Metal Gear Rising: Revengeance - Teszt

Hol is lehetne kezdeni egy olyan játék kivesézését, amelyet inkább meg kell tapasztalni, mint sem olvasni róla. A jellemzők legyenek pozitívak vagy negatívak ebben az esetben túlzásnak is tűnhetnek. Gyakran érzem magam is azt, hogy akármilyen érzésem van egyes anyagokkal kapcsolatban, azt valahogy csak ímmel-ámmal kapom vissza egy írásos beszámolóban. A Platinum Games és Kojima bácsiék közös alkotása is beleesik ebbe no, de nem is azért mert annyira kiemelkedően más lenne mint a többi (hasonló) és nem is azért mert annyival gyengébb lenne. Éppen azért nehéz, mert a csavargatások ellenére a játék valahol a legalapabb elemeket ötvözi pár már konkurens stílusbeli alkotásnál használt megoldásokkal és némi saját fűszerrel. A gond csak ott van, hogy az ember néha többet, mást vár, mint amit ténylegesen kap. Ez olyan mint, hogy megvan a fűszer, az összes hozzávaló, a recept. Ezt elkészítjük, de mégsem lesz olyan mint a nagyié. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Metal Gear Rising: Revengeance egy igazi jó hack n slash. Azt már a Bayonetta óta tudjuk, hogy ha akció játékokról és merész ötletekről van szó akkor a Platinum Games képes meghökkentően élvezetes anyagot produkálni. Ez a játékmenetre teljességében igaz. Azonban a stúdiónak három olyan sebe van, melyekből erősen vérzik és akár nem ártana orvosolni ezeket. 1. A cselekményvezetésről semmit nem hallottak, de kétlem, hogy definícióval tisztában lennének 2. Képtelenek kibalanszolt hosszúságú játékot készíteni 3. Vészesen nem tudnak két konzolra egyszerre fejleszteni. Ezek azok a negatívumok amik immáron sokadik alkalommal tűntek föl nekem. Ez még nem jelenti azt, hogy három mondattal elintézem az Rising-ot, csak kijelentem, hogy ezek azok amikkel gondok vannak és persze szándékozom ezeket megindokolni is.

Kezdjük rögtön az első problémás ponttal. A történettel. A játéknak az ugyanis nincs. Míg a Metal Gear Solidok kusza kissé már-már kaotikus történései sokaknak vonzóak, a Rising-é éppen, hogy semmilyen. Jönnek a gonoszok meg egy rakás nagyon kreatívan kitalált (boss) és megküzdünk velük miközben jelentéktelennél jelentéktelenebb beszélgetéseket hallgatunk végig kötelező jelleggel. Ezzel semmi gond, hiszen a japán agymenéseket lehet szeretni én azonban a klisé indokok mellett egy olyat nem találtam, amiért jó ízzel daraboltam volna föl 3000 embert miután még lelkiismeret furdalásom is volt emiatt (cyborgként). Tehát valahogy ez a mentsük meg a semmit végig ilyen maradt. Természetesen nem azt várom, hogy a dramaturgiai mestermunkákat tükrözze, de azért valami kicsit összetettebbet nem ártott volna megiratni. A másik és egyben talán utolsó problémám ezzel, hogy olyan ziccereket, sőt már-már 11-es rúgásokat lőnek mellé, mint Robert Baggio. A poént nem lövöm le, hiszen mindenki maga dönt erről. Alapvetően viszont be kell látni, hogy nem kell több a játékban így ezzel a felépítéssel, hiszen a rövidsége lehetetlenné teszi a komolyabb történet elmésélését. Mindenképpen érdemes lett volna Raiden múltját kicsit elővenni illetve a benne lezajló folyamatoknak nagyobb hangot adni.

Most, hogy egy ilyen kis negatív véleménnyel indítottunk térjünk is át gyorsan egy „felvillanyozó” elemére a játéknak, még pedig a harcrendszerre. Nem kell megijedni, hiszen nem egy bonyolult iszonyatosan komplex programozásról van szó, hanem egy meglepően kezelhető mégis a maga módján mély harc kialakításról. Egyszerű annyira, hogy élvezni tudja bárki és komplex mellette, hogy színes és változatos legyen. Nincs hibája, csak meg tanulni használni. Raiden villámló ereje és agilis képességei egyedi harcossá teszik amellett, hogy tulajdonképpen egy szívtelen gyilkoló gép, de éppen ettől szeretjük majd annyira. A játék során lehetőségünk lesz újabb kombinációkat tanulni, sőt különleges másodlagos fegyvereket is begyűjthetünk melyek mindegyikének teljesen különböző szerepe van. Egyik képes ellenfelünket megbénítani miközben odarántjuk magunkat a másik éppen tömeget képes rendre teremteni pillanatok alatt. Azonban nem minden a támadás. A keményebb és sokszor kaotikusnak tűnő csatákban sokszor szükségünk lesz védekező képességeinkre. Ennek két típusa van: a sima mely tompítja az első két támadást illetve a tökéletes mely után esélyünk van egy remek kivégzésre is. Az irányítás terén azonban némi csiszolást igényelt volna a dolog ugyanis a védekezést a minket érő támadás irányába nyomott mozgás stick és a X (Ps3 esetében kocka) hozza elő. Ha nem figyelünk, és benne vagyunk egy kombinációban Raiden elfelejt majd védekezni és csak egy előre lépéses vágást csinál, ami végzetes lehet.

