lords

A Mercury Steam Konami által Xbox 360, és PlayStation 3 konzolokra kiadott videojátéka.

Értékelés: **1/2 (a négyből)

„Tűzoltó leszel s katona!/ Vadakat terelő juhász!”. Írta sok-sok évvel ezelőtt József Attila, nekem pedig rögvest az Altató jutott eszembe, ahogy megkezdtem jó húsz órára rúgó, tettlegességig fajuló tüntetésem az Árny urai ellen. Gabriel Belmont irányítását a kezeim közé kaparintva ősi ösztönök törtek elő belőlem, s még a legmegátalkodottabb szörnyet is kíméletlenül marcangoltam szét. Igen, szerencsétlen párákon (tonnás wargok, többemeletnyi titánok, és egyéb barna foltot eredményező kreatúrák) látszott, hogy legszívesebben hazamennének, és folytatnák jól megszokott, békés életüket, de az a rohadt program igába verve őket kényszerít ki belőlük újabb és újabb támadási kísérleteket. Belmont pedig mind vérszomjasabban törtet előre, szobrokat, polcokat, és más berendezési tárgyakat szaggat, artikulátlanul üvölt, bennem pedig felmerül a kérdés, ki is itt a valódi szörny. Mindazonáltal Gandolfi híres fegyverét forgatva igazi nagymenőnek érezheti magát az ember. A történet során jó pénzért megvásárolható mozdulatok kivétel nélkül látványosak, sok atléta irigyelné ezért a kalandort, az már más kérdés, hogy ezek a harci megnyilvánulások többnyire haszontalanok, ár-teljesítmény arányuk borzalmas, így az egyszeri játékos jobbára az egyszerű támadást fogja használni. Még szerencse, hogy azt is lehet fejleszteni. Példának okáért én sem vettem volna a kritikus időszakban Toyota Priust, mert ugyan jó nagy hely van benne, mégsem mentem volna vele semmire. Van azonban egy olyan tulajdonságom, hogy szeretem minél szebben kivitelezni a támadásokat. Éppen ezért nem egyszer próbálgattam a lehető legszélesebb skálán alkalmazni az egész vagyonokba kerülő technikákat. Néhánynál már komolyabb lehúzás miatt reklamáltam a szoftvernek, talán mondanom sem kell, hiába. De ahogy a fogyasztói társadalmat ismerjük, vásárolni kell. Akkor is, ha nem lenne szükséges. Mindenkinek megvan a maga gyűjtőszenvedélye. Valaki bélyeget gyűjt (II. András meg Halicsot), Gabriel haszontalan kombókat. De tényleg haszontalanok ezek? Ahogy anyázások közepette próbálkoztam a változatos szörnyirtással (még a legapróbb nyavalyás is megbökhet a legbonyolultabb mozdulat közepette, és lőttek a tízpontos megmozdulásnak), rájöttem, hogy vannak ellenségek, akik erre az ütésre érzékenyek, mások pedig arra. Nem beszélhetek minden típusú lényre külön kidolgozott támadásokat tartalmazó harcrendszerről, de jó császár mintájára végül felemeltem a nagyujjam. Még ha be is hajlítottam az utolsó ujjpercemet. Mint mindennek, a Lords of Shadow harcrendszerének is megvan a maga tanulsága. Nézz jobban a dolgok mögé, mert elképzelhető, hogy jóízű meglepetéseket rejt a dolog. Még ha nem is lovagolsz a naplementébe az aranyhajú hercegnővel. Egyezzünk ki abban, hogy a lovad félvér, vagy a csaj festi a haját. Én kiegyezek vele.

