[62] casper007 (offline)

Irigylem azokat, akiket nem késztetett töprengésre, hogy milyen platformon játsszanak. Gondolom, sokatok számára világos volt, merre mentek tovább, de legrosszabb esetben is úgy vagytok vele páran, hogy idővel több masinába is beruháztok. First world problems, mondhatni, ha manapság ez (is) gyötör, de míg régebben konkrét preferenciáim és elképzeléseim voltak, melyik gyártó szárnyai alatt töltöm el magányos délutánjaim, estéim, addig most széttárt karokkal állok. Majd meg is kapom a hozzászólásokban, hogy szükségtelenül sokat rágódok ezen. Azért ugorjunk neki.

Telefonok és táblagépek

Összevonom a két kategóriát, mert nekem ugyanaz mindkettő. Vannak kellemesebb darabok, de alapvetően pár perces szórakozásként tekintek az Androidra, iOS-re, WP-re érkező címekre. Tudom, hogy elérhetők nagyobb mélységgel rendelkező játékok, és dinamikusan fejlődik az ipar ezen szegmense, valahogy mégsem érzem azt, hogy az általam preferált játékkal való időtöltés módja mellett huzamosabb ideig a hordozható képernyőre tudnék tapadni. A telefon esetében ezt bizonyossággal ki is merem jelenteni, mert serényen próbálkoztam, de néhány kellemes kivételtől eltekintve (Rayman Jungle és Fiesta Run) nem találtam semmit, ami a kiemelt platformok előkelő csoportjába emelné a mobilt. Azért várom, hogy a Plants vs Zombies 2 végre megjelenjen WP8-ra is, ejnye! Tabletem sosem volt, tetszik ugyan, de egy laptop és mobiltelefon mellé feleslegesnek tartom, pedig itt azért éreznék némi csábítást, hogy este a kényelmetlen szék helyett elnyúljak a takaró alatt és lezavarjak pár Hearthstone menetet vagy egyéb statikusabb mechanikájú játékokkal tegyek próbát (pl. XCOM vagy a régi lapozgatós kalandkönyvek interaktív formái). Viszont a képzeletbeli listámon egy tablet eléggé hátul foglal helyet, nem hinném, hogy a közeljövőben befektetnék egy ilyen eszközbe. Azért sajnálom.

Nintendo 3DS, Playstation Vita

Őket is egy kalap alá veszem, hiába húzza fel a szemöldökét néhány játékos. Most nem a kínálat és a képviselt műfajok irányából közelítem meg a handheld konzolok kérdését, hanem egy egészen alapvető szemszögből: mindkettő hordozható. Én a videojátékozást alapvetően helyhez kötött tevékenységként képzelem el, és nagy az esélye, hogy ha lenne is hordozható gépem, az otthon töltött órák során nem nagyon nyúlnék hozzá. Mikor kapcsolnám akkor be? Valószínűleg utazás során, amit most még szinte hetente megejtek. Attól függően, hogy iskolába vagy haza utazom, három és hat órával kell számolni, ami ugyan bőségesen elegendő lenne ahhoz, hogy elmélyedjek egy játékban, de szabadidőm jelentős részét így is ebbe a szórakozási formába ölöm, holott más médiát is szeretek fogyasztani és az évek során kiforrta magát, hogy buszon, vonaton zenét hallgatok vagy könyvet olvasok, már ha nem ájulok be. Tehát nem feltétlenül az a baj, hogy nem érdekel a játékkínálat, de az asztali gépek és az utazással töltött idő elütésének bevett gyakorlata mellett nem nagyon használnám ki őket. Azért kicsit tartok is tőle, hogy csalódnék a felhozatalban. Bármennyire is nagy elismerésnek örvendenek, nem hiszem, hogy a 3DS JRPG-i és japán logikai játékai, esetleg a nagygépes platformerek kivetülései lekötnének, a Vita játékok pedig vagy az asztali Playstation nagy címeinek hordozható változatai, amik hidegen hagynak, vagy pedig olyan érdekesebb fejlesztések, amik másra is megjelentek.

