django unchained

A Django Unchained gyakorlatilag két film egy jegy áráért. Az első jó nyolcvan percben a két különc figurával - a mindig úriember Schultz-cal, és a szótlan, komor Django-val - ismerkedtem, akik szépen fel is vázolták egymásnak szándékaikat, és közös kalandozásuk során lettek bajtársak. Olyan volt ez, mint egy kis távol-keleti ízesítéssel megáldott spagetti western. Django, akire a szabadság önbizalomfokozóként hat, elsajátítja a fegyverforgatás rejtelmeit, Schultz pedig a tanítója. Mintha küldetésére készülő tanítvány és mester edzene szüntelenül. Persze a Tarantinora jellemző erőszak és fröcsögő vér sem marad el, és hát nehogy már elteljen a film fele lövöldözés nélkül. Öröm volt látni, Tarantino mennyire könnyedén bánt az egyébként tabunak számító témákkal, mondván, srácok, most komolyan, aki ezeken a dolgokon feszeng, az talán nem is akarja elfogadni és feldolgozni őket. Ahogy a páros lóháton halad végig a kisvárosban, a jólszituált lakosok elképedve bámulják Djangot, hogy „nigger lovon?”. Django egyre agresszívabban lép fel az elnyomók ellen, de nem téveszti szem elől célját, Brunhilda megmentését - remek párhuzam a germán mitológiával, amiről Schultz, lévén német, említést is tesz.

Jön az éles törés, megindul a leányszöktető akció, és mintha a film is zsánert váltana. Bár Tarantino az egész játékidő alatt szabadon értelmezi a műfajt, és sokszor, mintha nem is westernt, hanem egy abban a korban játszódó szatírát, társadalomkritikát néznék. A lényeg azonban a karaktereken van, a rabszolgatartó társadalom utolsó évei pedig szokatlan és csípős háttérül szolgálnak. Schultz, az öreg kontinensről érkező úriember elborzad a kegyetlenkedéseket látva, számára természetes, hogy embertárával megosztja, amije van, természetesen „saját magamra kell gondolnom elsősorban” módon, talán Django-val is inkább a rendszerrel szemben támasztott ítéletei miatt tart. Mindeközben a fehér ültetvényesek kényelmesen elsüllyednek a maguk számára kialakított világban, a fekete rabszolgák belenyugodtak a helyzetükbe, mást el sem tudnak képzelni, és eleinte semmit sem indít el bennük Django fellépése. Tipikus Tarantino húzás, hogy két jelentősebb szereplő - Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson - csak a film előrehaladott stádiumában lép színre, teljesen más megvilágításba helyezve az eseményeket, és mikor már javában feszül a húr, akkor gondolok bele, mintha ezer éve kezdődött volna a film, holott vagy száz perce tapasztom a szemem a vászonra. Jackson „házi niggere” is jól mutatja, hogy itt fölösleges rasszokhoz kapcsolódó előítéletekkel élni. Taplók mindenhol vannak, akármitől függetlenül.

Érdekes, hogy igazából sem Schultz, sem Django fejében nem gyúl lángra egy felsőbb eszme. Az egykori szolga, Django Freeman a nőjét akarja, ezért pedig olyan képmutatásra is képes, amiért kiszaladna a világból, Schultz pedig nem akarja megváltani a világot. Jóravaló ember ő, aki kifejezi nemtetszését, ugyanakkor tudja nagyon jól, hogy ez nem az ő háza tájéka. Elsőre furcsa volt DiCaprio-t ebben a ripacskodó rosszfiú szerepben látni, de teljesen természetesbe fordult a karaktere, és annak ellenére, hogy igen egysíkú motiváló erő, a pénz hajtotta, emlékezetes embert formált meg. Néhol nagy csend volt a teremben, hiszen voltak komoly jelenetek, amikor az ember belegondolt az akkori eshetőségekbe, így kicsit kizökkentő lehet a korábbi Tarantino filmek után, de szerencsére a jól megszokott, magát egyáltalán nem komolyan vevő vérfürdő sem marad el, és a látszólagos tetőpont utáni rájátszás, ami nem is az, hanem a motor újbóli felpörgetése.

Menjetek moziba.