Divinity: Original Sin 2Teszt

Az alapvetés egyszerűnek tűnik (később persze kiderül, hogy annyira mégsem az), mégis könnyű azonosulni vele: ha a szinopszisban néhány szót kicserélünk, húsba vágó párhuzamokat fedezhetünk fel a valósággal. De a sztorin túl mitől jó egy cRPG? Kézenfekvő tényezők a karakterek (és azok gondos csiszolása), a narráció, a párbeszédek és a döntés súlya. Ezeket megugrani már önmagában feladat, de a fejlesztő Larian Studios ehhez dobott még merészen egy egyedi harc- és szabályrendszert, kornak megfelelő prezentációt, meg egy jó adag humort és iróniát az üstbe. Ahogy az előd sikerei mutatják, a végeredmény kritikusoknak és játékosoknak egyaránt ízlett. Ráülhettek volna a babérokra, de nem tették: a második epizód szinte minden tekintetben túlmutat az elődön.

Kezdve ott, hogy az irdatlan mennyiségű, de az első résznél jóval alaposabban megírt párbeszédek az első betűtől az utolsóig szinkronizálva lettek. Ez már csak azért is nagy szó, mert első nekifutásra ezeknek csupán töredékével fogunk találkozni, miután a szinte minden utcasarkon ott rejlő (és manapság sajnos ritka) választás nem csupán illúzió, hanem valódi lehetőség. Ez a lusta kiadók / fejlesztők rémálma, a Larian viszont fejest ugrott bele, mert sokakkal ellentétben nem nézik hülyének a játékost. Épp ellenkezőleg: olykor zavarba ejtően ravasz megoldásokat is díjaz, vagy épp megtorol a játék, attól függően, hogy épp mi illik az adott szituációhoz. Többek között ez az, ami a Divinity: Original Sin 2-t kiemeli a szürke tömegből. Egy nagybetűs JÁTÉK, nem pedig egy szerepjátéknak csúfolt interaktív könyv. Veletek is biztos sokszor megesett már, hogy a siker érdekében akarva-akaratlanul is ráéreztetek a designerek gondolkodásmódjára, és annak mentén haladtatok előre. Ezzel szemben itt igyekeztek minden feladatra több megoldást is adni, amiből arra merek következtetni, hogy a fejlesztésben és tesztelésben egy palettányi embertípust alkalmaztak, kezdve a hüllőagyú izomtiboroktól a manipulatív szociopatákig mindenkit.

És bár ügyes szóforgatással rengeteg konfliktus abszolválható erőszak alkalmazása nélkül, egy ideális virtuális világban olykor elkerülhetetlen, mi több, egy élvezetes dimenzióval árnyalja a képet. Rendszerét tekintve továbbra is körökre osztott, az egymással szoros kapcsolatban lévő elementális reakciókkal megkoronázva. Az olaj felgyullad, a tüzet eloltva gőzfelhő kerekedik, a víz és vér megfagy, ahogy az elektromosságot is vezetik. Szándékosan, vagy épp véletlenül olykor ezek kaotikus kombinációja veszi át az uralmat a csatatér felett, ami mind vizuálisan, mind mechanikailag biztosít változatos élményt, miközben a kreativitást is bevonja az egyenletbe. Ezért is bosszantó, hogy az új magic / physical armor szisztéma mindezt lefojtja a csaták elején, ugyanis ez a védelmi vonal semlegesíti a fentebb említett státuszok erejét, ami így egy egysíkú számháborúba tereli a játékost.

A helyzet ugyanakkor messze nem tragikus, hiszen egyfelől ez a csapat túlélési esélyeit is növeli (ami sokszor igazi kincs, ugyanis tesztalanyunk meglehetősen nehéz játék), másfelől meg a semmiből kibontakozó méreg-füst-víz-gáz-áram-vér kavalkád kiszámíthatóbb veszélyt jelent az első próbálkozások alkalmával. Kellemetlen mellékhatása viszont, hogy a már korábban is hosszúra nyúló csaták olykor tovább húzódhatnak. Az már egyszer biztos, hogy a szürke hétköznapok értékes, ám rövid szabad perceiben nem ezt a játékot fogjuk elővenni. Inkább olyan órákban, amik észrevétlenül napokba csapnak át, hogy aztán a megmaradt valódi kapcsolataink, vagy épp terhes kötelességeink egyike rángasson vissza a sivár valóságba.

