Az évek során már bebizonyosodott, hogy nem minden arany ami fénylik. Ez az igen bölcs gondolatsor sokszor igaznak bizonyult a játékok világában is. Shinji Mikami aki olyan játékok sikeréért felelős, mint a Devil May Cry vagy Resident Evil 4 most egy erősen megkérdőjelezhető projekthez adta tudását. A Platinum Games 2009-ben már meglepte a világot a Bayonettával ami szintén vegyes közvéleményt alakított ki, ám azt Hideki Kamiya rendezte. A siker egyik esetben sem maradt el s bár sokan állítják, a japán játékipar haldoklik mindig kapunk egy meglepetéssel teli minőség bombát mely megpróbál minket biztosítani ennek ellenkezőjéről.

A Vanquish egy igen egyedülálló játék a TPS lövöldözés berkein belül. Gyakran eszünkbe jut majd róla, hogy akar mutatni valami teljesen újat, de nagyon erőltetve sikerül neki. A játék történetében az oroszok megtámadják Amerikát. Ezt természetesen nem nézhetik ölbe tett kézzel a szuper amerikai haderő képviselői sem, így egy kisebb egység meg is indul, hogy megmentse a világot. Az egység annyira kicsi, hogy mondhatni két emberből áll. Az egyik Sam egy DARPA (kvázi CIA) ügynök és egy Burns nevű jól megtermett úriember. Az előbbi a játék főszereplője, akinek irányítását a készítők ránk bízták, az utóbbi a kötelező segítség. Kettőjük és még néhány gyakran elhalálozó majd újraéledő katona feladata, hogy teljesítsék az igen klisé szagú küldetések sorát. Ne várjunk ettől a résztől semmi olyat, amitől majd érdekelni fog a történet utolsó titkokat rejtő befejezése. Nem enigmáról van szó csak egy igen gyenge és vontatott eseménysorozatról. Azt is be kell vallanom, hogy mindig is furcsálltam az olyan játékokat melyek ilyen jövőképet mutatnak. Nem fontos, hogy egy valami a valóságot mutassa, de azért nevetséges elemeket bevonni egy világméretű csatába kicsit túllő a célon.



A grafika az már más tészta. Látvány az van bőven. A helyszínek bár nem igazán változatosak mégis szépen néznek ki és mindegyikben van valami egyedi. A robbanások életszerűek, szinte a tűz átüt a képernyőn azzal a céllal, hogy a nappali szőnyegére terjedjen át. Ugyanakkor nincs arról szó, hogy megváltaná a világot egyszerűen csak szép. Folyamatos, nincs akadás sem pedig V-sync hibák. A vizuális elemek rendben vannak és talán ez mentette meg a játékot attól, hogy egyedisége ellenére elsüllyedjen a mélyben. Az egyedi design egyértelműen Shinji Mikaminak köszönhetően jött létre. Az egyetlen negatív talán kissé fakónak tűnő színtelen elemek lehetnek, melyek ezt a tulajdonságukat fényerejükkel próbálják kompenzálni. A karaktermodellek már az a kevés, amely lényeges kellőképpen egyedi és részletes. Samé pedig kifejezetten kiemelkedő. A többi generikus résztvevője sem rossz, inkább csak kevésbé szembetűnő. A katonák szinte mind ugyanúgy néznek ki. A mozgás animáció pedig eszméletlen hiteles annak ellenére, hogy Sam olyan mutatványokat produkál, amiket valószínűleg a valóságban nem igen látnánk viszont. Apróság, de mégis észrevehető, ha a velünk lévő katonára célzunk véletlenül (vagy szándékosan) akkor azok automatikusan különböző módon hasra vágják magukat. Ilyenkor látszik az ő mozgáskultúrájuk is kapott némi egyediséget.
A játék menete látványos lövöldözések sorozatából áll, melyek roppant hatásosak. Hatalmas pozitívum, hogy az egyes küldetések között nincs töltés, ezáltal egybefolynak ugyan, de nem találkozunk egy unalmas háttérképpel melynek alsó sarkában a „now loading” felirat villog akár percekig. Képességekeink az elején újdonsült erővel hatnak majd, de mivel semmilyen fejlesztés alá nem vonhatjuk őket, így az első másfél óra után már nem tűnik majd fel, hogy mennyire „egyediek” is. A fegyverekből az átlagos repertoáron túl van egy-két különlegesség, de semmi olyannal nem ruház fel minket melynek ereje bármiben is felülmúlná a többit. Vannak kiemelkedő hatással rendelkező ágyuk melyek használata virtuális extázis közelébe viheti a játékosokat, de ezek mindössze egy optikai csalódások. Nincs olyan helyzet, ami ne lehetne megoldani Sam alapfelszerelésével. Persze a rakétavető vagy több ellenfélre célzó lézerágyú kellemesen megkönnyíthetik a helyzetünket. A fegyverek fejlesztése két módon lehetséges: az egyik, hogy a random kis „upgrade” feliratú dobozokat felvesszük melyek az éppen kezünkben lévő mordály egy tulajdonságát toldják meg egy kis bónusszal. Ezeket sajnos viszont teljesen random kapjuk. A másik lehetőség, hogy amikor az adott fegyver tára melyet fejleszteni szeretnénk tele van, fölvesszük ugyanazt a fegyvert még egyszer. Ezek a fejlesztések ugyan élnek a játék végéig, de az újrajátszásnál elvesznek.



