![[Teszt] Project Zero: Maiden of Black Water](/~thumbnail/618107a3bd098.png.cvsak.k.article-00-17-vf.1gcrc4g.jpg)
Érdekes, hogy ahogy lecsendesedtek a kétezres évek eleji japán horrorfilmek nemzetközi hullámai, úgy szorultak háttérbe a Playstation2 éra ikonikus címei és sorozatai is. És bár a Project Zero sorozat (amely Amerikában a sokkal frappánsabb Fatal Frame névre hallgat) valahogy elvergődött a 2014-es, Wii U exkluzív ötödik részig, azóta nagy a csend a Koei Tecmo szériája körül. Míg a Resident Evil azóta sokadszor is sikerrel találta fel újra önmagát az eredeti recept alapján, a Silent Hill pedig újraértelmezést kap a jövőben, addig a Project Zero a Maiden of the Black Waterrel próbál ismételten a felszínre úszni. Azzal a résszel, ami már hat-hét évvel ezelőtt se érződött túl frissnek, és nem biztos, hogy a jelenlegi generációban elnézőbb játékosokkal fog találkozni.
Arra persze tökéletesen alkalmas, hogy felmérje, van-e még igény a különleges hangulatú szellemes sorozatra, és hogy stílszerűek legyünk, kicsit felkavarja az állóvizet. A ráncfelvarrt verzió ugyanis szinte teljesen megegyezik korábbi önmagával, kicsit olyan, mint a PS3 időszakban feltűnő olcsó HD-újrakiadások voltak, amelyek minimális vizuális tuningon kívül nem sok újat voltak képesek felmutatni. A Maiden of the Black Water valamivel jobban néz ki PS5-ön, mint a Nintendo konzolán évekkel ezelőtt, de igazi különbségeket inkább csak a bevilágításokban keressünk (emiatt is tűnik az új verzió kicsit világosabbnak, de igazából nem ártott neki, ettől nem lett kevésbé ijesztő), generációs különbségek nincsenek. A rend kedvéért tegyük ide: van photo mode (tudunk magunkról szellemes selfiet lőni), új ruhák (már van lehetőség bikiniben szaladgálni az erdőben), és végigjátszás után egy chapter erejéig megnyílik a Ninja Gaiden egyik karaktere, Ayane. Na ő nem fényképezni fog, hanem az árnyakban lopózni. Próbálok jókat is mondani, de nem sikerül: ennél mihasznább frissítést nehéz elképzelni.
Ha valaki nem ismeri esetleg a Project Zerot (ejj, valahogy mindig a Fatal Frame leírására áll rá a kezem), azok számára a lényeg röviden összefoglalva annyi, hogy a széria különlegességeként fegyverek helyett egyetlen speciális fényképezőgéppel, a Camera Obscurával vágunk neki a sötét helyszíneknek a nyolcvanas évek Japánjában (így tehát garantált, hogy a technológia ennek az évtizednek a szintjén megragadt). A kamera nem csak betekintést enged a szellemek világba, de képes arra hatást is gyakorolni, egy-egy jól sikerült képpel akár az ellenséges lényeket is foglyul ejthetjük. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a keresőbe nézve harcolunk és próbáljuk a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt a legjobb szöget megtalálni, amivel kárt okozhatunk a ránk támadóknak. Ebben azonban nem merül ki a készülék ereje, bizonyos rejtett tárgyakat is láthatóvá tehetünk a segítségével, ami felveti a jobbnál jobb feladványok lehetőségét, amivel viszont sajnos soha nem tudott igazán ügyesen élni a Project Zero. Nincs ez másképp a Maiden of the Black Waterben sem: néha felvillantanak nekünk egy-egy helyszínt vagy tárgyat, amit meg kell keresni, és adott szögből lefényképezni, de nagyjából ennyi, ami megtöri a szellemekkel való küzdelmeinket.
A sorozat rendre több szálat mozgat párhuzamosan, ezúttal három különböző szereplő útjai válnak el és fonódnak össze a Hikami hegység bejárása során. A helyszín sok szempontból telitalálat, és három műszakban pumpálják is bele a lore-t, amíg már minden bele nem került. A játék indulásakor csak annyit tudunk róla, hogy az öngyilkosok hegyeként ismeri mindenki, fiatal lányok tucatjai vetettek itt véget a rövid életüknek. Aztán ahogy egyre alaposabban bejárjuk a helyszínt, megismerkedünk a közeli és távoli múltjával, a furánál furább szentélyekben és épületekben pedig különleges szellemekbe botlunk. Hamar megismerkedünk a hegy egykori hajadon őrzőivel (belőlünk is majdnem az lesz), az őket mind egy szálig lemészároló (most már) szellemmel, de fény derül arra is, hogy miért gyakoriak annyira az öngyilkosságok, miért nem tudnak az élőholtak nyugalomra lelni és mi is a titokzatos fekete víz szerepe a teljes képben. Ahhoz, hogy a teljes történetet össze tudjuk rakni, jó adag türelemre is szükségünk lesz, ugyanis a játék főleg feljegyzések segítségével tárulkozik ki, nem is kevéssel: nem ritka, hogy két percenként találunk új írásokat. Igazából ha rosszmájú akarok lenni, erről szól a játék, a feljegyzések megtalálása között fényképezzük a szellemeket, majd ezt ismételjük a végtelenségig.
