One Piece OdysseyTeszt

Belegondolni is elképesztő, hogy léteznek olyan szórakoztatóipari termékek, amik évtizedek óta folyamatosan és nem csak időszakosan szolgáltatnak alapanyagot a közönségük számára. Az pedig már üzleti oldalról szemlélve tűnik egyértelműnek, hogy ha valami ennyire sikeres, annak bizony megannyi kapcsolt terméke lesz, akár különféle adaptációk formájában. De felmerül a kérdés: hogy lehet egy ennyire régóta futó sorozatot úgy feldolgozni, hogy az a régi rajongóknak és az újoncoknak is vonzó legyen? Nos, részben úgy, ahogy a One Piece Odyssey teszi.

A One Piece Odyssey-vel a Bandai Namco feltette a kérdést, amit már régóta kellett volna, miszerint miképpen meséljék el ugyanazt a régóta futó történetet sokadik alkalommal. Ugyanis szemben azokkal a játékadaptációkkal, amik pusztán csak a névadó sorozat karaktereit, esetleg helyszíneit használják, de maguk a benne lévő események teljesen új, eredeti felállást követnek, az Odyssey sokadik alkalommal dolgozza fel a One Piece történéseit. Ami a széria ismerői számára már némileg lerágott csont lehet, az azt nem ismerők számára pedig kissé ijesztő lehet a gondolat, hogy egy játék egy 25 éve tartó szériát igyekszik adaptálni.

A gordiuszi csomót amolyan Mátyás királyosan vágta el az ILCA csapata, ugyanis valóban a már sokszor látott történéseket vették alapul, de csavartak rajtuk egyet, így azok számára, akik jól ismerik ezeket, készültek némi újdonsággal, akik pedig nem tudják betéve a sorozat felvonásait, azoknak egy jó belépő pont lehet, hogy ismerkedjenek Oda 1997-ben indult szériájával.

Ezzel együtt a One Piece Odyssey nem vállalkozik arra, hogy a több mint 25 éve tartó sorozat minden fontosabb eseményét feldolgozza, inkább csak néhány kulcsfontosságú eseményszálat igyekszik bemutatni, azt is itt-ott átdolgozva, kiszínezve, megvariálva. Hasonlóan egy huszárvágással intézik el azt is, hogy a karaktereinket legyengítsék, a történet szerint ugyanis a híres kalózbanda tagjai elveszítik az emlékeiket, ezzel együtt az erejük is jelentősen megcsappan. A feladatuk tehát a már átélt kalandokat újra végigküzdeni, menet közben pedig felszedni mindazt, amitől megfosztották őket.

A koncepció alapjaiban mindenképpen elismerésre méltó, hiszen ikonikus pillanatokat elevenítenek fel a készítők, de mégsem abban a formában, ahogy azt már előttük többen megtették. A Pirate Warriors szériával szemben pedig a harcokat is egy visszafogottabb mederbe terelték, köszönhetően az Odyssey körökre osztott rendszerének. A lassabb tempó mellé taktikázási lehetőséget is adtak, hiszen a legénységünk tagjait három eltérő osztály (erő, technika, gyorsaság) valamelyikébe sorolták, a kasztok között egy egyszerű kő-papír-olló felállás van jelen, így ösztönözve minket arra, hogy ne mindig ugyanazt a felállást használjuk.

Hamar rá kell jönni azonban, hogy hiába a taktikázási lehetőségek sokasága - az előrehaladásunk során nem csak új támadások nyílnak meg, de a meglévőeket is erősíthetjük, illetve csapatos mozdulatok is elérhetővé válnak - a készítők egyszerűen túl sok előre nem látható változót és lassító tényezőt pakoltak a játékba ahhoz, hogy egy ponton túl a kötelező pofonváltást ne nyűgként éljük meg. Klasszikus JRPG-hez híven különféle módosító hatásokat tudunk bevetni vagy lehetünk éppen ezeknek áldozatai, a játék pedig nemes egyszerűségel túlságosan gyakran használja ezeket, így egy ponton túl döntenünk kell: vagy beáldozzuk a csapatunk egyik (vagy akár több) tagját, hogy ezen hatásokat állandóan semlegesítsék, vagy bevállaljuk a negatív hatást, amivel még inkább elhúzódhatnak egyes összecsapások.