Raiden egyik igen kreatívan kitalált viszont szörnyen megvalósított képessége a Blade Mode. Ha megfelelő energia mennyiségünk van és ellenfelünk kellően le lett strapálva lehetőségünk van különböző végtagjaitól megszabadítani. Amíg ezt nem akarjuk sebészi pontossággal elvégezni nincsen baj, azonban két boss fight is megköveteli az utóbbit. Ebben az esetben lesznek problémáink az irányítással ugyanis a jobb analóg rángatásával kell vágnunk. Ha csak kaszabolni akarunk azért nincs gond, mert a két támadás gombbal vertikálisan és horizontálisan daraboljuk a népet anélkül, hogy el kéne találni bizonyos szögeket. A Blade Mode lehetőséget nyújt arra is, hogy újra töltsük minden életerőnket és energiánkat. Ehhez szintén nem kell sebészi pontossággal vágnunk csak kb-ra bemérni a jelzett piros négyzetet. Az idő lassításos darabolás önmagában jó ötlet és tényleg meg lehet szokni a hibáival együtt, de mivel kulcs szerepet játszik és kidolgozása igen vitatható ezért lehet, hogy egyesek számára zavaró tényezőként lesz jelen. A boss harcok felemások legalábbis számomra. Elég kihívást adnak elsőre ahhoz, hogy azt mondhassuk megérdemlik a főellenfél címet. Külön ínyencség, hogy mindegyik boss fight teljesen más. Mást igényel és több megoldás is van egy főellenfélre, tehát csak ki kell használnunk a kezünkben lévő képességek valamelyikét és máris földbe tudjuk döngölni a minket igen erősen fizikálisan zaklató ellenséget. Említettem, hogy vannak másodlagos fegyverek a játékban. Nos ezek tulajdonképpen egyes bossok fegyverei melyeket feldarabolásuk után ajándékba kapunk.

A grafika nem csúnya, de nem is esünk hasra tőle, már ami az Xbox-os verziót illeti. Sajnos a mozik igen csúnyára sikerültek, így ez rontja az összképet. Ps3-on azonban éles, szépe képi világgal találkozunk a mozik alatt is. Az in-game grafikában nem igen van különbség, de nem is számoltam meg a polygonokat. Semmi kiemelkedőt nem találtam benne, amitől ez a játék egy vizuális orgia lenne, de az tény, hogy nem csúnya. Olykor becsúsznak kis képi hibák, de a pörgős akció miatt ez nem igen fogjuk észrevenni. Az animációk teljesen rendben vannak, nem észlelhető a darabosság, viszont ne reméljünk Assassin's Creed féle mozgás kultúrát, mert ennek a játéknak nem ez a lényege. A helyszínek a maguk nevében különbözőek, viszont annyira nem, hogy egy teljesen változatos élményt adjon. Sokszor a színkeverések áldozatává válhatunk és gyakorlatilag hasonló elemekkel találjuk magunkat szembe. Ez nem gond, hiszen az átlagos 4 órás játékidőt ez kielégíti. Ami azonban kezelhetetlen az a kamera. Egyszerűen soha nem arra néz, amerre akarjuk a tömegnek és sokszor rosszul tudunk éppen ezért rámérni az ellenfélre. Ez a probléma olykor teljesen jelentéktelen, de kis helyen támadó tömegnél egész egyszerűen zavaró.

A tartalom nálam megfelelő. Az elsőre 4-5 óra között mozgó játék kellemes, csak az ember várt volna még valamit. Hatalmas ziccerek lettek kihagyva. Több 20 perces pálya után egyszer csak kapunk egy 7 meg 5 percest egymás utána, ami igen hervasztóan hatott rám, mivel éppen addigra éltem teljesen bele magam. Ez a mechanika azonban ennyit tud, csüggedni nem kell hiszen temérdek ok van arra, hogy egyes pályák újrajátszunk. Ha gyengének érezzük magunkat csak nekiesünk egy korábbi pályának kicsit befarmolnuk fejlesztési pontokból vagy körül nézünk életerő növelő gyűjtögetőkért és máris megpróbálhatjuk újra. A fejlesztésekkel próbára tehetjük magunkat magasabb szinteken is, ahol nem csak az ellenfelek ereje változik, de a pályákon lévő számuk és típusuk is. Kellemes élmény volt számomra, mert megmondom őszintén semmit sem vártam tőle. Azok, viszont akik egy világmegváltó projektben reménykedtem el kell, hogy keseredjenek. A Metal Gear Solid Rising egy nagyon látványos akció játék, de semmi újat nem tesz hozzá a műfajhoz, de valamiért mégis vonzó. Ez a valami pedig az, hogy játszatja magát. Nem áll le, nem hagy békén, hanem folyamatosan visz előre.

Összpontszám: 7