Xbox One, Playstation 4

Elérkeztünk a fő kategóriához, az elmúlt években a legtöbb időt a 360 előtt töltöttem, így adná magát, hogy utódját vagy nagy riválisát szerezném be. Viszont jelenleg egy tipikus se veled, se nélküled állapot jellemzi a két asztali konzolhoz való hozzáállásom. Ennek több oka is van, amiket a következőkben megpróbálok szépen összefoglalni. Az egyik a figyelem középpontjában lévő nagyköltségvetésű játékok elfáradása, uniformizálódása. Tudjátok, azokról a címekről beszélek, amik itt az oldalon is nagy érdeklődésre tartanak számot. Pedig rengeteg érdekes, merész, újító, a beszürkült gyakorlatból kilépő fejlesztés várja, hogy a változásra éhes játékos felfedezze. Mindenesetre a nagy AAA címek elkészítése nem kevés pénz, profitot termelni pedig úgy fognak, ha sok emberhez jutnak el. Manapság pedig kifizetődőbb a biztosra menni, mint újdonságokkal próbálkozni. Nehéz megmondani, hogy ezek a játékok formálták a közízlést vagy fordítva, talán egy kölcsönhatás eredménye, hogy őszintén szólva elpapucsosodtak a játékok. Példának okáért a külsőnézetes akciójátékok alapvetően ugyanarra a mechanikára épülnek, persze eltér a körítés, a történet, a karakterek, és kisebb módosítások is tetten érhetők, de nem véletlen, hogy egyre inkább unom őket, és nagy szomorúságomra erősödik a bakancslista effektus. Természetesen igazságtalanság lenne azt mondani, hogy nem érkeznek igazán jó játékok ezekre a gépekre – például One exkluzív lesz a fantasztikus Platinum Scalebound című alkotása, PS4-re pedig a Bloodborne-t várhatjuk a From Software-től -, de szerintem sokan egyetértünk abban, hogy az Xbox és a Playstation ezeknek, az ipart túlpörgető és lassan egyre felületesebbé váló játékoknak a melegágya. A mobilos szférában fertőző járványként terjednek a lehúzó f2p címek, itt inkább a valamivel kevésbé bosszantó DLC-zés megy. Sajnos ma már ott tartunk, hogy megjelenés előtt jelentik be a kiegészítőket, a season pass-okat, az új fegyvereket, kosztümöket, és minden marhaságot, amit példának okáért a PC-s közösség mod néven ingyen és bérmentve beszerezhet. Természetesen lehet szavazni a pénztárcával és nem kötelező megvenni, ami mögött álló gazdasági megfontolás nem kedves a szívnek, de sok játék valóban kevesebb ezek nélkül, gondoljunk csak a nagy tömegeket huzamosabb ideig megmozgató multiplayer fejlesztésekre, amikhez nem egy, de nem is két pályacsomag érkezik, és ezeket csak szökő évente kapjuk meg ingyen. Persze a kiadók helyében én se lennék rest kiszámlázni az extra csomagokat, hiszen a gyakorlat is azt mutatja, hogy működik a rendszer, dől a lé.

Itt van két probléma, számukat tekintve kevesen vannak, viszont annál aggasztóbbak. Mondhatjuk, hogy fölösleges a körmünket rágni, mindig mindenki meg fogja találni a neki való játékot, de ez a folyamat hosszú évek során alakította azzá a játékipart, ahol ma tart. Az átmenet nem olyan szembeötlő, mint az eredmény, de ha valaki mondjuk öt-hat év szünet után visszatér, akkor csak kapkodná a fejét. És ez a szép lassú, de nem éppen pozitív változás a fentebb taglalt gennyes kelésekre egyaránt érthető.

Hőha, jól kiöntöttem a szaros bilit, miért fontolgatom egyáltalán valamelyik gépet is? Egy: megszokás. Bizony, a szokás nagy úr, én már megszoktam, hogy beülök a fotelbe kontrollerrel a kezemben, aztán játékról játékra haladok. Furcsa lehet, de az első látásra lényegtelen dolgok alapján el lehet határolni egymástól a két nagy asztali konzolt. Nekem jelenleg 360-am és PS3-am is van, de előbbit jobban szeretem, megszoktam az irányítót, az operációs rendszert, annak lehetőségeit, kis sajátosságait, ott sokkal jelentősebb a barátlistám. És talán hülyeségnek tűnik, de ha leülök a PS3 elé, mindig úgy érzem, hogy nem hazai pályán, hanem idegenben vagyok. Kettő: ismerősök. 2007 óta azért kialakult egy kisebb baráti kör, akikkel rendszeresen játszok és beszélek, ezt nagyon hiányolnám váltás esetén. Persze, a leleményes ember bárhová esik, feltalálja magát, de az összeszokott társaságot nem szívesen váltanám le.

