Zombit fogtam, nem ereszt...
*Az eredetileg kis független képregénynek induló The Walking Dead széria az utóbbi évek zombilázának köszönhetően egész kis franchise-zá nőtte ki magát. A siker nagy részben a Telltale gondozásában megjelent játéksorozatnak köszönhető, mely kiválóan építkezett a kilátástalan világ, a kiválóan felépített karakterek és a játékos elé állított kegytelen döntések keverékéből. Nem is volt ezek után kérdés lesz-e folytatás, inkább csak az, hogy a fejlesztők tudják-e majd tartani a színvonalat.
A második évad az időközben (koravén) tinivé érett Clementine irányítását adja a kezünkbe, immár nem (pót)szülőként hanem önálló túlélőként kell róla gondoskodnunk. A keserű prológus ennek szépen meg is adja az alaphangulatot, azonban a későbbiekben a történetírók nem igazán tudnak mit kezdeni azzal, hogy az első évad motorja, az ártatlan, félénk kislány megóvása a múlté. Clem kőkemény, zombikat öl közelharcban (még ha persze "logikus" módon) és már már Larához hasonlóan tűri az elképesztő sérüléseket, majd olyan hangvételben fenyeget meg felnőtt embereket, hogy a helyükben már hívtam volna az Ördögűzőt. Ezzel szemben viszont esetenként pedig ügyetlen, figyelmetlen kislány akit meg is szidnak a gyerekességéért.
A játékmenet némi karcsúsításon esett át, bár több opciónk (és invertorynk haha) van mégis teljesen eltűntek még az egyszerű fejtörők is. Talán ennek köszönhetően a játék jóval kevesebbet szaggat, azt is leginkább az új helyszínek betöltésének elején. Így már nem maradunk le egy-egy válaszról amikor túl gyorsan akar váltani a kamera a beállítások között. A szoftver jellegéből adódóan ezt azért illett volna már megoldani.*
*Mégsem ez a fő probléma az első résszel, hanem hogy a karakterek és helyzetek teljesen érdektelenek benne. Megismerünk egy fél tucat új férfit és nőt, akikről gyakorlatilag semmit sem tudunk meg. Mindegyikük elmondja a maga kis monológját, hogy megkedvelt-e minket vagy nem és ennyi. Az egyetlen "kemény" döntési lehetőségünk az epizódban emiatt súlytalanná válik, senki sem igazán szimpatikus vagy érdekes, az ember legszívesebben lelécelne tőlük amint lehet. Emellett nem lehet szó nélkül elmenni a tény mellett miszerint Az All that Remains nagyon hasonlít az első részre, mondhatni a főbb események szinte ugyanazok.
Bár összeségében a sorozat színvonalához képest ez egy meglehetősen gyenge kezdés, a második rész ezen még javíthat. A körülbelül 2 órás epizódban azért van legalább kettő, bizakodásra okot adó "Úristen!" jelenet és a következő rész előzetese is felveti pár érdekes csavar lehetőségét. Ha a Telltalenek sikerül egy nagyon erős folytatást kiadnia akkor még van remény az (ismételt) kultstátusz elérésére, de a Season 2-t így jelenlegi formájában csak hardcore fanoknak ajánlhatom.*