorában még nem volt divat. Akkoriban az jelentette az igazi mókát, hogyha fogtuk magunkat és tucatnyi dungeon szintet bebarangolva irtottuk a mindenkori ellent. Az EO játékmenete a küldetések teljesítésére épül, és a feladatok megoldása során labirintusok kavalkádjában kell majd eligazodnunk (jelen esetben egy hatalmas erdőben), miközben megküzdünk a véletlenszerűen ránk támadó ellenfelekkel(a harcrendszer természetesen körökre osztott). A játék által felkínált szerepjáték-elem nem nyújt igazi szabadságot, és kimerül abban, hogy 5 tagú csapatod életét szervezgetheted (pl.: kasztokból történő karakterválasztás, XP-pontok manuális elosztása, különböző formációk felvétele).
Kevésbé motivált gémereket sajnos hamar eltántoríthat az is, hogy már a játék legelején elég komolyan bele kell ásnunk magunkat a fejlesztési rendszer részleteibe, különben elpusztulunk az első kanyarban. Itt el is érkeztünk az Etrian Odyssey, szerintem egyik legnagyobb negatívumához, ugyanis a dungeon-ben nem lehet menteni, ami azért egy hordozható játéknál erős, pláne, hogy nagyon könnyű elpatkolni.
Az EO sajnos fájdalmasan őrzi a régi hagyományokat, azonban mégis próbál megszabadulni évszázados terhétől és valami kicsiny innovációt csempész a játékmenetbe. Ez sajnos mindössze annyit jelent, hogy a stylus és az érintőképernyő segedelmével térképeket kell rajzolnunk megtett utunkról. Nem tudom, hogy ez mekkora játékos közönséget hoz lázba, minden esetre szerintem inkább csak altatja a játékmenetet, és kifejezetten zavaró. A hangokat egyszerűségük ellenére mégis pozitív jelzővel illetném, mivel az “alapdallam” engem kifejezetten megnyugtatott. A grafika ugyan alapjáraton 3d-s belső nézetes, ugyanakkor harc közben bevált a jó öreg 2d-re, ahol a sprite ellenfelek semmiféle mozgást nem produkálnak.
Konklúzió: ha veterán gémer vagy, aki a csapata menedzselésén és nem az erős sztoriban éli ki magát , akkor számodra ajánlható a stuff. Amennyiben nem a 20 évvel ezelőtti rpg-ken szocializálódtál, úgy kerüld el ezt is jó messzire!