5-4-3-2... avagy miért utálom a Húsvétot

Memories of Machines - Warm Winter

Vannak lemezek, melyeknek egyszerűen létre kellett jönniük.

Mint egy bolygón, ahol az adott feltételek mellett egyszerűen csak létrejön az élet, olyan természetes, hogy ennek a zenének is meg kellett születnie.

Az olasz Giancarlo Erra talán az egyik legértékesebb követője a Steven Wilson által kivágott post-progresszív zsáner útjának. A gyengéd Brina Eno-atmoszféra, a dzsesszes lüktetésű, finom dobok és légies basszusjáték, a melankolikus dallamvilág pinkflojdi egyvelege mind-mind a No-Man munkásságát juttatja az ember eszébe. Majd 10 év telt el, hogy összeállhasson magával Tim Bowness úrral, aki véletlenül pont a No-Man énekese és másodlagos dalszerzője.

Ez a kettős eleve sikerre van ítélve. (már ha a siker definíciója az érzelmek zenei formába öntése és tökéletes tolmácsolása a hallgató felé, nem pedig a világkörüli turné és a végtelen dollármilliók)

Több, mint öt év precíz munkája van ebbe az ötven percbe zárva.

Az eredmény: a tavalyi év egyik (ha nem a) legszívmelengetőbb alkotása.

Erra és Bowness képesek egy egyszerű, magányosan-gitározós - csellós - éneklős dalocskából is kihozni a legtöbbet. Finoman egymásba ölelkező gitárszólamok és két oldalra panorámázott dallamfragmentumok, amik hol a jobb, hol a bal oldalról szólnak feléd és együttesen teszik ki az egész dallamot; hihetetlenül markáns, mégis a zenei egységet alázattal szolgáló billentyűk, távolból visszhangzó zongorahangok adják a maguk gyermekien egyszerű melódiáit; szívszorító csellójáték…

ha már a csellónál tartunk, érdemes kitérni arra is, hogy pontosan ilyen alkalmakkor érezni az igazi hangszerek erejét a digitálisan leutánzottakkal szemben. Sok helyzetben lehet kamuzni a művonósokkal, mert ha csak a háttérben kell kitartanod egy-két hangot, a közönség nagy része úgy sem veszi észre, hogy kamuhangszert használsz, de itt, ahol együtt mozgunk a vonó minden rezdülésével, ahol szinte nem is a kijátszott hangokat élvezzük, hanem a húrok nyers, delejező hatású

sírását... itt nem működne az utánzat.

Ugyanilyen egyébként az akusztikus gitár is. Sok helyzetben nem is zenei funkció alapján illeszkednek az akkordok játéka a dalokba, egyszerűen csak az a fontos, hogy hallhassuk a háttérben duruzsoló pengetőt és a fémszálak csattogását.

Arról nem is beszéltünk, hogy talán a valaha volt egyik legnagyobb supergroup gyűlt össze a két zenész mögé.

A No-Man és a Nosound együttesek teljes legényzete kap valamilyen szerepet, ami miatt minden egyes dalt más szereplőgárda játszott fel. Mégis olyan egységes az összkép, hogy senki sem gondolná, hogy 18 vendégzenészt használtak. Persze jártasabbak felismerik Steven Wilson stílusát a Lucky You, Lucky Me mellotronjaiban és dalvégi gitárszólójában; vagy Robert Fripp stílusát a Lost and Found… sorai közt; Peter Hamill gitárjátékát az At the Centre Of It All-ban; bár Jim Matheos minimalista játszadozását ha agyonütnek, sem hallom ki sehonnan, de ez legyen az én bajom.

Anubis Gate - Anubis Gate

Az új(!) Anubis Gate lemez nem játszik a hallgató türelmével, már az első hatvan másodpercében kijátssza ütőkártyái kilencven százalékát, ezáltal letaglózva minden potenciális hallgatót és elkergetve mindenkit, akinek amúgy is fölösleges lenne meghallgatnia az egész korongot.

