[25] Yip Man (offline)

Ő egy 29 éves fiú és itt lakik: Borsod-Abaúj-Zemplén / Miskolc

4770 napja regisztrált felhasználó, ez idő alatt 54525 kreditet gyűjtött

2012 April
07:26 5-4-3-2... avagy miért utálom a Húsvétot
„I want to play you
All the beautiful songs you should know.
I want to save you.
With the beautiful songs, we can grow.

I breathe in the light,
I breathe in the life.”
Memories of Machines – Warm Winter



Vannak lemezek, melyeknek egyszerűen létre kellett jönniük.
Mint egy bolygón, ahol az adott feltételek mellett egyszerűen csak létrejön az élet, olyan természetes, hogy ennek a zenének is meg kellett születnie.
Az olasz Giancarlo Erra talán az egyik legértékesebb követője a Steven Wilson által kivágott post-progresszív zsáner útjának. A gyengéd Brina Eno-atmoszféra, a dzsesszes lüktetésű, finom dobok és légies basszusjáték, a melankolikus dallamvilág pinkflojdi egyvelege mind-mind a No-Man munkásságát juttatja az ember eszébe. Majd 10 év telt el, hogy összeállhasson magával Tim Bowness úrral, aki véletlenül pont a No-Man énekese és másodlagos dalszerzője.
Ez a kettős eleve sikerre van ítélve. (már ha a siker definíciója az érzelmek zenei formába öntése és tökéletes tolmácsolása a hallgató felé, nem pedig a világkörüli turné és a végtelen dollármilliók)
Több, mint öt év precíz munkája van ebbe az ötven percbe zárva.
Az eredmény: a tavalyi év egyik (ha nem a) legszívmelengetőbb alkotása.
Erra és Bowness képesek egy egyszerű, magányosan-gitározós – csellós - éneklős dalocskából is kihozni a legtöbbet. Finoman egymásba ölelkező gitárszólamok és két oldalra panorámázott dallamfragmentumok, amik hol a jobb, hol a bal oldalról szólnak feléd és együttesen teszik ki az egész dallamot; hihetetlenül markáns, mégis a zenei egységet alázattal szolgáló billentyűk, távolból visszhangzó zongorahangok adják a maguk gyermekien egyszerű melódiáit; szívszorító csellójáték…
ha már a csellónál tartunk, érdemes kitérni arra is, hogy pontosan ilyen alkalmakkor érezni az igazi hangszerek erejét a digitálisan leutánzottakkal szemben. Sok helyzetben lehet kamuzni a művonósokkal, mert ha csak a háttérben kell kitartanod egy-két hangot, a közönség nagy része úgy sem veszi észre, hogy kamuhangszert használsz, de itt, ahol együtt mozgunk a vonó minden rezdülésével, ahol szinte nem is a kijátszott hangokat élvezzük, hanem a húrok nyers, delejező hatású
sírását... itt nem működne az utánzat.
Ugyanilyen egyébként az akusztikus gitár is. Sok helyzetben nem is zenei funkció alapján illeszkednek az akkordok játéka a dalokba, egyszerűen csak az a fontos, hogy hallhassuk a háttérben duruzsoló pengetőt és a fémszálak csattogását.
Arról nem is beszéltünk, hogy talán a valaha volt egyik legnagyobb supergroup gyűlt össze a két zenész mögé.
A No-Man és a Nosound együttesek teljes legényzete kap valamilyen szerepet, ami miatt minden egyes dalt más szereplőgárda játszott fel. Mégis olyan egységes az összkép, hogy senki sem gondolná, hogy 18 vendégzenészt használtak. Persze jártasabbak felismerik Steven Wilson stílusát a Lucky You, Lucky Me mellotronjaiban és dalvégi gitárszólójában; vagy Robert Fripp stílusát a Lost and Found… sorai közt; Peter Hamill gitárjátékát az At the Centre Of It All-ban; bár Jim Matheos minimalista játszadozását ha agyonütnek, sem hallom ki sehonnan, de ez legyen az én bajom.