A kihívást a játék kaotikussága okozza. Elsőre igen zavaró lesz, hogy nem tudjuk mi is történik körülöttünk. Tágra nyílt szemekkel érdeklődően nézünk körbe, mint az elveszett gyerek a vidámparkban, hogy mit is kell csinálnunk és hová kell lőnünk. Ez az első tíz perc után el is fog múlni, ám ekkor elfog ezzel kapcsolatban egy másik ennél sokkal tartósabb idejű érzés mégpedig, hogy mindig ugyanazt kell csinálnunk. A látványos harcokat az egyhangúság állítja szembe a sikerrel. Nincs olyan, hogy valami nagyon eltérőt kéne csinálnunk attól, hogy megyünk előre és lelőjük az elénk kerülő igen buta intelligenciával rendelkező ellenséget. A mechanika egyszerű, de nagyszerű. Semmi komplikált nincs a különböző akrobatikus trükkök végrehajtásában. A legkedvesebb lesz számunkra az AR mód, ami nem más, mint az időlassítás. Legfontosabb funkciója rend felismerése lesz a káoszban. A minden irányból egyértelműen agresszív viselkedést tanúsító piros gépek egészen nagy előnyben vannak egészen addig, amíg körbe nem tekintünk felfedve ezzel pozíciójukat. Amint megtudjuk, honnan próbálnak minket darabokra szedni és hányan onnantól már csak rajtunk múlik a siker.
Bármi, amit a lövöldözésen és kocogáson kívül művelünk, az energiába kerül. Amennyiben kifogy, úgy túlmelegszik a ruha és várnunk kell amíg újra aktiválja magát a rendszer. Ekkor tulajdonképpen tehetetlennek vagyunk. Ez még nem gond, de sajnos a sprintelést fölváltó sportkocsi sebességgel rendelkező térden csúszás is ezt a csíkot használja. Keményebb helyzetekben túlságosan is oda kell figyelni, hogy mikor mit használunk, mert különben egyszer csak meghalunk, de nem tudjuk mitől. A játék játszatja önmagát, tehát nem kell külön megerőltetnünk magunkat, hogy valamit véghezvigyünk, mert szinte elénk teszi a lehetőségeket a harcban is. Természetesen a kreativitással rendelkező játékosok találnak majd bőven opcionális megoldásokat a kacifántosabb helyzetekre. A küldetések checkpoint barátok. Egy misszióban akár két segítséget nyújtó mentőöv is megbújhat, ez a Vanquish esetében remek, hiszen egy feladat megoldása körülbelül kilenc percünkbe kerül majd. Nem kell azért megijedni nem öt küldetésből áll a játék, de egy fejezet befejezése maximum 1 órát vesz majd igénybe az ember életéből.



Valahogy hiányzik a játékból az a reform, amely tényleg új jelentést adna a stílusnak és inkább csak egy lesz a rövid és egy részes feledhető lövöldék körében. Várná az ember az innovatív elemek kibontakozását, de rá kell jönnie, hogy ezeket csak a megszokott elemek újrafabrikálásai japán módra. A játék maga eszméletlen rövid éppen, hogy túllépi a 4 órát a kampánymód, talán ezt meg lehetett volna toldani 1-2 teljesen különálló helyszínnel és egy épkézláb fejlesztési rendszerrel, de önmagában ez így sajnos kevés, hogy a TPS világának revolúciójáról beszéljünk. Ettől természetesen a Vanquish még megállja a helyét a stílusban csak nem úgy, ahogyan várnánk tőle. Aki azonban az egyszeri végigjátszás mellett dönt majd, nem fog unatkozni és remek pár órás szórakozásnak teszi majd ki magát.

-Hihetetlenül gyenge történet
-Roppant rövid kampány mód
-Gyenge szavatosság

+Remek látvány
+Kellemes akció

Végeredmény : 7 pont