In Sound MindTeszt

A grafika manapság már a kisebb, független stúdióknak sem szokott különösebb problémát okozni, már amennyiben nem sajátos kifejezőeszközként vagy stiláris elemként funkcionál. A motorok képességeinek köszönhetően a látvány jellemzően akkor is korrekt, ha nem ez volt az elsődleges prioritás. Sokaknál a koncepció is ígéretes, kreatív, esetleg újszerű, vagy ha annyira nem újszerű, de egy magával ragadó narratíva, új perspektíva vagy mechanika egyedülálló élménnyé teheti. Na, ezek így együtt a legritkább esetben szoktak összejönni, ellenpéldának pedig itt az In Sound Mind.

A We Create Stuff alkotásában minden a helyén van, ami a vitathatatlan tehetségen kívül nem kis mértékben köszönhető a zseniálisan praktikus témaválasztásnak. Az őrület rendkívül hálás alap, ritka bénának kell lenni, hogy rendesen el legyen tolva, ugyanis nem nagyon van mit eltolni. Mondjuk a játékmechanikát túl lehet gondolni, de ha nem variálnak sokat a működő megoldásokon, a történet és a hangulat kérdés nélkül elviheti az egészet. A logikát, racionalitást és realitást úgy, ahogy van ab start kiiktathatjuk a képletből, így a narratíva és a történetvezetés természeténél fogva akár az abszurdig rugalmas tud lenni - az alkotó és a befogadó szemszögéből is, ami előbbinek rendkívül széles kreatív vizuális és narratív mozgásteret, utóbbinak pedig maradéktalan játékélményt biztosít. A misztikumnak, akármennyire természetfeletti vagy varázslatos is, szükségképpen rendelkeznie kell egyfajta belső logikával, legyen az akármilyen idegenszerű is, hogy konzisztens maradjon és egy egyedi, strukturált univerzummal, amiben az eseményekre, a lehetőségekre és miértekre egy, legrosszabb esetben legalább banális válasz adható. A téboly viszont irracionális, képlékeny és megfoghatatlan, a válasz a de miért-re közmegegyezéses alapon simán lehet annyi, hogy csak. A ludonarratíva például akkor sem sérül, ha a tér és/vagy az idő nem folytonos vagy a macskánk egyszer csak elkezd velünk társalogni. És még különösebb magyarázatra sem szorul. (Igen, azon kívül, hogy beszél, a macskát meg is lehet simogatni.) Ezért tudnak kimagaslóan jól működni az emberi elme diszfunkcióival dolgozó sztorik. Megőrülni pedig viszonylag sok, meglepően prózai és lesújtóan mindennapos okból lehet.

Az In Sound Mind kórképei rendkívül egyszerűek, szinte sablonosak, de orvosilag helytállóak, vizuális megjelenítésük és a történetbe való implementációjuk viszont bámulatosan integráns, érzékletes és egyedi. A főhős, Desmond kétségtelenül nem a metálhigiénés szakemberek gyöngye, külön tragikus, hogy az alkalmatlansága nyilvánvalóan nem hanyagságból vagy ártó szándékból ered. A páciensek elvesztése pedig pont elég indok, hogy a doktor is szétcsússzon némiképp, ráadásul valaki (jól körülhatárolható pszichopátiás jellegzetességekkel) meg akarja ölni.

A játék szerkezetileg négy, egy központi helyszín segítségével összefogott és összefonódó egységre tagolódik. A pályákat azt itt fellehető, terápián készült magnófelvételek nyitják meg, amelyeket a páciensek eltérő kórképei strukturálnak. Így minden szint, beleértve a helyszínt, a hangulatot, a megküzdési startégiákat és az ellenfeleket is, egyedi és rendkívül hangulatos. Ugyanakkor az is bejön a képbe, hogy minden korábban megszerzet tárgy és képesség segíti a továbbjutást.

Horrorisztikusnak viszont nem feltétlenül mondanám az In Sound Mindot. Olyan Alan Wake-es szinten halad a program. Egyedül a harcrendszer suta kissé, a közelharc szinte hatástalan, a lőszer pedig limitált, de alig kell fegyverrel intézkedni, úgyhogy ez elhanyagolható negatívum. A játékidő 10-13 óra, és egyáltalán nem azért, mert mesterségesen prolongált vagy indokolatlanul nehéz. A pályatervezés komplex és ötletes, a puzzle elemek logikusak és változatosak, a történetvezetés kiegyensúlyozott, a dinamika stabil, mindezt pedig egy remekül megkonstruált atmoszféra fogja össze. Szépen kimunkált történettel és ritka kimagasló játékélménnyel.

Így a pontszám is kimagasló, az időzítés pedig nem is lehetne ennél jobb.