Vindgardia | Mannász Viktor: Vihar és vágyKönyv

A főszereplő ismét Varefard, a Morsgard-ház varázslója, jóval fiatalabb, ártatlanabb és naivabb formájában, mint ahogy a Gyíkbőrben-ből megismertük. Itt még nem főmágus, és messze nem az a kegyetlen, nyers figura, aki később a „Karóbahúzó” jelzőt kiérdemli. A Vihar és vágy egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nemcsak megmutatja Varefard felemelkedését, hanem azt is, milyen döntések és tapasztalatok terelik egyre sötétebb irányba a személyiségét. Ez a karakterív ritka mélységet ad a történetnek, és sokkal inkább egy hagyományos regény pszichológiai építkezésére emlékeztet, mintsem egy klasszikus „válassz egy utat” kalandra.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Varefard nem egyedül mozog a világban: szerelmi szál fűzi a szélboszorkány Faryssához, emellett három tanítványáért is felelősséget kell vállalnia. Ezek nem pusztán díszletek: a játékosnak időről időre olyan döntéseket kell meghoznia, amelyek közvetlenül befolyásolják a kapcsolatok alakulását, és hosszú távon visszahatnak a történet végkifejletére is. Ez a fajta „emberi menedzsment” kifejezetten jól illik Varefard elmemágusi szerepéhez, és élesen elválasztja a könyvet a kardcsattogtatásra épülő fantasyktől.

Terjedelem tekintetében a magyar lapozgatós hagyományok köszönnek vissza: a 220 oldalra 240 fejezetpont jut, ami önmagában jelzi, hogy alaposan megírt, részletekbe menő történetről van szó. A leírások hosszúak, terjengősek, de nem válnak öncélúvá. Ugyanakkor ez az egyik oka annak is, hogy a döntési pontok viszonylag ritkák. Nincs gyakori „jobbra vagy balra mész?” típusú választás; amikor viszont dönteni kell, annak súlya van. Ennek eredményeként a Vihar és vágy inkább tartalmas olvasmány, mint klasszikus dungeon crawl, viszont az újraolvashatósága emiatt talán gyengébb: nem a sokféle út kipróbálása, hanem az egyszeri, erős élmény dominál.

A setting továbbra is Vindgardia egyik legerősebb eleme. A Morsgard-ház a maga lawful evil, enyhén totalitárius berendezkedésével, merev szabályaival és következetes – ha erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető – döntéseivel üdítően sötét színfolt a lapozgatós könyvek világában. Itt, akárcsak a Gyíkbőrben-ben, Vindgardia árnyai uralkodnak: hősies, fehér-fekete fantasyre senki ne számítson. A történet középpontjában egy elhúzódó, egyre értelmetlenebb háború áll az elfek ellen, amelyben folyamatosan nő az áldozatok száma és egyre fogy a türelem. A megoldás kulcsa a Vadon Szeme nevű varázstárgy lenne, ezért a Morsgardok mindent egy lapra feltéve, intrikákkal és manipulációval próbálják ezt megszerezni – miközben a háttérben az inkvizíció is mozgatja a szálakat. Utóbbi szerepe kifejezetten erős: negatív kisugárzása szinte mindent átitat, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó folyamatosan kényelmetlenül érezze magát az „ügy” kapcsán, amit képvisel.

Mechanikailag is vannak frappáns megoldások. Az alternatív szabályrendszerű, többszereplős csaták láthatóan nagyobb gondossággal lettek kidolgozva, mint ami a műfajban megszokott – mindezt úgy, hogy összességében meglepően kevés a harc. Ez kifejezetten jól áll a könyvnek: az intrikák és a mentális játszmák sokkal hangsúlyosabbak, és jobban illenek a főszereplő képességeihez. A történet csúcspontja ráadásul nem is a Vadon Szeme megszerzése. Az igazi meglepetés csak ezután következik: egy rendkívül hosszú, feszült vallatási szegmens, amelyben a sorainkban megbúvó áruló kilétére derül fény. Ez a rész teljesen váratlan egy lapozgatós könyvben, mégis mesterien működik, és egyértelműen a kötet legerősebb része.

A végkifejlet szintén eltér a megszokottól. Nem egy begyűjtött tárgyon vagy egyetlen döntésen múlik, hanem azon, milyen erkölcsi irányba vittük Varefardot a kaland során. Ez egyszerre bátor és megosztó megoldás. Spoiler nélkül is elmondható: a túlzott erkölcsösség éppúgy negatív befejezéshez vezet, mint a gátlástalan kegyetlenség. Az egyetlen valamennyire pozitív lezárás az, ahol a döntéseink kiegyensúlyozottak – ám még ez sem klasszikus happy end. A következmények súlyát tovább kell cipelni, és a könyv következetesen végig is vezeti ezt a logikát. Az önmagát “dark fantasy játékkönyvként” definiáló, felnőtt olvasóknak szánt Vihar és vágy egyértelműen nem a vidám lezárások lapozgatós könyve.