- - - - - - -


Anubis Gate – Anubis Gate



Az új(!) Anubis Gate lemez nem játszik a hallgató türelmével, már az első hatvan másodpercében kijátssza ütőkártyái kilencven százalékát, ezáltal letaglózva minden potenciális hallgatót és elkergetve mindenkit, akinek amúgy is fölösleges lenne meghallgatnia az egész korongot.
Bevallom, a korábbi lemezek nyilvánvaló epikus power metál gyökerek fölé növő, futurisztikus koncepciójú, sok esetben Queensryche-re hajazó, erőteljesen gépies/műanyag hangzásvilágú zenéje nem lopott magának külön kis rekeszt a szívemben.
Aztán a banda számára jött a káosz és félelem: az énekes lelép a fenébe és nincs kinek felénekelnie a dalokat. Nem LENNE kinek, ha nincs az a kedves Henrik Fevre, aki szerényen bujkált ez idáig a basszusgitár jótékony takarásában. Pedig micsoda bivalyerő lakozik benne!
Nem az eszméletlen magasságokba szökellő mutatványok jellemzik énekét, sokkal inkább az a fékezhetetlen őserő, ami minden egyes hangot a világ túlsó felére repít. Félelmetes, micsoda energiák szabadulnak ki belőle időnként.
Az új pacsirtához pedig újracsiszolt hangzás is jár. Fevre hangszíne mellé egy sokkal természetesebb, egészségesebb gitárhangzást kevertek ki, aminek az eredménye a banda eddigi legkomolyabb, legsúlyosabb soundja lett.
A lemez olyannyira egységes hangzású, hogy kis túlzással azt érzi az ember, egyetlen, egy órás gigászt hallgat az ember, darabokra szabva. Valóban, a hangulatingadozások igen minimálisak, ahogy a hangszereléssel sem variálgatnak sokat a lemezen.
Gyakorlatilag a gitárok és dobok zakatolása vezetnek végig minket mindenhol, aztán néhol egy rövid időre lelassulnak, esetleg szólamokat kezd játszani a gitár.
Izgalmas, hogy elsőre milyen nehezen megállapítható, vajon hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik szám? A dalokon belüli hirtelen hangnemváltások és ritmusképlet-variálgatások nagyon diszkrétre és észrevétlenre sikerültek sok helyen, mégis erősebbek, mint mondjuk két dal kapcsolódási pontja, ezért például a The Re-Formation Show egyik belső váltását sokkal inkább hittem egy új dal kezdetének, mint az utána következő dal intróját. A Telltale Eyes refrénjénél meg csak annyit tudtam kérdezni, hogy „ez a szám kurvajó, de mikor is kezdődött ez?”
Talán abban a titok, hogy maguk a dallamok nagyon váratlanul csapnak le az emberre. Időről időre kibukik a témák közül egy-egy lenyűgöző refrén, ami teljesen más irányba viszi a melódiák fonalát, mint először várná az ember.
Olyan, mint egy végig energikus tesztoszteronbomba, amiben elhelyeztek számtalan érzelmi kitörést, ezáltal fenntartva a hallgató érdeklődését a teljes játékidőre.