Az elhúzódást pedig nem barokkos túlzásnak kell érteni, nem ritka, hogy egy komolyabb ütközet akár 35-40 percig is tarthat, amíg megpróbáljuk a velünk szemben álló életerejét nullára csökkenteni. A boss-oknál ez hatványozottan érezhető, amíg a mi karaktereink 2-3 ezres életcsíkkal rendelkeznek, ellenfeleink nem ritkán ennek akár 50 szeresével is bírhatnak. Ehhez vegyük hozzá a már említett állandó gyengítő hatásokat és nem lesz ritka, hogy körönként konkrétan 1-gyel tudjuk csak rövidíteni az életét.

Valószínűleg a készítők is gondolhatták, hogy ez nem csak frusztráló, de unalmas is tud lenni (főleg az állandó debuff-semlegesítés körforgással), ezért raktak automata opciót a harcokba, amikor a gép átveszi a mi karaktereink felett is az irányítást, mi pedig... elmehetünk bevásárolni, főzhetünk vacsorát vagy megnézhetünk egy részt az aktuális sorozatból. A baj ezzel csak annyi, hogy így a játékmenet nagyjából 65-70%-tól vágjuk el magunkat, ráadásul az AI sajnos buta, mint a raklap és sokszor csinál hülyeségeket vagy alkalmaz rossz taktikát, ezzel még inkább elnyújtva a harcot.

Jó megoldás nincs, mivel a készítők nehézségi szinteket nem raktak az Odyssey-be, a harcok így a nevetségesen könnyűtől a fárasztóan monotonig tartó skálán bárhol elhelyezkedhetnek, ezen pedig az olyan, egyébként hasznos lehetőségek sem segítenek, mint hogy táborokban lehetőségünk van passzív bónuszokat szerezni, amivel korlátozott ideig előnnyel kezdhetjük meg a harcokat.

Ahol némileg jobban szerepeltek a készítők, azok a helyszínek megalkotása és a mellékes tevékenységek alapjainak kidolgozása. Előbbiek esetében nem csak a kulcsfontosságú lokációkat igyekeztek a lehető legjobban átemelni, hanem azokat a területeket, ahol az ihletadó mű nem sokat időzött el, így például a hajókészítő Water Seven bebarangolása mindenképpen élményként szolgálhat még a rajongóknak is.

Sajnos még ezzel együtt is a legtöbb esetben csak egyszerű futármissziókat teljesíthetünk, amik természetesen ugyanúgy valamilyen harcra végződnek, mint azok, amikben alapból ezt kell csinálnunk és a csapattagok egyedisége is kimerül annyiban, hogy a barangolás alatt bizonyos tárgyakat csak egyikükkel szedhetünk fel. Sehol egy komolyabb puzzle vagy ügyességi feladvány, ahol igazán kamatoztathatni lehetne azt, hogy mindegyikük merőben más eszköztárral rendelkezik. Bár annak fényében, hogy milyen gyakran bontják meg az összeállításunk, talán jobb is, hogy ettől eltekintettek.

Technológiai oldalról is kissé kettős képet mutat az Odyssey. Az egyik oldalról nyilvánvalóan az eddigi legjobban kinéző One Piece játék, bár hozzá kell tenni, hogy a cell shaded művészeti stílus sok apróságot jótékonyan elfed. Az már némileg fájóbb, hogy látszólag a büdzsé jelentős része ment el az eredeti szinkronszínészek alkalmazására, emiatt sok átvezető csak feliratot kapott, illetve vannak olyan karakterek, akiknek szövegkönyv sem jutott. Ennél is lehangolóbb, hogy a lokalizációra sem futotta mindenhol, vannak olyan elemei a játéknak, ahol mindössze csak a japán szinkront hallhatjuk, de felirat már nem jár mellé. Illetve előfordulhat olyan is, hogy a képernyőn hosszan futó monológokra egy odadobott félmondat érkezik a karakterektől.

Nincs könnyű dolga a One Piece Odyssey-nek, ugyanis sokadik képviselője annak, amikor a megcélzott közönség nem csak az alapmű ismerője, de a JRPG kedvelője is, ez pedig elég szűk metszet lehet. A néhol túlságosan megváltoztatott események a rajongók számára könnyen lehet visszás, az események között történő mazsolázásból összeállított történetszál pedig az újoncoknak lehet túlontúl sekélyes. A harcok körülményességét egy ponton túl már nem tudja ellensúlyozni az egyébként taktikus harcrendszer és az alkalmanként szabad felfedezést biztosító helyszínek együttese.

PLATFORM PC, PS4, PS5 (tesztelt), Series S/X
KIADÓ Bandai Namco FEJLESZTŐ ILCA
MEGJELENÉS 2023. január 13. ÁR 23390 Ft