Bevallom, a korábbi lemezek nyilvánvaló epikus power metál gyökerek fölé növő, futurisztikus koncepciójú, sok esetben Queensryche-re hajazó, erőteljesen gépies/műanyag hangzásvilágú zenéje nem lopott magának külön kis rekeszt a szívemben.

Aztán a banda számára jött a káosz és félelem: az énekes lelép a fenébe és nincs kinek felénekelnie a dalokat. Nem LENNE kinek, ha nincs az a kedves Henrik Fevre, aki szerényen bujkált ez idáig a basszusgitár jótékony takarásában. Pedig micsoda bivalyerő lakozik benne!

Nem az eszméletlen magasságokba szökellő mutatványok jellemzik énekét, sokkal inkább az a fékezhetetlen őserő, ami minden egyes hangot a világ túlsó felére repít. Félelmetes, micsoda energiák szabadulnak ki belőle időnként.

Az új pacsirtához pedig újracsiszolt hangzás is jár. Fevre hangszíne mellé egy sokkal természetesebb, egészségesebb gitárhangzást kevertek ki, aminek az eredménye a banda eddigi legkomolyabb, legsúlyosabb soundja lett.

A lemez olyannyira egységes hangzású, hogy kis túlzással azt érzi az ember, egyetlen, egy órás gigászt hallgat az ember, darabokra szabva. Valóban, a hangulatingadozások igen minimálisak, ahogy a hangszereléssel sem variálgatnak sokat a lemezen.

Gyakorlatilag a gitárok és dobok zakatolása vezetnek végig minket mindenhol, aztán néhol egy rövid időre lelassulnak, esetleg szólamokat kezd játszani a gitár.

Izgalmas, hogy elsőre milyen nehezen megállapítható, vajon hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik szám? A dalokon belüli hirtelen hangnemváltások és ritmusképlet-variálgatások nagyon diszkrétre és észrevétlenre sikerültek sok helyen, mégis erősebbek, mint mondjuk két dal kapcsolódási pontja, ezért például a The Re-Formation Show egyik belső váltását sokkal inkább hittem egy új dal kezdetének, mint az utána következő dal intróját. A Telltale Eyes refrénjénél meg csak annyit tudtam kérdezni, hogy „ez a szám kurvajó, de mikor is kezdődött ez?”

Talán abban a titok, hogy maguk a dallamok nagyon váratlanul csapnak le az emberre. Időről időre kibukik a témák közül egy-egy lenyűgöző refrén, ami teljesen más irányba viszi a melódiák fonalát, mint először várná az ember.

Olyan, mint egy végig energikus tesztoszteronbomba, amiben elhelyeztek számtalan érzelmi kitörést, ezáltal fenntartva a hallgató érdeklődését a teljes játékidőre.

Steven Wilson - Grace for Drowning

Nem lehet elégszer elmondani, hogy Wilson bácsi az elmúlt két évtized legalulértékeltebb zenésze.

Ha számításba vesszük életművét, melynek eszmei értéke önmagában többet ér, mint mondjuk az európai kontinens egésze és ehhez mérve megnézzük, hány ember hallott már egyáltalán a nevéről, akkor lehetetlen másféle következtetésre jutni.

De nem azért vagyunk itt, hogy kisregényt írjunk Steven érdemeiről, ezért minél hamarabb átugrom az őt méltató fejezetet, annál jobb.

Szóval az istenek földi helytartója kezdett már belefásulni a 2-3 évente menetrendszerűen érkező Porcupine Tree lemezekbe, még akkor is, ha számtalan más projektje volt közben; a 2008-as szólólemez után rákapott a szabadság ízére és belekezdett egy újabb, saját nevét viselő lemez megalkotásába. Háttérbe tette a hangmérnöki munkálatokat, kihagyta a Blackfield-ben való produktív részvételt, pihenőre küldte a Porcupine Tree tagjait és kiírta a benne felgyülemlett feszültségek jó részét egy szolid, kétszer negyven perces zenei anyagba.