- - - - - - -



Steven Wilson – Grace for Drowning



Nem lehet elégszer elmondani, hogy Wilson bácsi az elmúlt két évtized legalulértékeltebb zenésze.
Ha számításba vesszük életművét, melynek eszmei értéke önmagában többet ér, mint mondjuk az európai kontinens egésze és ehhez mérve megnézzük, hány ember hallott már egyáltalán a nevéről, akkor lehetetlen másféle következtetésre jutni.
De nem azért vagyunk itt, hogy kisregényt írjunk Steven érdemeiről, ezért minél hamarabb átugrom az őt méltató fejezetet, annál jobb.
Szóval az istenek földi helytartója kezdett már belefásulni a 2-3 évente menetrendszerűen érkező Porcupine Tree lemezekbe, még akkor is, ha számtalan más projektje volt közben; a 2008-as szólólemez után rákapott a szabadság ízére és belekezdett egy újabb, saját nevét viselő lemez megalkotásába. Háttérbe tette a hangmérnöki munkálatokat, kihagyta a Blackfield-ben való produktív részvételt, pihenőre küldte a Porcupine Tree tagjait és kiírta a benne felgyülemlett feszültségek jó részét egy szolid, kétszer negyven perces zenei anyagba.
A zenék eszmeisége leginkább a hetvenes éveket idézi.
Az egyes dalok önmagukban nem szívesen működnek, mert mindenki részese a nagy egésznek, mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.
Kapunk minimalista new age zongorázgatást, első kétszáz hallgatásra még megemészthetetlenül disszonáns nagykórust, Tangerine Dream-es elektronikus űrutazást, erőszakból kihipózott Nine Inch Nails-es dobokat, King Crimson-os őskáoszt.
Aztán ott a bizonytalanság, mert Wilson a legártalmatlanabb, magányosan gitározgatós, Radiohead-esen poppos, mézesmázas dalból is képes egy pillanat alatt horrorisztikus drone-durvulást varázsolni.
Az üres, kietlenül sivár atmoszféra köti össze a számtalan dallam és ritmusfoszlányt, minden zongora-kopácsolással és fuvolajátékkal egyetemben.
A Wilson-i atmoszféra egyébként is tanítanivaló, ahogy maga a dallamvilág és az a túlvilági ének is.
Képes erőt vinni bármilyen dalszövegbe azáltal, hogy szükséges helyen a legérzékenyebb, gyermeki hangját veszi elő. Még érdekesebb viszont, amikor az elmebeteg szociopata bőrébe bújva nemcsak a visszafogott, kimért józanságot adja vissza minden lélegzetvétele, hanem a tökéletes érzelemmentességet, aminél ijesztőbbet elképzelni sem tudok.
A tetőpont egyértelműen az első lemezt záró Raider Prelude 15/8-as zongorái és a második lemez huszonhárom és fél perces gigatétele, amit akár nyugodtan odatehetünk a progtörténelem halhatatlan eposzainak polcaira is. Jazz, rock, világzene, britpop és drone váltogatják benne egymást a legstílusosabb módon. Valami olyasmi, ami nagyon hiányzott erről a planétáról és ami nélkül szegényebb lenne az emberiség.
Ennél többet szerintem lehetetlen írni a lemezről. (már így is csak pofázok, nem írok)
Hallani kell és megérteni.
Ami nem lesz könnyű. De a kitartóak megkapják jutalmukat.