Éldegél valahol a világban egy öregúr, filmeket rendezett. 1972-ben, a mozikban nézők ezrei hőköltek hátra, mikor a film főszereplője egy narancsokkal teli papírzacskóval a kezében látszólag holtan rogyott össze a földön, mindezt felülről szemlélhette az érdeklődő. Harminc évvel később egy kisfiú szájtátva figyeli a jelenetet, majd a film után hetekig foglalatoskodik azzal, hogy GI Joe figuráit fentről kamerázza. Évekkel később pedig keserű szájízzel próbálja követni az ide-oda rángatózó kamerát, és a látványos, de hamis számítógépes trükköket. Hogy ne csak körmönfontan beszéljek: Francis Ford Coppola legendás mozijáról, a Keresztapáról elmélkedem, mégpedig arról a jelenetről, amikor Don Corleone-t lelövik az utcán, az öreg pedig megcsókolja az aszfaltot, ahogy az a könyvekben meg van írva. Attól a pillanattól kezdve kritikus voltam a kamera beállításokkal szemben. Akik pedig játszottak írásom alanyával, tudják, hogy ez a pont mennyire képlékeny talajon lépked. Alapvetően felháborító, mennyire alkalmatlanak a harchoz a beállítások, sokszor nem is láttam az ellenséget, vakon csápoltam össze-vissza, hátha beviszek egy-két maflást. Aminek az eredménye természetesen az életerő drasztikus lecsökkenése lett. Ez a zavaró tényező akkor figyelhető meg leginkább, mikor a harcra ideiglenesen kinevezett terület nagyobbra sikerült, mint ahogy a fejlesztők tervezték, és derék ellenfelemet gyakorlatilag kizavartam a képernyőről. Pár órányi keserű tapasztalás után jobbnak láttam, hogy ilyen esetekben hátraguruljak egyet-kettőt, így felkészülve várhatom a csupán sejtett, de szinte biztosra vehető csapást. Hozzá lehet szokni a dologhoz (hogyne lehetne, végigjátszottam a történetet), de nem kell, sőt, nem is szabad ennek örülni. Mert ami működhetne jobban is, annak nem illik ilyen, és ehhez hasonló gyermeteg hibákat a játékos nyakába szórnia. Sokkal ritkábban, de volt, hogy nagyon örültem a fix kamerának. Ezek pedig azok a látványképek, melyek fő célja a gigantikus és bámulatos szavak virtuális manifesztációja. A hasonszőrű játékok próbálták több-kevesebb sikerrel szájtátásra késztetni a tisztelt nagyérdeműt, itt valahol félúton működik a dolog, de mindenképpen látványos. Jó nagy (értsd: bazinagy) helyeken fordultam meg, termetes (értsd: kurvanagy) lényekkel harcoltam, s bizony nemegyszer úgy igazán élveztem a látványt. Egy példát engedek meg magamnak: a játék második harmadában a második úr levadászására indultam, aki egy kastélyban lakott valahol északon. Nem ilyen mesebeli kastélyocskát kell elképzelni, hanem egy igazi, mindent bele hatalmas épületvárost, egy egész hegyoldalban terpeszkedett vendéglátóm otthona. Én pedig többször ámultam el a méreteket csodálva, szemüveget az orromra biggyesztve kerestem borsónyira zsugorodott emberem a gigászi tornyok között. Úgy tűnik, az új Castlevania igazi bravúrokra is képes. Nem úgy a mászkálós, „ügyességi” szekvenciáknál. Mert a bejárandó út nem csupán harcból, de felfedezésből is áll. Egyik pontból a másikba eljutni nem csupán horizontálisan, vertikálisan is értendő. Így másztam, ugráltam, láncomat kunkorítottam Indiana Jones-t imitálva, s jutottam elképesztő magasságokba, vagy mélységekbe. De a keresett kihívást nem találtam. Nem egy Enslaved-szintű lebutításról beszélek, mert le lehet esni, főleg, mikor egyik falról a másikra akartam eljutni a kereszt segítségével, de alapvetően automata az akrobatika. Egyetlen hely jut eszembe, ahol már számottevő halált szenvedtem, s jöttem rá nagy sokára a megoldásra. Bár Gabriel mozdulatai jól animáltak, mégis hiányoltam a harcnak megfelelő kihívást a produkció ezen részéből. Sajnos manapság nem csak az említett játék szenved ebben a betegségben. Még jó, hogy van nekünk egy szuper húsfiúnk.