A helyszínek különlegességével nem lenne gond, de nagyon kevés van belőlük, és újra be kell járni mindet. Van, amelyiket háromszor-négyszer. Készüljetek fel, lesz olyan, hogy két egymást követő fejezetben más szereplőkkel 90 százalékban ugyanazt az útvonalat kell bejárni, még az ellenfelek nagy része is ugyanott jelenik meg... Nem hiába tart a végigjátszás 15-20 óráig, de ennek jó, ha a fele ér valamit, a többi önismétlés. Az sem segít túl sokat, hogy nagyon sok női szereplőt mozgat a játék, akik nagy része teljesen ugyanúgy néz ki, valahol tíz óra tájékán pedig az ember hajlamos elengedni, hogy most éppen kit mentett meg utoljára, ki szökött vissza a hegybe és ki az, aki hosszú idő óta nem került elő. Hiába vannak jól összepakolva a Hikomi hegy különböző rétegei, csak az a módszer nem túl szerencsés, ahogy ezt megpróbálja elmesélni a játék. Mondanám, hogy old-school, de ez csak félig lenne igaz, ezért inkább azt mondom, melós összerakni. És néha pont akkor sziporkázik, amikor nem is várnánk. A legfélelmetesebb pillanatok mindig azok, amikor egy-egy nevesített szellemet végleg elküldünk pihenni, és ilyenkor ha elég gyorsak vagyunk, megérintve őket láthatjuk a(z eredeti) haláluk körülményeit agyonmosott vhs-filterrel - szinte kivétel nélkül sokkoló mindegyik.
Mivel a fényképezés teszi ki a játékidő legalább felét, ennek kellene a hátán elvinnie a Project Zerot. Amit lehet, bevet a játék, cserélhetjük a különböző hatású filtereket a készüléken, váltogathatjuk a filmeket, dönthetjük a kamerát, hogy minél többet be tudjunk fogni az ellenfelekből, de aki játszott már a széria valamely darabjával, az tudhatja, hogy egyszerűen túl kevés a variációs lehetőség, így idővel ugyanazokat a küzdelmeket fogjuk megvívni ugyanolyan formában, és csak azt várjuk, hogy mikor lesz már vége az aktuálisnak. Borzasztóan szűkek a terek a mozgásra, kamerával a kézben pedig azt sem igazán érezni, hogy mikor ütközünk akadályokba, szóval nem igazán működik a koncepció hosszú távon. Hogy mégis hogyan tudott a Project Zero mégis öt - egyébként elég ismert, ha üzletileg csak korlátozottan is sikeres - részt megérni? Egyértelműen a hangulatával és világábrázolásával. A Maiden of the Black Water szellemtörténete is a legjobbak közül van. Az egész játék még szellemek nélkül is végig nagyon nyomasztó, sötét hangulattal bír, azok pedig még rátesznek egy lapáttal. Nem feltétlenül az ijesztgetés dominál, sokkal inkább az a lélekölő, hogy belegondolunk, a minket körbevevő halottak legtöbbjének ismerjük az előtörténetét, tudjuk, hogy miért, milyen körülmények között hunytak el, később, a teljes kép ismeretében pedig még tragikusabbá válik a sorsuk. Szükségeltetik persze megfelelő nyitottság a japán horrorok elvontságának befogadásához, de ha ez megvan, észre fogjuk venni, hogy a játék nem öncélúan használja a rengeteg csinos lányt (egyetlen férfi szereplő van csak, de ő is elég feminin), hanem azért vannak jelen, hogy színes öltözetükkel, eleven lényükkel még erőteljesebbé tegyék a kontrasztot élő és holt között.
A Project Zero tehát ezúttal is működik, csak épp egyre nehezebben teszi bele a játékos azt a plusz erőforrást, ami ahhoz szükséges, hogy működésre bírja. Ha lesz erről a pontról bármilyen folytatás, nagyon át kell gondolniuk a Koei Tecmonál, hogy miként lehetne megújítani az egészet, mert ezt így, ilyen formában valószínűleg utoljára lehetett ellőni.