- - - - - - -



Wolverine – Communication Lost



Imádom, amikor egy produkció olyan erőteljes és lehengerlő, hogy képes nemcsak a felszínes első benyomás okozta undoromat elsöpörni, de a bennem keltett bűntudattal még saját fejem folyamatos falhozverési-kényszerét is képes kiváltani.
Bizony, nem indult szimpatikusan a kapcsolatunk, aztán hajszálon múlott, hogy nem ő lett a kedvencem a tavalyi mezőnyből. (valójában az a hajszál az első helyezett megismerésének ténye, ami viszont olyan peckesen ül a neki kijáró trónon, hogy igazából sértés ránézve azt mondani, bármikor is egy hajszál választotta volna el a vereségtől… mindegy)
Sikerült egy olyan lemezt letenniük az asztalra, aminek meghallgatása után legszívesebben fognám a kardomat, hogy nekivágjak a zord északi erdőknek és lemészároljak benne minden torz teremtményt, aki az utamba téved, hogy aztán ellenségeim fogytán elvonulhassak a hegycsúcsok szürke magányába és saját létezésem hiábavalóságáról töprenghessek.
Nem is tudom, hány alkalommal sajnáltam már le a szimfónikus-epikus-erőmetálok giccsesen túlcicomázott, nevetségesen öntömjénező és szánni valóan sablonos megoldásait.
Ez a találkozás pedig nem fog jobb belátásra bírni a zsánert illetően, mert nem egy kapu, ami kinyitja az utat a többi felé, sokkal inkább az egyetlen igazi választás, ami után a többire még kevésbé tudnék ránézni.
A svéd halálmetálnak induló, idővel progresszív jegyekkel „híguló” projekt ugyanis olyan minőséget képvisel, ami mellett az Epica, Therion, Nightwish, stb. zenekarok tagjai legfeljebb szemeteskukákon csörömpölő dilettánsok társaságának tűnhetnek. És akkor finoman fogalmaztam.
Pedig a hangszerelési és dalszerzési módszerekben semmi új nincs, az ördög az apró részletekben lakozik:
Egyszerű, döngölős gitártémák, amik közé egyetlen középszerű riff sem lett beerőltetve; szépséges akusztikus kíséret, ahol együtt lélegzünk a gitárhúrok hangjával, gyönyörű, dallamos szólók, minimálisan megfejelt virgázós magamutogatás mellett.
A hangképbe tökéletesen illeszkedő billentyű-szőnyegek, jobbára csak az atmoszféra és a vastagabb hangzás kedvéért, ahol egyetlen akkord, vagy dallam sem kelti olcsó, műanyagszinti benyomását, sem gépekkel reprodukált prüntyögés érzetét.
Hibátlan ének, ami a kitartott és magasba szökellő hangokat is csak ott alkalmazza, ahol kellőképp elő van készítve a terep a hallgató számára.
Helyenként saját karaktert is villantó basszus, ami teljesen összeforrt a gitárokkal.
Plusz egy csodás dobos, aki szükség szerint tökéletesen hozza a kusza ütemmutatók alá illő fifikás játékot; mellette, ha kell, gyengéd és érzékeny, de arról sem feledkezik meg, hogy nincs nagyobb fegyvertény egy bombasztikus és grandiózus gitártéma alatti kettőnégyes püfölésnek.
A hangulat a megtörten érzékeny gyermeki lélek és a megállíthatatlanul bátor harcos szíve közt ingadozik, mindehhez olyan dalszövegek mutatnak utat, amik a csatadalok helyett az individuális és szociális problémákat helyezik középpontba.
Az egyik legizgalmasabb tulajdonságára pedig nem is hívtam fel a figyelmet.
Kedvenc lemezeim közül szinte mind képesek a dalokon túlmutató óriássá duzzadni azáltal, hogy minden dal a megfelelő helyen, a megfelelő időben van és előkészíti a terepet a következő számára.
Itt nem csupán a lassú-gyors / gyengéd – erőteljes dalok kapták meg a legmegfelelőbb helyüket.
Nem csak arról van szó, hogy mindig fenntartják a változatosságot a jó helyen ellőtt vonósokkal, a monotonná váló részeknél bepasszintott elektronikus dobokkal, a fáradt fülnek pihentető lágy darabokkal…
Itt sikerült még azzal is megfejelni a dolgot, hogy nemcsak tökéletesen illeszkednek egymáshoz a számok, de minden egyes új dal kezdetekor úgy érzed, hogy az előző még csakis az előjáték volt a most következő katarzishoz. Sokmillió forintos kérdés: tessék egyben végighallgatni az albumot és aztán tessék azt is megmondani, vajon hol volt a lemez csúcspontja?
(mindenhol)
Mindezen elemek együttállása képes arra, hogy a megfelelő hallgatót igazi érzelmi hullámvasútra vigye, a legmélyebb gyötrelmektől kezdve a legelszántabb bátorságig.
Szóval, szerintem valahogy így kellene szólnia egy modern, de mégsem trendi metállemeznek.




- - - - - - -


Már csak az első helyezett van hátra. Egyszer majd jön az is, már nem merek előre ígérni semmit.
Áprilisig húztam a dolgot? Ómájgád. Ideje lenne alaposan átgondolni ezt a listásdit. Nevetséges, hogy meddig szerencsétlenkedek vele.

A húsvéti nyuszinak meg előre köszönöm, ha másfél nap alatt le fogja húzni a vécén a bejegyzésemet.



6 komment

[25] Yip Man
Apr 14., Saturday 23:54 #6
Válasz Patrick Bateman (#5) üzenetére
Végre vége a fejetlen hetemnek, megint le tudok ülni a gép elé.