Egy fantázia-világban jártam, s mint olyan, szervesen összefonódik a mágiával, és földöntúli erőkkel. Meg lehet élni nélküle, de egy ilyen univerzum olyan varázslat nélkül, mint túrós csusza tejföl, vagy kávé cukor nélkül. Nem az igazi. A Mercury Steam elsődleges célja a fizikai harc volt, nem csoda, hogy a mágikus képességek használata kisebb mértékű, mégis, ha nem alkalmaztam volna ezt az adományt, nem jutottam volna messzire. A rendszer nagyon jól működik. Ha ügyes a játékos, és kellő ideig megússza bekapott ütés nélkül, a képernyő alján-közepén egy szép, aranyszívű sáv feltöltődik, s ezután minden bevitt támadás után sárga, fénylő gömbök hullnak ki az ellenből. Ezeket pedig az élelmes kalandor begyűjti, s kétfelé oszthatja: vagy fény,- vagy árnyenergiát kreál belőle. Mindkettőhöz megvásárolható mozdulatokat csatoltak a spanyol srácok, hatékonyabb sebzést eredményezve, de ami még fontosabb, hogy a fénymágiát használva, sikeres támadás esetén fel lehet tölteni Gabriel életerejét. Ez pedig feltétlenül szükséges eljárás, mivel a játék nem könnyű, s az élettöltő kutak is elvétve fordulnak elő. Így aztán nem árt pillanatok alatt felmérni a helyzetet, beosztani a mágiát, meggondolnia, hogy most gyógyításra vagy támadásra használom fel a manát. Mindezt tetézi, hogy mágia használata közben nem jutunk hozzá az értékes sárga gömbökhöz. Taktikus, nehezebb fokozaton igenis tervezésre késztető varázslat-rendszer. Bravó Mercury! A játék nem könnyű. Aki pedig arra számít, hogy a Lords of Shadow egy hétvégi, könnyed kaland, azt el kell keserítsem. Nem azt mondom, hogy iszonyatosan nehéz, de bizony a mai felhozatalban a cím üde színfolt a kihívások terén. Mintha egy régi játékot éltem volna át mai köntösben. Jó példa, hogy Belmont életereje és mágiája sem töltődik fel az új pályák kezdetén, az ellenségek relatív nagyokat sebeznek, jó reflexekre van szükség. És ez jó. Személy szerint nem szeretnék elkényelmesedni, persze, néha jó dolog könnyedén kikapcsolódni, de sokan vannak, akik a videojátékokban a kihívást keresik, én is közéjük tartozom. A változatosságra sem panaszkodom, ugyanis a Castlevania felépített világa nem egysíkú, néhol rendkívül mutatós, szinte átlengi a fantasy aromája a falakat, sziklákat. Sablonos kifejezés, de így igaz, régen kalandoztam rokonszenves fantáziavilágban, itt megtaláltam a számításom. Amikor a korábban említett kastély falát másztam, vagy Baba Yaga kunyhójára néztem, elégedetten mosolyodtam el, mert ezeket a helyszíneket nagyon eltalálták. Még fejtörők is vannak. Tavaly a Machinarium, idén a Limbo volt a soros agymozgató, ezen címek mellett nevetségesek az új Castlevania feladványai, de el lehet velük pepecselni, és nem mindig olyan triviális a megoldás. A gyűjtögetés sem maradhatott ki, mint alapvető velejárója a mai játékoknak, s sok produktummal ellentétben itt van is értelme a keresgélésnek, mivel az összegyűjthető kristályok Gabriel egyes mutatóira (életerő, mágia) vannak jótékony hatással. Nem egy esetben a megszerzett képességek birtokában kényszerültem visszalátogatni korábbi helyszínekre, ez például feleslegesnek tartottam, főleg úgy, hogy X360-on játszva minduntalan lemezt kellett cserélnem. Nem változik a helyzet telepítés esetén sem, tizedszerre pedig már idegesítő a művelet, akkor pedig az ember fejében olyan aljas gondolatok születnek, hogy minek egyáltalán backtrack, hogy ismét megmásszam azt a nyomorult tornyot. Hiszen dögunalom. Igen, van tartalom a két lemezen, s ezért hálás vagyok, de megoldhatták volna ezt a kényelmetlenséget. Még egy gondolatig visszatérve az univerzumra: világosan látszik, hogy a csapat foglalkozott vele, nem csak odadobta, hogy legyen egy hely, ahol átvághatom magamat. Amikor egy új típusú ellenséggel találkoztam (és még az utolsó fejezetekben is volt erre példa), akkor rögvest fellapozhattam a beépített könyvemet, és utána olvashattam az adott kreatúrának, honnan is származik a faj, mik a fő jellemzői, milyen felszerelések hogyan hatnak rá. Ez pedig kiegészül a játék egyik szereplőjének folyamatos narrálásával az egyes szekvenciák elején, így adva igazi krónikás ízt a kalandnak. Nem lehetetlen feladat értékelni a játékot, mivel világosan felfedezhetők erényei, és gyengeségei. Nem nyújt újat, s kissé elfűszerezi a receptet, de hajlamos megfogni a játékost, aki pedig szép emlékként tekint majd rá. Lehet szubjektíven elbírálni egy címet, de akkor az élménybeszámoló lenne, én pedig objektív meglátásokkal gazdagon dúsított beszámolóra törekszem. De a végső érték csak egy adat. A Lords of Sahdow-val olyan játszani, mint amikor a nyári vakáció után beülsz az első matekórára, és nézel ki a fejedből, majd szépen minden a helyére kerül.