A zenék eszmeisége leginkább a hetvenes éveket idézi.

Az egyes dalok önmagukban nem szívesen működnek, mert mindenki részese a nagy egésznek, mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.

Kapunk minimalista new age zongorázgatást, első kétszáz hallgatásra még megemészthetetlenül disszonáns nagykórust, Tangerine Dream-es elektronikus űrutazást, erőszakból kihipózott Nine Inch Nails-es dobokat, King Crimson-os őskáoszt.

Aztán ott a bizonytalanság, mert Wilson a legártalmatlanabb, magányosan gitározgatós, Radiohead-esen poppos, mézesmázas dalból is képes egy pillanat alatt horrorisztikus drone-durvulást varázsolni.

Az üres, kietlenül sivár atmoszféra köti össze a számtalan dallam és ritmusfoszlányt, minden zongora-kopácsolással és fuvolajátékkal egyetemben.

A Wilson-i atmoszféra egyébként is tanítanivaló, ahogy maga a dallamvilág és az a túlvilági ének is.

Képes erőt vinni bármilyen dalszövegbe azáltal, hogy szükséges helyen a legérzékenyebb, gyermeki hangját veszi elő. Még érdekesebb viszont, amikor az elmebeteg szociopata bőrébe bújva nemcsak a visszafogott, kimért józanságot adja vissza minden lélegzetvétele, hanem a tökéletes érzelemmentességet, aminél ijesztőbbet elképzelni sem tudok.

A tetőpont egyértelműen az első lemezt záró Raider Prelude 15/8-as zongorái és a második lemez huszonhárom és fél perces gigatétele, amit akár nyugodtan odatehetünk a progtörténelem halhatatlan eposzainak polcaira is. Jazz, rock, világzene, britpop és drone váltogatják benne egymást a legstílusosabb módon. Valami olyasmi, ami nagyon hiányzott erről a planétáról és ami nélkül szegényebb lenne az emberiség.

Ennél többet szerintem lehetetlen írni a lemezről. (már így is csak pofázok, nem írok)

Hallani kell és megérteni.

Ami nem lesz könnyű. De a kitartóak megkapják jutalmukat.

Wolverine - Communication Lost

Imádom, amikor egy produkció olyan erőteljes és lehengerlő, hogy képes nemcsak a felszínes első benyomás okozta undoromat elsöpörni, de a bennem keltett bűntudattal még saját fejem folyamatos falhozverési-kényszerét is képes kiváltani.

Bizony, nem indult szimpatikusan a kapcsolatunk, aztán hajszálon múlott, hogy nem ő lett a kedvencem a tavalyi mezőnyből. (valójában az a hajszál az első helyezett megismerésének ténye, ami viszont olyan peckesen ül a neki kijáró trónon, hogy igazából sértés ránézve azt mondani, bármikor is egy hajszál választotta volna el a vereségtől… mindegy)

Sikerült egy olyan lemezt letenniük az asztalra, aminek meghallgatása után legszívesebben fognám a kardomat, hogy nekivágjak a zord északi erdőknek és lemészároljak benne minden torz teremtményt, aki az utamba téved, hogy aztán ellenségeim fogytán elvonulhassak a hegycsúcsok szürke magányába és saját létezésem hiábavalóságáról töprenghessek.

Nem is tudom, hány alkalommal sajnáltam már le a szimfónikus-epikus-erőmetálok giccsesen túlcicomázott, nevetségesen öntömjénező és szánni valóan sablonos megoldásait.

Ez a találkozás pedig nem fog jobb belátásra bírni a zsánert illetően, mert nem egy kapu, ami kinyitja az utat a többi felé, sokkal inkább az egyetlen igazi választás, ami után a többire még kevésbé tudnék ránézni.