Köszönöm a kis kirohanást és a gondolatokat.

Jól gondolod, nálam is volt egy érdekes időszak - jobban belegondolva csakis érdekes időszakok egymásba fonódásából áll az élet, nem is lehet, csak úgy egyet kitüntetni ezzel a szereppel.
Hogy miért akartam mindenáron elzárkózni a mainstream zenei áramlattól és a zenei csatornák-rádiók kínálatától azt nem tudom, talán csak unalmassá vált, hogy a hatodik Backstreet Boys klip zenéje épp olyan volt, mint az első...
Ettől a modernitástól való elzárkózásom volt anno a szüleim által hallgatott zenék magasztalása és túlhangsúlyozása, ami azonban idővel megintcsak túl kiszámíthatóvá vált... tegyük hozzá, már ekkor sem akartam kizárólag a régi zenéket jónak tekinteni, egyszerűen az "értéket" kerestem a zenékben.
Az "érték" ekkor a népszerűség és ismertség hiányával szembeállítotthangszeres tudás és dalszerzési tehetség volt.
(ugye az átlag hetvenes-nyolcvanas évekbeli együttes maga írja és játsza minden számát, szemben a popzenészekkel, megcsinált sztárokkal)
Ekkortájt már én magam is kapirgattam a gitárt és valahogy sikerült rátalálni a Van Halen-Malmsteen-stb. iskola követőire, vagyis az elmebeteg gitárosokra.
Itt az "érték" jelentése átalakult és az olyan zenék jellemzőjévé vált, melyekben a virtuozitás, hangszeres precizitás és maximalizmus uralkodott.
Mert hát mit is tarthat zseniálisnak egy amatőr szinten épp túllépett gitárospalánta?
Követhetetlen sebesség, lefoghatatlan akkordok véget nem érő sora, szokatlan játékmód... mai fejjel már kicsit vicces, mennyire túllihegtem azt,hogy attól lesz jó a zene, ha egy fémhúrokkal átkötött fapálcikát szorongató emberke eszméletlenül gyorsan tud csapkodni a játékszerén...

Egyértelmű pont ugyan nem volt, de egy furcsa folyamat eredményeként sikerült rátalálni egy új jelentésre is. Még mindig fontos ugyan a népszerűség felett álló eredetiség és őszinteség; még mindig elhanyagolhatatlan a szakmai tudás és precizitás, de ezek vagy alapvetően elvárható, vagy kellő minőség mellett el is hanyagolható dolgok.
Mindezeknél fontosabb ugyanis maga a hang minősége.
Az összes, megszólaltatott hangjegyé.
Az, hogy mindegyik a lehető legtökéletesebb helyén legyen és pont úgy szóljon, ahogy annak kell.
Hogy ne csak egy kiragadott riff, vagy szóló legyen jó a zenében, hanem minden egyes pillanatát élvezni tudjam, a felvezetéstől a lezárásig.
Szeretem, ha szól valamiről egy lemez. Ha egységet alkotnak a dalok.
Ha olyan, mint egy utazás, ami elindul és el is jut valahová.
Jó dolgo elmerülni a hangokban és az érzésekben és az a tény, hogy egy zenének meg lehet mártózni a hangulatvilágában, az minden más tényezőt mellékessé és másodrangúvá tesz.

Persze, vicces lenne, ha midnen zenét ez alapján osztályoznánk. Akkor elég lenne egyetlen mondat is az értékeléshez:
Zenei fogyasztásra alkalmas, az atmoszférában való megmártózás élvezeti faktora: 8/10

Ez az egész zenéről blogolósdi csupán a megosztás öröme miatt indult el.
Annyi, de annyi jó zene kering az interneten, amiben a vilgáon bármilyen elferdült, elcseszett ízlésű ember megtalálhatja a számítását. (még én is)
Közben pedig mindenhonnan azt hallom, hogy ma már nem csinálnak jó zenét.
Ugyanmár!
Még ha Django Reinhardt-ot találnám az utolsó értékelhető gitárosnak a világon, vagy a Megadeth-et az egyetlen tökös bandának az elmúlt 20 évből, akkor is lenne nekem való zene dögivel!
Csak keresni kell.
Én pedig szívesen megosztom azt, amit én magam találtam.
Még ha ez be is korlátozódik az én - nem túl populáris - zenéim köré.