A másik elem, amiben nagyban eltér a zsánertől, az a 3D-s ábrázolás. Jó értelemben túlzsúfolt, alapos forgatást (ami egyelőre csöppet darabos) és szemrevételezést érdemel lényegében minden helyszín, olyannyira, hogy azt még kalandjátékok is megirigyelhetik. A sasszeműeket (és magasabb Wits értékkel büszkélkedő karaktereket) számtalan aprósággal ajándékozza meg a játék, ami néha „csak” kincsek, néha viszont akár új utak és információk formájában manifesztálódik. Egész egyszerűen elképesztő, hogy hány szinten és módon tud működni. Azoknál is, akik végigrohannak (bár ez több okból sem ajánlott), meg azoknál, akik miért ne alapon még a sarokban háttérbe simuló törött vázát is elmozgatják a helyükről. Belegondolni is döbbenet, hogy emögött mennyi munka és erőfeszítés van. Ahogy az sem véletlen, hogy még most sincs alapos guide a játékhoz, ami mellesleg nem baj… mi több, érdem. Mert bár közhely, de ha valahol, akkor ebben az esetben hatványozottan igaz, hogy nem a megérkezés, hanem az odavezető út a lényeg.

Minden érdeme ellenére azonban a hibáktól nem mentes, sőt. A megjelenés óta kapott egy igen testes javítást, és még így is hallani fagyásokról és kisebb-nagyobb hibákról (amik engem eddig szerencsésen elkerültek, de úgy érzem, csupán idő kérdése). Ez valahol érthető is, miután egy meglehetősen összetett alkotásról van szó, csak ez sovány vigasz azoknak, akik úton-útfélen elakadnak miattuk. Idővel minden bizonnyal javítva lesznek, a Larian ugyanis szemmel láthatóan a becsületes fejlesztők közül való, ha azonban most kezdtek neki, számolni kell az alkalmi bosszúságokkal.

A kampány tartalmát és minőségét illetően csak az epikus jelző jön a nyelvemre. Máig nem tudtam befejezni, pedig a szokásosnál jóval több időt szenteltem neki. Ezt még felszorozzuk az előre kreált karakterekben rejlő sztorikkal, a co-op lehetőségeivel, a modokkal (amik per pillanat még SSD-n is alaposan feltornázzák a töltési időt), a Game Master móddal, amiben saját történeteket készíthetünk, és máris körvonalazódik egy több száz óra szórakozást garantáló mestermű. Zárásként engedjetek meg egy már-már elitista konklúziót: a Divinity: Original Sin 2 egy szofisztikált, de dacos „baszd meg!” az iparág csarnokában, amit a kórosan kockázatkerülő fejlesztőknek és kiadóknak, az ezüsttálcán kínált sikerekkel elkényeztetett játékosoknak, és mindazoknak címeztek, akik szerint a cRPG felett eljárt az idő. Most átadom a szót Klárinak, hogy beszéljen kicsit arról, ami a beszéd tárgyát igazán karizmatikussá tette: a részletekben rejlő ördögről.

SIKLARA

AMAZONUNK KÖZBESZÓL

Először is végy hat annyira érdekes főszereplőt, hogy a karaktergeneráló képernyőn a számos lehetőség ellenére sem bírod ki, hogy ne valamelyikük bőrébe/csontvázába bújj. Jómagam pusztán a hangja miatt Sebille mellett tettem el a voksom, no nem mintha a többiek nem kaptak volna szintén elképesztően eltalált szinkronhangot, az összes NPC-ről - állatokat is beleértve - nem is beszélve. A döntésemet azóta sem bántam meg, és ha már állatok, a Pet Pal talentet valakinek kötelező megtanítani! Nálam Ifan az állatokkal suttogó, de mivel a maximum három társ kezdő karakterosztályáról szabadon dönthetünk, bárki más is betöltheti ezt a szerepet. Vétek lemaradni arról a sok állatságról, amit a kutyák, cicák, tehenek, rákok, patkányok és egyéb állatfajták összehordanak, főleg mivel némelyik küldetésekhez ad tippet vagy kincsek rejtekhelyét árulja el.

A karakterek háttere és céljai, valamint az ezekből fakadó érdekellentétek kidolgozottsága is lenyűgöző. A Red Princenek beszélnie kell a gyíkemberrel, akit Sebille gondolkodás nélkül kibelezne, ő és Ifan pedig szenvedélyesen gyűlölhetik vagy imádhatják egymást a több ponton kapcsolódó saját küldetésük miatt. Ami az elképesztően sokrétű párbeszédeket illeti, mindenkinek vannak személyes reakciói akkor is, ha az általunk irányított karakterrel egy társunkhoz fordulunk, és akkor is, ha bármelyikükkel megszólítunk egy NPC-t, plusz az sem mindegy, melyiküknek milyen hátteréből fakadó jellemzői vannak. Fane például tudósként sok küldetés megoldását könnyíti meg, és nem árt, ha fő karakterünknek meg a meggyőzőképességét tornázzuk fel, hogy olykor elkerülhessük a vérontást vagy több információhoz jussunk. A nem ritkán hat-nyolc felkínált válaszlehetőség között előfordulhatnak nonverbális opciók is, például ha egy társunk nagyon maga alatt van, megpróbálhatjuk megölelni, a narrátor pedig, mint oly sok mást, ennek fogadtatását is kommentálja.