A svéd halálmetálnak induló, idővel progresszív jegyekkel „híguló” projekt ugyanis olyan minőséget képvisel, ami mellett az Epica, Therion, Nightwish, stb. zenekarok tagjai legfeljebb szemeteskukákon csörömpölő dilettánsok társaságának tűnhetnek. És akkor finoman fogalmaztam.

Pedig a hangszerelési és dalszerzési módszerekben semmi új nincs, az ördög az apró részletekben lakozik:

Egyszerű, döngölős gitártémák, amik közé egyetlen középszerű riff sem lett beerőltetve; szépséges akusztikus kíséret, ahol együtt lélegzünk a gitárhúrok hangjával, gyönyörű, dallamos szólók, minimálisan megfejelt virgázós magamutogatás mellett.

A hangképbe tökéletesen illeszkedő billentyű-szőnyegek, jobbára csak az atmoszféra és a vastagabb hangzás kedvéért, ahol egyetlen akkord, vagy dallam sem kelti olcsó, műanyagszinti benyomását, sem gépekkel reprodukált prüntyögés érzetét.

Hibátlan ének, ami a kitartott és magasba szökellő hangokat is csak ott alkalmazza, ahol kellőképp elő van készítve a terep a hallgató számára.

Helyenként saját karaktert is villantó basszus, ami teljesen összeforrt a gitárokkal.

Plusz egy csodás dobos, aki szükség szerint tökéletesen hozza a kusza ütemmutatók alá illő fifikás játékot; mellette, ha kell, gyengéd és érzékeny, de arról sem feledkezik meg, hogy nincs nagyobb fegyvertény egy bombasztikus és grandiózus gitártéma alatti kettőnégyes püfölésnek.

A hangulat a megtörten érzékeny gyermeki lélek és a megállíthatatlanul bátor harcos szíve közt ingadozik, mindehhez olyan dalszövegek mutatnak utat, amik a csatadalok helyett az individuális és szociális problémákat helyezik középpontba.

Az egyik legizgalmasabb tulajdonságára pedig nem is hívtam fel a figyelmet.

Kedvenc lemezeim közül szinte mind képesek a dalokon túlmutató óriássá duzzadni azáltal, hogy minden dal a megfelelő helyen, a megfelelő időben van és előkészíti a terepet a következő számára.

Itt nem csupán a lassú-gyors / gyengéd - erőteljes dalok kapták meg a legmegfelelőbb helyüket.

Nem csak arról van szó, hogy mindig fenntartják a változatosságot a jó helyen ellőtt vonósokkal, a monotonná váló részeknél bepasszintott elektronikus dobokkal, a fáradt fülnek pihentető lágy darabokkal…

Itt sikerült még azzal is megfejelni a dolgot, hogy nemcsak tökéletesen illeszkednek egymáshoz a számok, de minden egyes új dal kezdetekor úgy érzed, hogy az előző még csakis az előjáték volt a most következő katarzishoz. Sokmillió forintos kérdés: tessék egyben végighallgatni az albumot és aztán tessék azt is megmondani, vajon hol volt a lemez csúcspontja?

(mindenhol)

Mindezen elemek együttállása képes arra, hogy a megfelelő hallgatót igazi érzelmi hullámvasútra vigye, a legmélyebb gyötrelmektől kezdve a legelszántabb bátorságig.

Szóval, szerintem valahogy így kellene szólnia egy modern, de mégsem trendi metállemeznek.

**Már csak az első helyezett van hátra. Egyszer majd jön az is, már nem merek előre ígérni semmit.

Áprilisig húztam a dolgot? Ómájgád. Ideje lenne alaposan átgondolni ezt a listásdit. Nevetséges, hogy meddig szerencsétlenkedek vele.

A húsvéti nyuszinak meg előre köszönöm, ha másfél nap alatt le fogja húzni a vécén a bejegyzésemet.**