Írni meg muszáj valamit hozzá, mert olyat bárki tud, hogy megoszt ötven linket, oszt "nesze paraszt, hallgasd meg mind, oszt imádd őket"...
Hogy az én sznobizmusom - igényességem - igénytelenségem mennyire ijeszti el a potenciális kommentelőket, azt nem tudom. Sajnálom ugyan, hogy a visszajelzések száma ilyen alacsony, jó lenne tudni, hogy min lenne érdemes változtatnom, mennyire tartják torznak, vagy félrevezetőenk egyesek azt, amit írok, de hát ez van... kicsit kirekesztettnek érzem így magam; néha még a lenéző, trollkodó kommentek is jobban esnek az embernek, mint a nagy semmi.
Szerencsére elég önző vagyok ahhoz, hogy ha abbahagyom, akkor az csakis saját lustaságomból / érdektelenségemből adódjon majd és ne a kommentek hiányából.

Meglepett, hogy máris kapott klipet az új lemezük... figyelted, hogy milyen sok egyszemű kép van benne? Némelyik felett még egy háromszög szerű forma is kirajzolódni látszik... 0:48 után... úgy látszik Jim és Kevin is átállt a zsidócigányufógyerekrák-földönkívüliszab adkőművesekhez...

Mikor is készült az utolsó klipjük, 2006-ban? KATT!
"Music fills my empty bones and some times it seems it's the only place I've left to go..."
Apr 11., Wednesday 23:46 #5
Regen nagyon imadtam a pergo dallamokat, a technikazasokat, a virgazo gitarszolokat, a sokszor 10 masodpercenkent valtakozo riffeket, amikor egy dal elkezdodik, es ki tudja hol er veget Dream Theater-i felfogassal feljatszott oruleteket, amiket nem lehetett elegszer meghallgatni ahhoz, hogy az egeszuket fejben tartsd, hogy dudolgasd.
Nem lehetett elmelazni felettuk, mert minden pillanatban mashova ragadtak, porgettek, lokdostek a fejed, hogy headbangelj mar ram, es luktess velem.

Rohadtul oregnek erzem magam.
A korai oruletekbol, mar csak nyomokban van valami, jo neha hallgatni a regi kedvenceket, de megis maskepp erintenek mar meg.
Tudom jol, hogy az akkoriban kedvenceimme lett zenek semmit nem valtoztak, es meg ma is megalljak a helyuket, nagyon is, hiszen "jovobemutato", inspiralo szerepuk volt, ami meg a mai zeneszeket, fiatalokat is megragadja, lelkesiti, es segit nekik abban, hogy ne korcsosuljanak el zenei, erzelmi, teren, mint oly sokan masok.
De megis valami valtozott.

En valtoztam.
Lehet epp ez volt az altalam hallgatott zeneknek a szerepe, ezert szulettek meg, ezert ragadtam magamhoz oket, hogy valamit faragjanak abbol az anyagbol, ami en magambol odadobtam nekik.
Ma mar teljesen mas az amire felkapom a fejem egy dal hallgatasakor.
Meg mindig figyelek az okosan, "matekozva" osszerakott zenekre, de ami igazan magaval ragad az a zenebol arado erzelem, nyugodtsag, harmonia, egyensuly.
Csendesebb lett a zenei izlesem.
Olyan zeneket szeretek, amik egy hintaszekben, fejhallgatoval a fejemen, vagy a foldon fekve, meditativ allapotban hallgatva atjarnak.
Amikkel ki tudok kapcsolni, amikkel el tudok merulni onmagamban.