A játékmenet által kínált óriási szabadság is nagyon megrészegített már a bevezető területen, ahol még szabadon váltogathattam a pajtikat, miközben apránként kitapasztaltam a rendelkezésemre álló lehetőségeket. Megtanultam, hogy a csapat fajspecifikus tulajdonságait hogyan használjam, ezért a tünde Sebille-lel azóta is megetetem mások földi maradványait, hogy a hullaevés útján megszerezzem az emlékeiket, Fane csontos ujjaival zárt török, a Red Prince karmait meg ásónak használom. Az élőhalott Fane amúgy képes letépni és sajátjaként viselni bármelyik megölt ellenfelünk arcát, szóval ha a helyzet úgy kívánja, ő egymaga képviseli bármelyik fajt, az ember Ifan pedig ugyan semmi efféle kirívóan morbid képességgel nem bír, viszont elég pofátlanul alkudozik, ezért jó kereskedő. Egy manipulatív és egy jó üzleti érzékkel bíró csapattag elengedhetetlen, de ugyanígy létfontosságú egy gyakorlott zsebes és zártörő, illetve valaki, akinek akkora mákja van, hogy a sok átkutatható hordóban és ládában néha spontán szuper tárgyakat talál. Gyakorlatilag nincs olyan tulajdonság, amelyik felesleges lenne, és a harcokról még nem is beszéltünk.

Rivellon páratlan szépségű és interakciókban gazdag világa az összecsapások során remekel igazán, amikor kedvünkre alakíthatjuk a csatamezőt különböző felületek (pl. tűz, jégpáncél, olajfolt) létrehozásával és kombinálásával, a két új elementál, és az íjászoknak kedvező domborzati tényező megjelenése pedig kellőképpen megbolondítja az első részből ismerős rendszert. Egy kiegyensúlyozott csapat sokra képes, de mivel a nehézség nem igazodik a szintünkhöz, simán belefuthatunk olyan mobokba, amelyek megesznek reggelire, ezért hacsak nincs kedvünk trükközni, olykor a futás is hasznos. Lehet egyedül küzdeni, de társaságban minden jobb, és egy-egy ütközet elképesztő gyorsan torkollhat látványos káoszba, miközben karaktereinket ide-oda terelgetve durrogtatjuk a képességeiket. Nálam folyton lángokban áll a csatamező, de ha mindenkinek van két-három szakterülete, szuperül össze lehet kombinálni a csapattagok képességeit. A komolyabb összecsapások néha eléggé elhúzódnak, egy-egy elrontott kör pedig gyakran végzetesnek bizonyul, ha viszont ügyes taktikázással sikerül egy komoly ellenfélen felülkerekedni, az fantasztikus érzés.

A Divinity: Original Sin 2 világa rengeteg további izgalmat tartogat, legyen szó a drámát és fekete humort zseniálisan ötvöző történetről, a küldetésekről, a mellékszereplőkről, a párbeszédekről, vagy akár olyan apróságokról, mint a karakteranimációk és a szereplőkön megjelenő felszerelés részletgazdagsága. Számtalan könyvet találhatunk, amelyekből képességeket és craftoláshoz szükséges recepteket tanulhatunk, a második fejezettől szabadon kísérletezhetünk a képességpontok újraelosztásával, a gyönyörű (és Budapesten felvett!) szimfonikus zene dinamikusan igazodik hőseink megpróbáltatásaihoz. A játék szavatossága akkor is közel végtelen, ha nem úgy játszol, mint én, hogy minden fűszál alá benézel, mert a több lehetséges végigjátszás és a szokatlanul rugalmas co-op mókázás mellé még egy Arena és egy asztali szerepjátékok hangulatát idéző Game Master Mode is jár. Larianék elképesztően kitettek magukért és a lehető legtöbbet hozták ki a közösségi finanszírozásból, ezért maximálisan megérdemlik az őket is váratlanul ért óriási sikert.

Ha belevágsz a belgák mesterművébe, készülj fel rá, hogy függőség alakul ki, elnyeli minden szabadidődet, és néha könyörtelenül megizzaszt, de ha csak egy kicsit is vonzódsz a szerepjátékokhoz, nem tudom eléggé ajánlani, mert a ráfordított rengeteg időt csodás élményekben kamatostul visszafizeti.