Kb. ugyanannyi érvet és ellenérvet tudok felsorakoztatni a két gép között, egyik nap az egyiket venném, másik nap a másikat. Van hogy egyiket sem, van, hogy mindkettőt. Bárhogy is alakul, szerintem a hirtelen fellángolás fog dönteni.

Wii U

Ez a bekezdés rövid lesz, révén már egy Wii U boldog tulajdonosa vagyok. Régóta érdekeltek már a Nintendo játékok, és viszonylag jó áron sikerült egy emberes pakkot beszereznem. A gép tetszik, a játékok ígéretesek, ráadásul annak idején kimaradt a Wii, így két gép kínálatát is pótolhatom. Azért megjegyezném, hogy új jövevény vagyok a Nintendo világában, és hajlamos vagyok pozitívan vélekedni olyan játékokról, amikhez még hozzá sem szagoltam, csupán jót olvastam, hallottam róluk. Könnyen előfordulhat, hogy közelebbi ismerkedés után pár sorozatban csalódok, de ne legyen igazam. Ha valami nem jön be, nem fogom magamra erőltetni, mert Nintendo.

PC

És itt is van a titkos kedvenc, a számítógép. Ezen a platformon kezdtem el játékos karrierem és már egy jó ideje motoszkál a fejemben, hogy vissza kellene térni. PC-re is megjelennek azok a nagyköltségvetésű játékok, amiken fent köszörültem a nyelvem, de míg az asztali konzolokon az a szegmens dominál, addig a PC legnépszerűbb játékait máshol kell keresni. Esetemben a konzol a „fotelben elterpeszkedve elütöm az estét”, a PC pedig a „a billentyűzet felé hajolok, és száz százalékos figyelmet szentelek a játéknak, nem csak nyomogatom a gombokat” felfogást testesíti meg. Tudom, ez így, ebben a formában nem igaz, hiszen konzolokon vannak nagyon komoly versenyzős vagy verekedős címek, míg PC-n nem kell sokáig kutakodni olyan sétálószimulátorok után, ahol csak nyomni kell az előre gombot. Viszont a bakancslistázás helyett szeretnék olyan játékokkal foglalkozni, ahol nem csak végigszaladok a sztorin, hanem mélyen, nagyon mélyen elmerülök bennük. Úgy érzem, ilyesfajta igényeimet leginkább PC-n tudom kielégíteni (az előbb említett zsánerek nem tartoznak kedvenceim közé). A most leírtak valószínűleg többetekben fog nemtetszést vagy értetlenkedést kiváltani, de ha bottal ütnek, se tudom most jobban kifejezni magam. Már-már álmodozom, milyen jó lenne visszatérni a rég hátrahagyott stratégiai játékokhoz, belemélyeszteném a fogam a régóta figyelemmel követett MOBA-kba (leginkább a Dota 2 mozgat), és a formabontóbb, bátrabb, vagy csak éppen kihívást nyújtó, kreativitást igénylő indie vagy kisebb költségvetésű címek zöme itt elérhető. Elvétve találni csak olyan fejlesztést, amire igazak az elvárásaim és kizárólag konzolokon játszhatnék velük.

Az olyan összevetésekbe nem kívánok belemenni, hogy PC-n ugyan olcsóbbak a játékok, de nem lehet őket eladni, hogy a PC-s játékok szebbek, de fejleszteni kell a gépet, hogy kinek melyik személyes kedvence hol érhető el. Ha végigfutok ezen a szösszeneten, elég egyértelműnek tűnhet a választás, de meghazudtolnám magam, ha nem nagy nehézségek árán jutnék dűlőre.