Amikor 2010 elejen visszajottem Londonba, akkor ugy tertem vissza, hogy fogalmam sem volt, mi lesz ezutan.
Zsebeim uresek voltak, semmi munkalehetosegem nem volt, de valami huzott ide.
Megmagyarazhatatlan ez, de akkoriban volt egy nagy kattanasom, es nem erdekkeltek az esszeru dolgok.
Ha a jozan eszemre hallgatok, akkor otthon maradtam volna a seggemen, nem pedig egy idegen orszagba jovok vissza, ahol elozoleg rohadtul elvesztettem mindent.
Szoval amikor leszallt a gep Londonban, es ultem a buszon, amivel utaztam be a belvarosba, akkor csak neztem ki az ablakon, es elvesztem az esocseppekben amik folytak le kivul a busz ablakan, mikozben az OSI: Blood cimu lemeze volt vegtelenre allitva az mp3 lejatszomon.
Fogalmam sincs hol jartam, nem tudom mi tortent, de egy pillanatnak ereztem azt a bo egy oras utazast.
Akkor valami tortent.
Valami elpattant, vagy inkabb helyre kerult.
Vagy elpattanva kerult a helyere.
Onnantol kezdve mar nem igazan tudok pattogosabb zeneket hallgatni.
Futashoz, vagy edzeshez tokeletesen jok ezek, de munkaba menet, vagy csak itthon siman hatterzenenek a nyugisabb dallamokat hallgatom.

Fogalmazhatnek bekepzelt modjara, hogy: Nem, nem, mar nem hallgatom, mar erzem azt, hogy mi az ami a zenet jelenti szamomra.
De ez ugyanaz lenne, amit 10 evvel ezelott mondtam volna azokra a dalokra, amiket akkor szerettem, es most ugy erzem, hogy tovabb leptem rajtuk.

Gondolom nem ilyen hozzaszolast vartal ide, de most csak ez van.
Igazabol pont a lenyegre, a blogoddal valo parhuzamra nem tertem ki fentebb, de gyanitom, hogy mar te is ativelted ezt a szalat.
Az altalad linkelt zenek nagy resze megfelel ennek a mostani allapotomnak.
Itt most ertem a korabbi blogjaidban is kivesezet zenek nagy reszet.
Szeretem olvasni a hozzafuzott gondolataidat, (Itt irhatnek rengeteg dicsero szot, de az inkabb mar seggnyalasnak hatna, es pont nem az a cel, hanem tenyleg el szeretnem ismerni a tudasodat ezzel kapcsolatban.) es az izlesed is elegge lefedi az en izlesvilagomat.
Tudom, hogy rohadt szar az, amikor ennyit dolgozol egy bloggal, ami mellesleg iszonyatosan magas szinvonalon kepez muveszi erteket is, es jon ra 5-6 komment.
Mas (valojaban semmirol nem szolo) blogokat meg 10 perc alatt televagnak 60-80 kommenttel.
Szar ezt igy latni, de sokat nem lehet tenni ellene.

Csak a miheztartas vegett.
Ma a kolteszet napjan bedobtam egy verset a Facebook falamra.
3 like, meg par komment erkezett.
Egy kicsivel kesobb egy "vicces" (ertsd: fingos, szaros) videot linkeltem, 5 perc alatt 5 megosztas, tele kommenttel, stb.
Erre van igeny, ez lett belolunk!
Szomoru!
Nem szeretnem, ha ezek a szambeli visszajelzesek elvennek a kedvedet a tovabbi irastol, mert en pl. tenyleg szeretem olvasni a blogjaidat!
(Tegye fel a kezet, aki szinten ezert van itt!)
Nem mellekesen tobb olyan zenekar volt mar, akit altalad ismertem meg!
Koszonet az eddigiekert, es a remelhetoleg jovobeni tevekenysegeidert is!

