Világvégi Mesék

Élőhalott állapotában tetszelgő blogom legutoljára Café Postnuclear ajánlóval jelentkezett, de idén sem maradunk világvégét megidéző magyar képregény nélkül. Szűcs Gyula írói debütálását követően szintet lépett, és ezúttal amolyan produceri-kiadói titulusban, saját erőforrásait latba vetve kezdett neki a saját kiadója összegründolásához, ahogy a nagyfiúkhoz illik. Itt már nem tét nélkül folyik a játék, itt mutatkozik meg ki a férfi és kik hullanak megjelenés nélkül porba, ezért tettéért büszkén nyújtom át neki ezt a sután megszerkesztett mémet.

A nyomat minőségére nem lehet panasz, hiszen ezúttal is királyi A4-es méretet kapunk, fényes belívvel és fóliázott, vastag borítóval. Láthatóan kompromisszumot nem ismerve, a tartósságot figyelembe véve lett kiválasztva a papír. Úgy gondolom azt már tényleg akarni kell, hogy ezt a kiadványt valaki élvezhetetlenségig meggyűrje, ellenben közepesen rossz körülmények közt is eltartható, ha a kedves olvasóm is egy ilyen közepesen rossz gyűjtő lenne.

Maga a kiadványszerkesztés is elejétől végéig profizmust sugároz, láthatóan tapasztalt ember végezte megfelelő érzékkel.

Történetből hármat kapunk, engedelmetekkel már csak a (társas)játékos kapcsolata miatt is a harmadikkal kezdeném, ha már ez a Gamer365.

Saltlands - Felperzselt só

Ez a viszonylag friss magyar Kickstarter sikernek, a Saltlands társasjátékhoz készített rövidke történet, mely eredetileg adományozói ajándékként, kizárólag digitálisan debütált. Mint önálló műalkotás számomra ez volt a legkevésbé meggyőző, de kár is lenne többet várni tőle, mint ami: egy reklám, egy hangulatfokozó az ürügyként szolgált társasjátékhoz. Már pedig erre a célra valóban megfelel. A rajzok kifejezetten részletgazdagok, a cselekményben pedig a társasjátéktól várt játékélményt láthatjuk megelevenedni.

Rajongóknak kötelező lehet, mert jelenleg ez az egyetlen módja, hogy ezt a történetet nyomtatott formában kézbe vehesse, ráadásul a fent taglalt magas minőségben. Ennél többet írni róla viszont már olyan lenne, mint az Ébredő erő után elemezni a Kylo Ren bögrét, szóval lépjünk tovább.

Speed Limit

Ez a bájos kis 2 oldalas történet egy árva kisfiú és egy jelmezes cukrosbácsi megható találkozását dolgozza fel, ahogy bemutatják egymásnak elképzelésüket a zombiapokalipszissel sújtott világban betöltött szerepükről.

Sajnos nincs elérhető közelségben Syd Field mester könyve, amiben olyan szép szakszóval megfogalmazza azt a filmes eszközt, mikor egy filmben a jelenet képi világa szándékos diszharmóniában áll az alákevert hanganyaggal, hogy ezzel az abszurd párosítással ragadja meg a nézők figyelmét.

Hirtelen kikeresett példát felhozva, én ebbe sorolnám azt a jelenetet is, ami a magyarul „Tökös Tekés” c. filmben látható, miután Roy lefeküdt a főbérlőjével, majd az aktus után megszólal a The Sound of Silence c. nóta.

@youtube

Ez a rövidke történet ugyanis épp egy ehhez hasonló abszurd párosításról és a vele való meghökkentésről szól, az ilyet pedig általában imádom. Sajnos nagyon rövid, de hát ez az eszköz a pillanatról szól, és azt bizony megragadta.

Paneldzsungel

Végül eljutottunk az előételként felszolgált főfogáshoz. Pun Intended.

A kiadvány ezzel a történettel kezdődik, és terjedelmét tekintve is ez a leghosszabb a három közül, itt egy kerek egész történetet kapunk. Ez a sztori annyiban „exkluízv”, hogy a Saltlandshez hasonlóan most jelent meg először nyomtatásban, sőt, a színeket is kizárólag a nyomtatott kiadáshoz kapta a korábbi online fekete-fehér helyett.

Összességében ezt tartom a legprofibb munkának a három közül. A történet jól kidolgozott íven halad, a történeti csavar jól előkészített de mégis képes meglepetést okozni, a befejezéséből pedig sugárzik a kegyetlen világban eluralkodó reménytelenség, a senki sem nyerhet, csupán később veszíthet életérzés. Amikor nagyon kötekedni akarok ezzel a történettel kapcsolatban, a főhős karakterfejlődését említem, de most nem akarok. Nincs olyan hiányossága ennek a műnek ami a nagy egész élvezetét képes lenne elrontani, úgy hogy az apróbb bakikat ezúttal megtartom széljegyzetnek.

Amit sokkal fontosabbnak tartok megjegyezni, hogy a három közül úgy éreztem ennek a legerősebb a saját identitása. A Saltlandset kizárólag a Mad Max koppintás és a pofátlan Mad Max koppintás közé tudom helyezni, de mivel Mad Max társasjáték még nincs a piacon, ezt csak a képregényben érzem problémásnak, társasjáték oldalon inkább erénynek.

A Paneldzsungel sem a műfaji újítások mintaszobra, csupán a jól ismert elemeket itt sikerült a legjobban saját képére formálnia az írónak. Ami olyan adottság, amit sajnos ritkán látok magyar alkotóknál. Ez a történet nem más munkájának az átcimkézése akar lenni, az alkotó igenis merte önmagát beleadni, és a saját meglátása szerint előadni az ismert motívumokat. Ez pedig az alapfeltétele egy eredeti, jó történetnek, csak mondom.

Röviden írok a színezésről is, hisz ez csak ennek a kiadványnak szól. Bár semmiképpen sem lehet elhibázott munkáról beszélni, nekem végig az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy szándékosan a Café Postnuclearra akartak hajazni, vagyis pont azt az önálló identitást hiányoltam, ami a történetben erősen benne volt. A színekről ugyanis nekem folyton a 80-as évek Magyarországa jutnak eszembe, ami a CP „védjegye” volt, ám ez a történet egyáltalán nem az a retro-fesztivál, ami ezt az időutazást indokolná. Lehet persze csak a Szűcs Gyula faktor miatt látom bele ezt, nekem viszont így jött le.

Végszóként elmondhatom, pozitív élményekkel tettem le a kötetet, ami elsősorban a két jól megírt történetnek köszönhető, viszont a grafikusok is mind szép munkát végeztek. Nem csak a stílus kedvelőinek, hanem a történet-centrikus olvasóknak is bátran ajánlom.

A kiadvány online itt megvásárolható