Játékfüggőségből gyógyultan

Hol is kezdjem... Először is tisztázzuk: nem ringatom magamat abba a tévképzetbe, hogy bármit amit itt leírok, az bármilyen hatással is lesz a ti életetekre. De bármennyire is meglepő az utóbbi pár hónapban történtek olyan dolgok, és észrevettem magamon olyasmiket, amelyek megváltoztatták az életemet. Rádöbbentem, hogy életem során mekkora hibákat követtem el folyamatosan. Most persze kérdezhetnétek: Miért a videojátékokat okolom?

Kezdjük ott, hogy EGÉSZ életemben játszottam. 4 éves koromban az első 286-os számítógép élményeim után megfordult nálam C64, SNES, ATARI, Gameboy, és megannyi PC konfiguráció, egészen a mai X360 és PSP konzolokig. Elképesztő, hogy az évek alatt több millió forintot vertem (vagy könyörögtem ki apámból) el játékokra, konfigokra és konzolokra. Ez mind semmi ahhoz képest, hogy hány sok 1000 órát töltöttem el gombok nyomogatásával. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez idő alatt a játékok nem tanítottak meg semmire, nem lettek jobbak a reflexeim, és nem tudok jobban autót vezetni, vagy harcolni. Le merném fogadni, hogy egy valódi versenypályán az első kanyarnál szörnyethalnék, vagy ami rosszabb... megölnék valakit. Ami persze a játékban kijavítható egy restart gomb megnyomásával, az az életben nem.

Gyakran elfelejtjük, hogy a játékok szórakoztató céllal készülnek. Ezen azt értem, hogy azontúl, hogy jól érzed magad, miközben játszol, NINCS igazi maradandó értéke. Gondolok itt a trófeák, achievementek és egyéb lényegtelen dolgok vadászatára. Lényegtelen, hogy ezek mennyire fontosak az ember számára, nincs egyetlen sor sem az önéletrajzodban az Xbox achievementeknek. De még az ellenkező nem számára sem imponáló faktor.

Az igazi gond azonban a játékfüggőséggel az, hogy soha nem veszed észre, mibe is kerül neked a "hobbi" valójában. Eleinte azt mondogatod, hogy "persze itt egy óra, hétvégén kicsit több", de a végén már meg sem tudod számolni az órákat, mert ez lett az elsődleges életcélod... Elég sokkoló rádöbbenni arra, hogy mennyi mindent, lehetőségeket, barátságokat, szerelmeket, élményeket teszel félre a játék kedvéért. A szórakozásért én mindig mindent háttérbe helyeztem. Tanulást, grundon focizást, táncot, éjszakai életet... SOHA egyetlen koncerten nem voltam csak úgy brahiból... Feladtam a játék kedvéért az egészségem, nem aludtam ki magam napokig csak azért, hogy még 2 kört versenyezhessek a gép ellen. Feladtam az ambícióimat, hogy valaki is lehessek, eldobtam az egyetemi készüléseimet, az órákat a pontosabb rajz elkészítéséhez... MIÉRT???

Abba a tévképzetbe ringattam magam, hogy az achievementek és a virtuális tesók helyettesítik az igazi élményeket, teljesítményeket és barátokat. Lévén a virtuális barátokat ignorálhatod, és nem is látod. Nem kötődsz hozzájuk, így nincsen a felelősség, ami egy barátsághoz kell. Ha szűken vesszük, akkor játékosként a valódi életemet cseréltem el virtuális életre, egyedülléttel és tele depresszióval. Depresszióval, mert mélyen magamban elfojtva munkálkodott, hogy igazán élhetnék is, de ennek az elcsendesítéséhez még több játékra volt szükségem.

Ma már látom a játék igazi árát. Azoknak az éveknek az összességére gondolok, amit a barátaimmal tölthettem volna, vagy megtanulhattam volna zenélni, vagy többet törődhettem volna a szeretteimmel, a családommal, szüleimmel. Az utóbbi 3-4 hónapban egyre erősebben tört ki belőlem az előbbi érzés. Egyszerre magányosnak, túlsúlyosnak és értéktelennek éreztem magamat. Mi értelme az életnek? Mit értem el eddig?

És bármennyire is szeretném mostmár, az életben nincsenek flashback lehetőségek, vagy mentések, amiket visszatölthetnénk. Életem során olyan dolgokra cseréltem el a valódi életet és fontos eseményeket, amik a valóságban NEM LÉTEZNEK. A játékvilág nem helyettesíti a valódi világot.

A legszomorúbb számomra, hogy több mint 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erre rájöjjek. De ami a legrosszabb, hogy ez idő alatt elfelejtettem élni, és tulajdonképpen nem volt gyerekkorom. Visszasírom azokat az időket, és játék miatt kihagyott lehetőségeket, amelyeket a függőségem miatt elvesztegettem.

Soha többé nem akarom elkövetni ezt a hibát.

Persze most gondolom sokatoknak ez mélységesen felháborító, vagy egyszerűen azt mondjátok: én bármikor le tudok állni, és nekem van életem, de gondold át újra!

Fontos megjegyezni, hogy nem utálom a játékokat, vagy a készítőiket. Nem a játékok az okai annak, hogy így érzek. De fontos pár dolgot tisztán látni, amit a játékok okozhatnak: túlsúly, magány, egészségtelen élet, élmények elpazarlása, és összességében egy SZÜRKE élet. És ezt nem rejthetjük véka alá. Ha te éppen egészséges vagy, és tényleg egészségesen űzöd a hobbid, ne hülyézz le, mert ez a szöveg nem CSAK neked szól. Ha viszont belül úgy érzed, hogy nem vagy csinos, nem tudsz beszélgetést kezdeményezni lányokkal, vagy nem tudsz semmi mást felmutatni csak végtelen sok DVD-t a polcodon, és éjfélig tartó Left4Dead-et vagy más játékot, akkor gondold át azt amit írtam. Ha kicsit fel tudom ébreszteni benned a lelkiismeretet, vagy ébreszteni tudok egy gondolatot, annak örülök. NEM azt mondom, hogy most azonnal dobd el a kontrollert... De vedd észre, hogy a szobán kívül is van élet.

Persze minden más hobbihoz rengeteg gyakorlás és idő kell. De talán ez teszi szórakoztatóvá. Mint amikor az ATARI-n megtanultál átugrani egy nehéz akadályt a karaktereddel, ugyanolyan jó érzés lehet megtanulni, lefogni egy akkordot a gitáron, vagy elkészíteni egy pazar képet egy madárról. Az ATARI-s játékba is sok gyakorlás kellett mire eljutottál addig. Miért ne lehetne olyat is begyakorolni, ami az életedben is nyomot hagy? Nem csak a képernyőn vagy a merevlemezen?

Köszönöm, hogy elolvastad!

Maradok Tisztelettel:

RedBoyforCE