Willy Morgan And The Curse Of Bone Town - kalózmeseTeszt

Kis utánanézés után kiderül, hogy persze nem volt semmi. Oké, sok éve a Captain Morgane, meg a Jolly Rover, meg kicsit az utolsó Larry, de egyáltalán nem jellemző, hogy bárki is hozzányúlna ehhez a témához, annyira esélytelen a klasszikus Guybrush történetek nyomába érni. És akkor jön egy apró, négyfős olasz fejlesztőcég, ami első játékát, a terjedelmes címmel bíró Willy Morgan and the Curse of Bone Townt pontosan a klasszikus, kalózos háttértörténettel rendelkező kalandjátékok között indítja csatába - több mint vakmerő lépés.

A címszereplő Willy Morgan napra pontosan tíz évvel apja titokzatos eltűnése után visszatér Bone Townba, a tengerparti településre, hátha az örege nyomára bukkan. Willy nem kiemelkedően okos, de még csak nem is a beszélőkéje predesztinálja arra, hogy hős legyen. Valójában nem több egy átlagos tinédzsernél, aki szeretné visszaszerezni, amit oly régen elvesztett. A nagybetűs rejtély pedig nem sokáig marad rejtve, hamar kiderül számára, hogy a kisvárosban minden egy három évszázaddal ezelőtti legendás kincs körül forog, még ha nem is találja senki. A kaland során természetesen össze kell raknia a kilenc darabból álló kincsestérképet, majd túljárva az összes felnőtt eszén a mesés gazdagság nyomába eredni.

A Curse of Bone Town annyira klasszikus kalandjáték, hogy jobban már nem is tiszteleghetne az elődök előtt, legyen szó az egyszerű beszélgetésekről, a hülyeségbe soha nem hajló tárgyhasználatról, vagy a kezdetben nyitott, majd annál fókuszáltabb történetmesélésről. Ami örömteli, hogy egy percre sem felejti el, hogy 2021-et írunk, így aki szeretné, bármikor bárhova teleportálhat a meglátogatott helyszínek közül, használhatja vagy elrejtheti a hotspotokat a képernyőn, az interakciók pedig kontextusfüggők. Kényelmes vele játszani, ráadásul a Switch port nagyon tisztességes munka lett precíz érintőképernyős irányítással és végig jól olvasható szövegekkel. Szomorú, hogy ezt külön ki kell emelni, mindenesetre az olasz srácok nem sokadrangú portként tekintettek a Switch-verzióra, az biztos.

Habár igazán nagy hibája nincs a Willy Morgannek a végigjátszás igen könnyű három-négy órája alatt, sajnos egyedi jellegzetességeknek is viszonylag híján van. És így kalandjátékként bár jó, de fakó első próbálkozás (ha lennének még harminc-negyven évesnél fiatalabb kalandjátékosok, nekik belépőszintként jól működhetne). A karakterek vagy teljesen érdektelenek (beleértve a minden fantáziát nélkülöző címszereplőt is), vagy egyenesen kínosak az egy-két soros szövegeikkel, közhelyes motivációikkal vagy kidolgozatlanságukkal. De ugyanez igaz a történetre magára is, ez a young adult megközelítés sajnos teljes két szék közé esés, érdemes megnézni a 35 éves Gooniest, abban a mai napig működik a kalózos téma tinikre hangolása. Bár maguk a feladványok nagyrészt logikusan és szórakoztatóan vannak felépítve - még tizenöt tárggyal az inventoryban sem érezzük azt, hogy agyonnyomna ezek súlya -, a kevés helyszín és a nyúlfarknyi hossz máshol az első fejezet lenne, nem a teljes történet.

Kellemes és kedves próbálkozás a Willy Morgan and the Curse of Bone Town, de minden területen keveset nyújt, amin egy jó író segíthetett volna a legtöbbet. Most olyan érzést kelt, mintha belekerült volna a mogorva kocsmárostól kezdve a talpraesett főhősön át a "nem-is-gondoltam-volna-róla-hogy-ő-a-gonosz"-ig mindenki, de annyi kémia sincs közöttük, amennyi egy puskaporos hordó felrobbantásához szükségeltetne.