Way of the Hunter 2Teszt

Nagyon érdekes manapság a videojátékok piaca, hiszen – hogy a cikk témájához is kapcsolódjunk – szinte teljesen kihalófélben vannak az AA-játékok. A jelenlegi megjelenéseket teljesen ledominálták a kisebb vagy közepes méretű indie címek és a néha elképesztő minőséget képviselő AAA-játékok. Ennek sok vonzata van, ezek közül az egyik, hogy eléggé elszoktunk ettől a kategóriától. Ezzel én is csak akkor szembesültem, amikor már pár órája barangoltam Észak-Amerika zöldellő tájain.

Elszoktunk attól, hogy nincs minden leanimálva, hogy a UI/UX nem túl magas színvonalú, és attól is, hogy nem mindent teszteltek olyan aprólékosan, mint amit manapság megszokhattunk. Ebből gondolom, már sejthető, hogy eléggé felemás élmény lett a Way of the Hunter 2– de csak és kizárólag a saját szubjektív megítélésem és ízlésem miatt. Ez ugyanis annyira niche műfaj, hogy a szerelmesei valószínűleg nagy ívben tesznek arra, hogy a vadászunk mozgása és nagyjából minden egyéb interakció egy kategóriával a megszokott minőség alatt van.

Őszintén szólva nem is emlékszem, mikor játszottam utoljára hasonló játékkal. Azt tudom csak, hogy biztosan kipróbáltam valamit még talán az Xbox 360-as időkben. Valószínűleg ugyanígy vélekedtem az akkori játékokról is: eléggé nagy kapufa tud lenni, ha az ember nincs igazán benne ebben a világban. Abban viszont biztos vagyok, hogy a WotH 2 szimulációs részletességének a közelébe sem értek. Abból, amit a játék folyamatosan elénk tár, miközben újabb és újabb rétegeit nyitja meg, elég hamar egyértelművé válik, hogy ebből a stílusból kihozták, amit csak lehetett.

Nem arról van szó, hogy kiválasztjuk a legnagyobb gépágyút, és kiirtunk mindent, ami mozog. Ez sokkal inkább a türelemről, a megfontoltságról és a környezetünk maximális kihasználásáról szól. Már az első tutorial küldetések során megtanítja a játék, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen sebességgel és merről közelítünk meg egy vadat. Arról nem is beszélve, hogy elképesztően részletes magyarázatot kapunk arról, melyik testrészét érdemes eltalálni. Mint teljesen laikus, aki életében legfeljebb pókokat vagy szúnyogokat segített át a másvilágra, és éles fegyvert is mindössze egyszer sütött el, teljesen letaglózott az a részletesség, amit egy igazi vadászat jelent. Ez önmagában olyan szempont, ami miatt mindenképpen érdemes alaposabban utánanézni a játéknak, ha valaki akár minimális késztetést is érez a virtuális vadászatra. Csak legyen tisztában vele, hogy ez aztán tényleg olyan messze áll az FPS műfajától, amennyire csak lehet, függetlenül attól, hogy ugyanazt a perspektívát használja.

A szimulációs rész viszont tényleg vitathatatlan. A fentebb említett széljárás, fegyverválasztás, távolságmérés és a természeti tereptárgyak használata mellett az állat testrészeinek, majd a vér színének elemzésére is figyelni kell. Emellett elég nagy hangsúlyt fektettek az állománykezelésre is, ami főleg a hosszú távú játékra lehet hatással. Figyelembe kell venni egy adott csorda populációját és mozgását, és el kell dönteni, hogy egy állat elejtése milyen következményekkel járhat. Érdemes-e például a legerősebb hímet kilőni, ha emiatt a következő generáció lényegesen gyengébb, kevésbé életképes egyedekből állhat?

Röviden: ennél élethűbben és részletesebben nem nagyon lehetett volna megcsinálni egy ilyen stílusú játékot. Ehhez nagyban hozzájárult a Steamen futó Early Access-időszak is, amely alatt aktívan támaszkodtak a nem túl népes, de annál hozzáértőbb játékosbázisra. Ez persze nem jelenti azt, hogy az 1.0-s verzió minden igénynek megfelelne. Sőt.

Vizuálisan a játék az Unreal Engine 5-ös verziójával duruzsol, így a látvány olyan igazi közepes: rendben van, de nem esel tőle hanyatt - legalábbis konzolon nem. A környezet viszont abszolút változatos, és nyitva hagyja a bővítések lehetőségét is, amelyekből a fejlesztők tervei szerint később érkezhet még. Jelenleg két nagy és egy központi „térkép” érhető el. New Laurentia Észak-Amerika kíméletlen vadonját mutatja be, annak minden bájával és veszélyével együtt. Párja a Kilimaya Reserve, amely Afrika legendás vadászmezőit tárja elénk az ottani őshonos állatokkal. A központunk pedig a Sziklás-hegység hegyes, havas, rideg vidéke, ahol a kunyhónkat és a hozzá tartozó menedéket fejleszthetjük. A látvány – képek és videók alapján – mindenképpen előrelépés az első részhez képest, de tényleg senki se várjon letaglózó vizualitást.

A fekete leves a műfaj sajátosságainak és a technikai problémáknak az együtteséből áll össze. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a WotH 2 annyira rétegjáték, és annyira a múltból itt maradt élményt idéz, hogy komoly elköteleződés kell ahhoz, hogy valaki igazán élvezni tudja. Simán barangolhatunk hosszú órákon át úgy, hogy egyetlen állatot sem találunk, majd egy elhibázott lövés újabb órákig tartó keresgélést eredményezhet.

Nagy segítség ebben az újonnan bemutatkozó kutyusunk, amely az első részhez képest komoly újdonság, de még a segítségével is idegőrlő tud lenni a nyomok keresése. A másik probléma, hogy sokórányi játék után és a Steames értékeléseket átböngészve sajnos még mindig elképesztően bugosnak tűnik a játék. De úgy tényleg nagyon. Kétszer kellett újrakezdenem már a bevezetőt is, mert rossz sorrendben olvastam be a vérnyomokat. Aztán később is rendszeresen jönnek szembe olyan bugok, amelyek miatt újra kell kezdeni a küldetéseket. Van egy „rejtett nekromanta” bug is: sokan jelentették, hogy az éppen elejtett állat percekkel később újra megjelent, és boldogan sétálgatott tovább. Én ezzel nem találkoztam, de lehet hogy csak Halloween időszaka miatt másfelé kószált a tetemébe visszaszállt lélek...

Az animációs rendszer mintha nem is létezne. Őszintén szólva nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára olyan játékkal, ahol létramászás helyett egyszerűen fekete képernyőre váltott a kép. A kötelező autós szakaszok is borzasztóak, a küldetések felépítése pedig néha olyan, mintha egy hároméves rakta volna össze őket egy random “vadászküldetések” generátorral. Maga a lövés és a becsapódás is teljesen súlytalan. Mintha régebben azt olvastam volna, hogy az állatvédők miatt vették ki a lassított golyóbecsapódást és a röntgenkamerát, amelyek legalább valamennyire érdekessé tették a fegyver elsütését.

A lényeg, hogy azzal a véleménnyel, miszerint ez egy elsietett kiadás volt, teljesen egyet tudok érteni: nyugodtan dolgozhattak volna még rajta pár hónapot. Értem, miért akarták a nagy őszi megjelenési dömping előtt piacra dobni, és azt is el tudom képzelni, hogy aki egy ilyen játékra ruház be, hónapok múlva is előveszi majd. Addigra talán sikerül annyira helyrepofozni, hogy legalább ezek a bosszantó hibák eltűnjenek.