Ezt pedig csak ugy: KATT!
"Már a természeti népek is megfigyelték, hogy a tigris bajusztartó vége veszélyes, mert ott van a szája is, és táplálkozása során a préda beleegyezésének nem tulajdonít különösebb jelentőséget."
[25] Yip Man
Apr 08., Sunday 22:25 #4
Válasz Ray (#2) üzenetére
Lassan akár el is mesélhetnéd, hogy mi az olyan furcsa, vagy elborult ezekben a zenékben...
Én bevallom, egyedül a Wilzonpityusra tudnám ráaggatni a beteg jelzőt. A többiben meg elképzelni sem tudom, mi lehet furcsa. (plána, ha darkpip alant linkelt csodájához hasonlítjuk... )
Persze, mindenki csak a saját szemüvege szűrőjén keresztül látja a világot... én a saját szűrőmet ismerem, érdekelne az is, a tiéd hogyan működik.
"Music fills my empty bones and some times it seems it's the only place I've left to go..."
[25] Yip Man
Apr 08., Sunday 22:22 #3
Válasz dpb (#1) üzenetére
Bocsi a kései válaszért, nem voltam netközelben.
Korábban is mutatták már Igorrr bácsi dalait, de bevallom, nem igazán tudtam ráhangolódni. Valahogy az egységesség hiányzik nekem belőle. Persze, pont az erőszakos váltások adják a lényegét, de én nehezen tudok elmélyülni egy olyan zene hangulatvilágában, ami fél percenként ennyit változik. Kicsit olyan, mintha random dobálná egymás után a paneleket, aztán lesz, ami lesz...
BÁr nincs kizárva, hogy egyszer majd tetszeni is fog.
"Music fills my empty bones and some times it seems it's the only place I've left to go..."
[34] Ray
Apr 07., Saturday 12:30 #2
Jajjanyám...egyre húzósabb...vagy csak szimplán öregszem,mint említettem a multkor!
A nyuszi maeg sz@rjon sünt!
Neked,mint kívülállónak...mi a véleményed az intelligenciáról?
[17] dpb
Apr 07., Saturday 10:54 #1
Ezt hallgasd meg: KATT!
"Master. We're in a tight spot! A real tight spot. Like, I haven't seen you for ages. It is I, Vincel Dill Boris VII Iwazaruscof, at your service."
Yip Man
"Music fills my empty bones and some times it seems it's the only place I've left to go..."
Ezeken a platformokon játszom
Playstation2
PC
Kedvenc játék-műfajaim
Kaland, Puzzle, Retro, Szerepjáték, Stratégia, Taktikai
Hobbijaim, szabadidőmben ezt teszem
Zene (hallgatom)
Barátok, ismerősök
Oldern
(offline)
Rookie_6
(offline)
logen
(offline)
Daneeka
(offline)
Soulootion
(offline)
theSickness
(offline)
Ch4Bi HUN
(offline)
Tommy_Angelo
(offline)
Piniata
(offline)
Basara
(offline)
Edina
(offline)
Rolne
(offline)
Oli G.
(offline)
loga
(offline)
Vandor
(offline)
domib
(offline)
ZS0LTI
(offline)
adam062
(offline)
Npeti
(offline)
Lothar
(offline)
Đoma
(offline)
casper007
(offline)
Danee
(offline)
Fatman
(offline)
magyari5
(offline)
axl
(offline)
Matos
(offline)
Griev
(offline)
BW
(offline)
master of disaster
(offline)
Alwares
(offline)
Patrick Bateman
(offline)
stevefarcry
(offline)
roli576
(offline)
mcmacko
(offline)
Rudymester
(offline)
KrTchy
(offline)
ultratti
(offline)
mosza
(offline)
sepsta75
(offline)
csavar
(offline)
IceMan00
(offline)
Diablo
(offline)
Gulandro
(offline)
Ordel
(offline)
Final Doom
(offline)
Ray
(offline)
annie007
(offline)
e.vid
(offline)
erik10
(offline)
Joo T
(offline)
GameBoyGirl
(offline)
KuCz
(offline)
olin
(offline)
rozsomak96
(offline)
gabe91
(offline)
Sulust
(offline)
RoOte
(offline)
R.P
(offline)
5T3V3N
(offline)
Quimby
(offline)
G.A.R.
(offline)
Doom
(offline)
keviny
(offline)
vicious
(offline)